A pirkadat már úton találta Bökényt, Virággal a nyakában. Tudta, hogy hosszú és nehéz lesz az útja a gyerekkel. Úgy tervezte, visszamegy az Odvas dombig és onnan veszi csak az irányt a többiek rejtekhelyére. Menet közben egészen összebarátkoztak a kislánnyal, aki végül nevetni is tudott már, bár időnként eszébe jutott az édesanyja. Olyankor hosszasan pityergett, mire Bökénynek újra sikerült elterelnie a figyelmét a történtekről. Aztán mikor a nyelő homokhoz értek, így szólt Virághoz:

- Kicsi lány nagyon figyelj rám! Ne ficánkolj most már a nyakamban! Maradj nyugodt, dőlj rá a fejemre és kapaszkodj erősen! Nagyon veszélyes helyen megyünk. Közben, ha akarsz, énekelhetsz, de ne szólj hozzám, erősen figyelnem kell, különben mindketten meghalunk. Így lesz Virág? Ígérd meg jó leszel!

- Ígérem, jó leszek és majd énekelek neked – válaszolt a gyermek.

Így is történt. Ahogyan elindultak, csengő gyermekhangon énekelni kezdett. Egy csúfolódó dalocskát énekelt újra meg újra, amit még biztosan az édesanyjától hallott.

Csinálosi kis erdőn, csinálosi kis erdőn

Van egy öreg fűzfa, van egy öreg fűzfa.

Körbe veszi asztat, körbe veszi asztat,

Szép leányok hada, szép leányok hada.

Öreg néne matat, öreg néne matat,

Maga a fa alatt, maga a fa alatt.

Ne matassál néne, ne matassál néne,

Nincs ott, ami kéne, nincs ott ami kéne.

Mert az, ami ott van, mert az, ami ott van,

Csak egy kicsi vadkan, csak egy kicsi vadkan.

Leánykáknak vessző, leánykáknak vessző,

Szeretőknek tetsző, szeretőknek tetsző.

Mire végül kiértek a veszélyes helyről a dal is abbamaradt, ami a vége felé már inkább csak motyogásnak hangzott. Virág álomba énekelte magát, de még így is erősen kapaszkodott a legény hajába. Magasan járt a nap, de Bökény nem állt meg. Késő délutánra végül elérte azt a szigetet, amin korábban Szerénddel éjszakáztak. Mire ide ért, Virág is ébren volt már megint és be nem állt a szája. Mindenre kíváncsi volt. Ha meglátott valami ismeretlen dolgot, rögtön feltette újra és újra ugyan azt a kérdést.

- Az, mi az? – és addig nem nyugodott, amíg választ nem kapott rá. Bökény belement a játékba. Egyre jobban tetszett neki a gyerek. Maradékra, az öccsére emlékeztette. Az is pont ilyen, örökké kíváncsi volt kisgyereknek.

Az apró sziget alig emelkedett ki a körülötte lévő ingoványból. De száraz volt és ez volt a lényeg. A közepén tüzet rakott és a munkába a kislányt is bevonta. Megmutatta neki azt is, hogyan kell taplóval, kovával és acéllal tüzet csiholni. Virágnak nagyon tetszett a dolog. Újra és újra visongatva és tapsikolva kérte a fiút, hogy csináljon neki szikra esőt. Mikor már jól kiugrálta magát, leültek a tűz mellé és ettek egy keveset. Az útra hozott tiszta víz eddigre elfogyott. Bököny fogta hát magát és keresett egy olyan helyet a víz szélén, ahol lelátott annak az aljáig. Elővette a csobolyót és vízzel töltötte meg, vigyázva, ne verje fel az iszapot. Nem volt tökéletesen tiszta víz, de ideiglenesen megtette. Mire eljött az este és feljöttek a csillagok, olyanok voltak már egymásnak, mint a testvérek. Összebújtak hát a tűz mellett és aludni tértek. Bökény, elalvás előtt még hálát adott az öregistennek a száraz idő miatt, aztán ő is mély álomba merült.

            Gondtalanul telt az éjszakájuk. A reggeli ébredést követően nem sokat beszélgettek. Összeszedték kevéske holmijukat és a felkelő nap már úton is találta őket. Ez a nap is hasonlóan telt, mint az előző. Megállás nélkül haladtak, az Odvas domb felé. A délután közepe tájékán érték el a céljukat. Az otthagyott csónak mellett kapaszkodott ki Bökény a partra. Csend volt a szigeten, csak a megszokott állathangokat lehetett hallani. Letette Virágot a nyakából a földre, majd egy hatalmas fűzfa földig érő vesszeinek erdeje alatt átbújva bevezette a kislányt a fa törzséhez, ahol olyan nagy helyet rejtett a lombkorona, mintha egy templom belsejében jártak volna. Az egyik helyen rőzsekupac volt összegyűjtve egy valamikori tűzrakóhely mellett.  Ide lepakolták minden holmijukat. Csak a szigonyt és a kését tartotta magánál Bökény, aki így szólt Virághoz:

- Lemegyek a partra. Van itt egy olyan hely, ahol halat tudok szigonyozni a vacsorához. Te addig játssz a szigeten, de maradj távol a víztől. Rendben van?

- Igen, rendben – jött a válasz azonnal és az egész napos nyakban utazás után Virág boldogan ugrándozott és már szaladt is ki a fa alól.

Ő maga, jobbra indult a parton és kisvártatva egy vízbedőlt fatörzshöz ért. Felmászott rá és lassan kilépdelt egészen addig a pontig, ahol valamikor a fa alsó ágai kezdődhettek. Itt lehasalt, gondosan ügyelve arra, hogy úgy helyezkedjen el a késő délutáni napfényben, hogy ne vessen árnyékot a vízre. Türelmesen várakozott, mikor egy lassan mozgó halat pillantott meg a víz alatt. Nem tétovázott. Keze ösztönösen, a jól megszokott mozdulattal szúrt is a szigonnyal, aminek a végén mikor kiemelte egy alkarnyi hosszú nyurga ponty fickándozott egyre erőtlenebbül. Meg is van a vacsora, gondolta magában és elindult visszafelé a táborhelyükhöz. Útközben megállt és kibelezte, megtisztította a potykát. Miközben tevékenykedett végig hallotta a kislány szaladgálását és nevetését, hol közelebbről, hol távolabbról. Kisvártatva már egy kis tűz is lobogott, ami mellé leszúrta sülni a halat. Egyszer csak Virág szaladt oda és komolyan így szólt hozzá:

- A bácsi vizet kért, azt mondta szomjas.

- Milyen bácsi? – kérdezte Bökény halkan, hogy meg ne riassza a gyereket.

- Hát, amelyik ott fekszik egy ladikban nem messze. Furcsa vasruha van rajta és tiszta véres mindenhol.

- Vezess hozzá – kérte a gyereket. Majd egyik kezében a csobolyót, másikban a szigonyt fogva, elindult Virág után.

Keresztülvágtak a szigeten, aminek a Dorogmai útra néző csücskében egy ladik ringott közvetlenül a part mellett, benne egy mozdulatlan alakkal. Bökény maradásra intette Virágot, aztán óvatosan megközelítette a megfeneklett járművet az alig térdig érő vízben.

A benne fekvő fiatal férfin, két oldalt hasított, majdnem térdig érő láncing volt. Rajta combközépig érő ujjatlan fegyverköpeny a derekánál övvel összefogva. Ennek a mellrészén vörös színű álló pajzson, jobbra forduló ezüstsólymot lehetett nehezen kivenni a rárakódott mocsok alatt.  Lábán bőrből készült sarkatlan cipőt viselt, lábszára fehér színű vászoncsíkkal volt betekerve. Feje fedetlen volt, csak rövid, loboncos vörös haja koronázta, amit egy helyen vágott seb csúfított. Csupasz arcában a jobb szeme körül lilás fekete duzzanat díszelgett. Bal vállából törött nyílvessző szára állt ki. A dereka tájékán szakadt láncing pedig, újabb sérülésre utalt. Az ismeretlent tetőtől talpig rászáradt sár és vérfoltok borították. Mellette a ladikban, egyenes hosszúkard hevert egy törött pajzs társaságában.

Bökény először a partra vonszolta a csónakot, majd óvatosan kiemelte belőle a magatehetetlen testet. Nem volt könnyű még az ő fiatal teste is erőlködve tiltakozott a súly alatt, de végül mire besötétedett, sikerült az eszméletlen katonát a táborhelyükhöz vonszolnia.  Az idegent a fa törzsének támasztotta ülő helyzetben, aztán felélesztette a tüzet. Virágot megbízta, hogy apródonként dobjon rá a száraz ágak közül, maga pedig a csobolyó vizével óvatosan megmosta a sebesült arcát.

- Vizet! - nyögött fel hirtelen a vörös hajú és kezével ráfogott Bökény alkarjára.

- Igyék csak kend! – azzal a szájához emelte a csobolyót. A férfi mohón, hatalmas kortyokban inni kezdett. Mikor befejezte, eltolta magától az edényt és azt kérdezte:

- Hol vagyok, kik vagytok? 

- Barátok közt van. Farkas fia Bökény vagyok, ez meg itt egy árva kislány Virág. Nem messze vagyunk a Dorogmai úttól a lápvidéken, egy szigeten. Hát maga kicsoda?  

- Tordas fia Kende vagyok… - kezdett bele a mondandójába, de már nem fejezte be, feje oldalra billent és újra elájult.

- Na Virág, sokat nem tudtunk meg, talán majd később. Együnk, aztán pihenjünk, holnap végre elérünk a családomhoz. Ha ez a katona megéri a reggelt, magunkkal visszük. A többit majd apám eldönti.

Mikor megették szerény vacsorájukat, kioltották a tüzet és aludni tértek. Összebújtak a kemény talajra terített úti subán, ahol Virág hamar elaludt, de Bökénynek nem volt ilyen szerencséje. Az éjszaka során még négy alkalommal követelt vizet az idegen katona és ő minden alkalommal meg is itatta. Ahányszor csak vizet adott neki, az mindig ugyan azt kérdezte:

- Hol vagyok, kik vagytok? – de a választ már nem is hallotta, újra és újra elájult.  

Csak hajnal felé sikerült valamit pihennie Bökénynek, amikor a vízről felszálló pára megpróbált belopakodni rejtekhelyükre, de a földig érő lombok között ez sehogyan sem sikerült neki.

Farkas mélyen aludt és álmában a gyerekeivel perlekedett. Próbálta nekik elmagyarázni, hogy nem tudnak hazamenni. Azok viszont csak sírtak és mindenáron menni akartak. Egyre hevesebben és hevesebben vitatkoztak. Ekkor a felesége odalépett hozzá és rázni kezdte a karjánál fogva, hogy most már fejezzék be a veszekedést, miközben valamit mondani próbált neki.

- Hagyjál már Csepke, ne rángass – szólt hozzá álmában, de az csak rázta és rázta. Aztán hirtelen felfogta, hogy ez már nem álom és megértette a szavakat, amiket hallott.

- Farkas, Farkas! Kelj már fel végre, baj van!

Erre hirtelen elszállt a szeméből az álom és felült. Odakint már pirkadt, halvány fény szűrődött be az ajtóra akasztott szőttes alatt. Felesége mellette térdelt és őszinte félelmet olvasott le az arcáról.

- Mi az? Mi történt? – tette fel a kérdést.

- Maradék eltűnt! – rebegte kétségbeesetten Csepke, majd pár szóban elmondta neki, amit már tudott.

- Nemrégen ébredtem fel és láttam, hogy a gyerek nincs a lányok között. Gondoltam kiment könnyíteni magán. Vártam, de nem akart visszajönni. Ideges lettem és kimentem én is. Mindenhol kerestem, a szomszéd szigeten is, de sehol sincs. Megnéztem a ladikokat és egy hiányzik. Szörnyű sejtésem van. Maradék hazament apádhoz!

Mire idáig jutott a történetben, már csak úgy záporoztak Csepke könnyei, miközben erősen mindkét kezével Farkas karját szorította. Az gyengéden lefejtette magáról a szorító kezeket, majd megnyugtatta a feleségét. Végül kimászott a kunyhóból és ő is körbejárt mindent. Mikor meggyőződött mindarról amit Csepkétől hallott, összehívta a már amúgy is ébren lévő családok vezetőit. A kilenc férfi figyelmesen hallgatta szavait.

- Az éjszaka eltűnt a fiam Maradék és egy ladik is. Onnan ahol ki volt kötve friss törések vezetnek kifelé a falu felé. Hogy az őrszem miért nem vette észre mi történt, azt sejtem. Szerintem elaludt figyelés közben, amit még egyszer nem engedhetünk meg magunknak. Komolyan kell vennünk a regös figyelmeztetését. Jobban figyelnünk kell a dolgokra. Én most elmegyek a fiam után. Elviszek magammal egy ladikot. Velem jön Barta fia Réde is. Önként jelentkezett. Másokat nem viszek magammal. Ha két napon belül nem jövünk vissza, nagy baj van. Akkor inkább húzódjanak mélyebbre a lápba emberek. És figyeljenek alaposan!

Miután befejezte mondandóját a kunyhójához ment. Magához vette az íját, meg a vasalt botját, elvette Csepkétől az útra csomagolt batyut, aztán elköszönt a családjától. Ígérte nekik erősen, visszajön, de a lányok csak pityeregtek az anyjukhoz bújva. Megcsókolta mindhármukat végül nehéz szívvel, de indult az útjára.

Réde a csónaknál várt rá. Jóravaló, halk szavú, tizenhét tavaszt látott rendes legény volt. Már egy éve járt Biros után. Jól bánt az íjjal és a bottal is. És ami ennél is fontosabb, hogy akkor is higgadt maradt, mikor tavaly télen a nádi toportyánok meglepték őket kint a lápon, egy szigeten. Két irhát adott azután a kaland után büszkén a lányának. Biros ködmönt varrt belőle a fiúnak. Ezen gondolkozott magában mikor végül odaért Rédéhez.

- Ha készen állsz, induljunk – szólt a legényhez. Az csak bólintott. Mindketten beszálltak, majd a tolófákkal mozgásba hozták a ladikot. A sziget hamar eltűnt a szemük elől, ahogy a nádfal összezárult mögöttük.

- Kerülő úton megyünk. A Kanászok tölgyesének vesszük az irányt. Nem megyünk a nyílt vízen. Onnan rejtve is meg tudjuk közelíteni a falut. Fő az óvatosság.

Kora délelőtt volt. Körülöttük titokzatos rengetegként hullámzott a nád, aminek egyre csökkent a magassága. Végül már olyan alacsony lett, hogy csak a vállukig ért. Fejük felett szakadozott, sötét felhők sodródtak a hegyek felé, időnként súlyos esőcseppeket hullatva maguk alá. Aztán a felhők elfogytak, a nap melege pedig elkezdte szárítani a vidéket. A lápot alacsony páraszőnyeg ülte meg. Oly alacsony, hogy a csónakban álló két férfi feje kiemelkedett belőle. Ha valaki messziről nézte volna őket, csak annyit látott volna, hogy két levágott emberi fej úszik a sziporkázó napfényben egy szürke gomolygó óceán tetején. De mindezt senki sem látta, talán csak az öregisten. Délfelé járt, amikor egy fiatal szomorúfűz törzséhez kikötötték a csónakot. Itt a víz, már térdüket sem verte és szilárd talaj volt alatta. Jó négy-öt iramodásnyit ha mentek még a nádban, amikor végre a falu makkoltató tölgyesébe értek.

- Érzi kend? - kérdezte az eddig szótlan Réde, miközben megfogta Farkas karját megállásra kényszerítve.

- Mit te gyerek?

- Füstszag van. Valami égett – nézett rá komoran.

- Igen. Igazad van Réde. Én is éreztem valamit, de nem tudtam rájönni mi az. Ez valóban füstszag. Innentől csak óvatosan – mondta Farkas nyugalmat erőltetve magára, miközben aggodalom kezdte szorítani egyre erősebben a gyomra tájékát. 

A terebélyes fák lombjai alá csak néhol jutott be a nappali világosság. Óvatosan haladtak előre. Igyekeztek szemből mindig egy-egy fa takarásában maradni és kerülték a földre hullt száraz ágakat. A fák között most nem túrt a konda, csak madarak zizegtek, csörögtek a magasban. Jobbról, alig iramodásnyira a tölgyek oszlopain túl, Salamon-tavának vizét enyhe szél borzolta. Hullámain táncot járt a kora délutáni napfény. Ahogy haladtak előre, egyre erősebben lehetett érezni a füstszagot. Farkas arra gondolt, hogy már az emberi hangoknak is vízhangot kellene vernie a fák között, de szavak és nevetés helyett, csak gyenge légmozgás piszkálta a lombokat. 

A tölgyest csak a Kátsi patak vize választotta el a falutól, aminek hamarosan ott álltak a partján. Magukról megfeledkezve, bambán nézték a látványt, ami eléjük tárult. A túloldalról eltűnt a falu. Vagyis ott volt, de mégsem. Az otthonaik helyén csak füstölgő törmelékkupacok hevertek. A felgyújtott paticsfalu házak szó szerint porrá égtek mindennel együtt, ami a mindennapokat jelentette számukra. A valaha jól ismert, élettel teli helyén semmi sem mozdult. Hosszú percek után Farkas és Réde egymás mellett ereszkedett a mederbe. A gázló derékig érő vizében egymásba kapaszkodva keltek át a túloldalra, az erős sodrásban.

Átkelés után különváltak. Mindketten a saját házaik felé vették az irányt. Farkas, amikor odaért elfojtott zokogásba kezdett. Csak úgy össze-vissza, turkálni kezdett a romok között, de semmit sem talált. Az egész addigi életük visszatért a porba. Aztán az apja és Maradék jutott az eszében. Mi történt velük? Holttestet ugyanis eddig nem talált. Ekkor Réde hangját hallotta, aki a templom helyén még mindig füstölgő halom mellett állt és onnan kiáltott neki.

- Jöjjön ide kend! Ezt látnia kell!

Nehéz szívvel, félve attól mit talál ott, elindult Rédéhez. Ahogyan egyre közelebb ért, legyek hadának zsongását hallotta egyre hangosabban. Minden lépéssel csak az időt húzta, de egyszer elfogyott a távolság és ott állt a fiú mellett. Szeme elé borzalmas látvány tárult. A földön egy hatalmas vértócsában, aminek már a nyoma is megfeketedett - mert nagy részét beitta a föld - négy vagy talán öt, a felismerhetetlenségig feldarabolt ember testrészei hevertek szerteszét. Belek, csont, vér és agyvelő massza, amin élő szőnyegként legyek hada hemzsegett, mit sem törődve a közelükben állókkal. A maradványok között egy íjat és Bogan botját is felfedezni vélték, több törött villával együtt. A látvány oly szörnyű volt, hogy egy idő után mindketten elfordultak és öklendeztek, hánytak legalább egy kurta órán keresztül. Mikor a gyomruk kicsit megnyugodott alaposabban szemre vették a templom romjait is. A törmelék alól égett emberi hús szaga lengte be a környéket. Itt-ott egy-egy égett kart vagy lábat is felismerni véltek.

            Miközben ott lődörgött, eszébe jutott Maradék és a csónak. Fogta hát magát és elindult a kikötőbe. Már csak abban bízott, hogy a fia nincs a faluban. Mivel az apja botját nem látta a mészárszéknél, így úgy gondolta az ő teste is ott van valahol a templomban a romok alatt, a többiekével együtt. De Maradék miatt még reménykedett. Talán nem volt itt mikor mindez történt, talán még nem ért ide.

            A kikötőbe érve viszont minden reménye elszállt. Jó nyíllövésnyire a parttól ott ringott üresen az a csónak, amivel a fiú megszökött a lápról. Mikor a látvány eljutott a tudatáig, leült a vízpartra és némán sírni kezdett. A gyermekét és az apját temette magában. Végtelenül összetörve érezte magát és arra gondolt, hogyan fogja ezt elmesélni Csepkének. Már jó ideje ült ott magába roskadva, nem törődve a világgal és az idő múlásával, amikor váratlanul egy kéz ereszkedett a vállára és egy hang szólította meg. Maradék hangja.

- Apám! Itt vagyok édesapám!

Nehezen fogta fel a szavakat, végül hátrafordult ültében és megpillantotta maga mögött Rédét és az elveszettnek hitt gyermeket. Egy hangot sem bírt kiejteni a száján. Keze tétován érintette meg Maradék arcát, majd lassan magához vonta a fiút. Mindketten sírni kezdtek. Sokáig csak a könnyeik beszéltek helyettük, míg végül Réde törte meg a csendet.

- Farkas uram, figyeljen rám! Jobb lesz, ha elmegyünk innen. Kezd esteledni. Húzódjunk inkább a tölgyes mélyére. Itt nem biztonságos. Mi lesz, ha visszajön a tatár?

- Igazad van fiam. Gyertek, menjünk.

Megfogta Maradék kezét és a gázló felé vették az irányt. Nem szót egyikük sem. Mikor átkeltek a patakon, még világos volt, de a fák alatt már kezdett sűrűsödni a sötétség. Farkas mégis magabiztosan vezette őket előre. Lementek egészen a tópartig és ott haladtak egy ideig. Végül egy végtelenül öreg tölgyfához értek, aminek a törzsét nyolcan sem érték volna át. A fa vízfelőli oldalán gyermek magasságú nyílást lehetett látni.

- Itt húzzuk meg magunkat éjszakára. Jó nagy odú van az öreg fában. A kondások is itt szoktak éjszakázni.

Acélt és kovát vett elő az úti batyuból. Apró tüzet rakott a fa tövében, amivel addig ügyeskedett, míg sikerült meggyújtania egy száraz ágvéget. Ezután eltaposta a lángokat jó alaposan és avarral szórta be helyet. Csak az ágvéget hagyta égni.

- Maradjatok kicsit idekint, majd szólok, ha bejöhettek – mondta végül a fiúknak aztán a rögtönzött fáklyát maga előtt tartva, bebújt a nyíláson.

Egy perc sem telt el végül, már ki is szólt Rédének és Maradéknak, hogy menjenek be utána. Mikor a fiúk bebújtak a nyíláson mindketten meglepődtek azon, amit láttak. Egy nagyjából három-öt lépés átmérőjű, kissé ovális odúba jutottak a fa belsejében. A hely olyan magas volt, hogy egy felnőtt férfi is bátran kihúzhatta magát benne, a feje akkor sem érte el fában megbújó barlang tetejét. Középen kisméretű, agyagból tapasztott tűzrakóhely lapult. Farkasnak éppen sikerült meggyújtania benne a tüzet. A piros lángok táncot jártak az odú falán, a füst pedig lassan felfelé emelkedett és eltűnt a magasban. Valami rejtett nyílás lehetett ott, amin keresztül távozott a kanászok menedékhelyéről. Szemben a nyílással, az acélossá szilárdult fabelső tövében, tűzifa kupac rejtőzött, míg két oldalt avarból és deszkából eszkábált fekhely lapult. Mikor mindhárman bent voltak, Farkas fogta az úti subáját és felakasztotta a bejárati nyílásra.

- Na így már jó lesz. Nincs az a tatár, aki észrevegyen minket idebent. Üljetek le a tűz köré, harapjunk pár falatot. Aztán mesélj majd fiam, mi történt veled és mondj el minden mást is, amit láttál!

Azzal elővették a vacsorára valót. Először csak ettek, nem sokat beszélgettek közben. Mikor a végére értek az evésnek, várakozni kezdtek türelemmel. Csak a tüzet bámulták, amire Farkas időnként kevés fát igazított. Így telt lassan az idő, mire végül Maradék beszélni kezdett.

- Szörnyű dolgokat láttam apám, nem szívesen beszélek róluk, de elmondom, hogy tudják kendek is, milyen fajta emberek ezek a tatárok.

Sokáig beszélt arról miket látott. Elmesélte Boganék és a templomba szorultak történetét, aztán el-elcsukló hangon elmondta azt is, hogyan halt meg a nagyapja és Kacsu. Végül a következőkkel zárta mondandóját:

- Mikor elment a tatár, nagyon féltem. Egyedül a fa ágai között, azt hittem én is meghalok. Nem láttam, nem hallottam már semmit sem. Azt sem vettem észre, amikor édesapámék a faluba értek. Aztán valahogyan hangok jutottak el hozzám. Mikor felfogtam végre, hogy Rédét látom, amint éppen egy keresztet próbál leütni egy sírhant mellé, nagyon megörültem. Lemásztam a fáról és odamentem hozzá. Nagyon meglepődtem, amikor elmondta, hogy apám-uram is itt van. A többit meg már tudják – fejezte be sírással küszködve Maradék.

Farkas lassan magához vonta a fiát, ledőlt vele az egyik fekhelyre és csak annyit mondott. 

- Aludjunk, majd holnap ...

Réde is lefeküdt, aztán a tűz is aludni tért. Hortyogása szép csendesen beöltötte a teret. Csak Farkas szemére nem jött álom. Némán és mozdulatlanul feküdt reggelig, miközben óvón fogta magához nyugtalanul alvó gyermekét.

Alig pitymallott még, amikor Bököny felébresztette Szeréndet. Mire a regös összeszedte magát, már ki volt csomagolva egy darabka szalonna meg cipó egy kendőre, az esti tűz maradványai mellé. Az eső sem esett már, szép tiszta időnek ígérkezett a nap.

- Egyék kend, ki tudja, mikor eszik ma legközelebb.

Szerénd morgott valamit az orra alatt, majd felállt, kinyújtóztatta tagjait és a víz széléhez lépve alaposan megmosta az arcát, de még a feje búbját is. Aztán leült az étel mellé és szótlanul enni kezdett. Közben Bökönyt hallgatta, aki a következőket mondta neki. 

- Ha evett, azonnal indulunk. Nem megyünk be Dorogmára. Elkerüljük a falut. Jobb, ha ott nem is látják kendet. Biztonságosabb lesz úgy. A rév nem a faluban van, hanem attól olyan nyolcszáz lépésnyire. A parti erdőn keresztül fogjuk megközelíteni. A révész már biztosan fenn lesz. Azzal beszéljen, az majd szerez magának egy sószállító hajót, vagy egy tutajt, ami lentebb viszi a Tiszán. Mikor odaérünk, elbúcsúzunk egymástól. Maga megy a maga útján tovább és én is a magamén.

A korán kelő nap már úton találta őket. Lassan elfogyott alóluk a víz és a nád is. Ritkás facsoporton vágtak keresztül. Jobb kézre látták maguk mellett a fák törzsein túl a falu házait, melyek közt már ott mozgolódtak az emberek.  Aztán a házak eltűntek a lombok takarásában. Ők pedig egyre nehezebben vágták magukat előre az iszalaggal benőtt öreg fák között, a sűrű aljnövényzetben. Minden lépésükkel szúnyog rajokat vertek fel, amik kegyetlenül megszedték vámjukat.  Egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül szétnyílt előttük az erdő és ők ott álltak a Dorogmai révnél.

Öreg tölgyfák szegélyezte, nagyjából negyedfél holdnyi tisztás rejtőzött a Tisza parti erdőben. Viszonylag széles kocsiút vitt innen a faluba. Közel a vízhez, három félig kész bödönladik hevert felbakolva. A parton paticsfalú kunyhó állt magányosan. Előtte egy tűzrakó gödörben még ott füstölgött az előző esti tűz maradéka, ami fölött keszegek füstölődtek. Szárító karókra háló és egyéb halászeszközök voltak körbe a tisztáson felaggatva akkurátus rendben. A kunyhó falának több, embernyi szigony volt támasztva. A parton kisebb nagyobb ladikok sorakoztak. Mellettük dereglye a kocsik számára. A kelő nap ki-kikukucskált a szakadozó felhők alól és szépen megvilágította az egész tisztást, de ember sehol sem vetett árnyékot rajta.

- Még biztosan bent alszanak a faluban. Üljünk a tűzhöz és várjunk - javasolta Bököny.  

Botjukat letették maguk mellé, letelepedtek és türelmesen várakozni kezdtek. A lomhán folyó ősi vizet nézték. Egy kurta óra sem telt el, amikor a falu felől kiáltozás és visongatás hangjait hallották, ami nem akart csökkenni, sőt egyre hangosabban hallatszott. Hirtelen emberi lábak dübögését kísérve két fiatal nő és egy férfi futott be a tisztásra. Ekkor már Bököny és Szerénd is álltak és egy-egy szigonyt szorongattak kezükben, amit a kunyhó mellől vettek magukhoz.

A két nő közül az egyik, egy pár hónapos csecsemőt szorított a melleire. A másik tépett felsőruháját igyekezett összefogni magán. Hosszú hajuk kibontva loboncosan verdeste vállukat. A férfi harmincas évei elején járó magas szikár alak volt. Haját két oldalt varkocsba fonta, orra alatt lelógó bajusz lobogott. Bőgatyát és felsőtestén fehér színű vérpettyes inget viselt. Kezében hosszú halbelező kést tartott, amiről vér csepegett alá. Egy pillanatra megtorpantak mikor meglátták Bökönyéket, de már rohantak is tovább, mint akit üldöznek.

- Tűnjenek el, vagy jöjjenek velünk, nyakunkon valami istentelen népség – hadarta a férfi, miközben az egyik csónakhoz rohantak.  

Ebben a pillanatban folyásirányból egyszer csak egy tutaj bukkant fel. Lassan komótosan sodródott lefelé a Tiszán. Hátsó végében kunyhó terpeszkedett, ami elől vékony füstcsík tekeredett az ég felé a szélcsendes, napos időben. Két oldalán összesen négy férfi irányította hosszú lapátszerű rudakkal az alkotmányt. A három menekülő ekkor ért a csónakokhoz. A nők bemásztak az egyik a ladikba és a férfi éppen a vízbe tolta volna azt, amikor egy lovas robbant be a tisztásra. Vad külsejű idegen kinézetű ember volt apró lovon. Kezében íjat feszített és amint meglátta a ladikot tolót, a vesszőt egyből a hátába lőtte.

Szerénd, mint a harchoz szokott emberek általában, nem tétovázott. Jobbjában már lendült is a halszigony és olyan erővel vágódott a tőle pár lépésre lévő lovas mellkasába, hogy kivetette azt, a nyeregből.

- Itt vannak a tatárok! Tűnj el Bökény! – kiáltott fel. Felkapott egy másik szigonyt, odaszaladt vele a ladikhoz és bedobta a nők mellé. Az idegen férfi holttestét pedig, aki még ekkor is fogta a ladik végét, oldalra lökte a vízbe. Maga kezdte el tolni a mélység felé a két nővel a csónakot. Mikor már a derekáig ért a víz, beugrott és azonnal lapátot ragadott, majd erőteljes csapásokkal evezni kezdett a folyó közepe felé. Mostanra az asszonyszemélyek is magukhoz tértek döbbenetükből. A gyermektelen fogta a másik evezőt és ő is evezni kezdett. Az, amelyik a gyermeket fogta, a csónak elejébe húzódott és kiabálni kezdett a tutajosoknak.

Ekkor két újabb tatár vágtázott ki a tisztásra. Óvatosan visszafogták a lovukat mikor meglátták a társuk holtteste mellett, annak békésen legelésző lovát. Bökényt egyáltalán nem vették észre, mert ő a kunyhó takarásába húzódott. Gyorsan felmérték a tisztást, aztán figyelmüket a csónak felé irányították. Leszálltak lovaikról és azokat kantáron vezetve a vízpartig mentek. Ott elővették íjaikat és röhécselve beszélni kezdtek egymással, egy furcsa idegen nyelven. A közelebbi alig három lépésre volt csak Bökénytől, a másik a két ló között állt. A fiúból mostanra minden izgalom elszállt. Hidegen mérte fel a helyzetet. A csónak ugyan folyamatosan távolodott a parttól, de még bőven nyíllövésnyi távolságon belül járt. Tudta, ha nem cselekszik Szeréndék pillanatokon belül halottak lesznek.

Szemére vörös köd ereszkedett, a vére pedig egyre hangosabban üvöltött a fejében. Kettőt előrelépett és az élesre fent szigonyt oldalról a közelebbi tatár hónaljába vágta, aztán nagyot rántott rajta. Olyat, hogy a fej elvált a nyéltől és már csak azt szorította a markában. A következő pillanatban lépett is tovább és nagyot taszított teljes testével az apró lovon. Az oldalra ugró állat magával sodorta az éppen íját feszítő harcost, aki esés közben felé nézett. Jól látta megdöbbent tekintetét, mikor fölé állt és a szigony rúdjának csonkját a képébe vágta. Reccsent az orr és arccsont, majd a bot vége a koponya hátoldalán kirobbant a tatár fejéből és a talajhoz szögezte annak vonagló testét.

Bökény a saját szuszogásán és száguldó vére dübörgésén kívül semmit sem hallott. Majd a szemére ereszkedő sötét függöny hirtelen feloszlott, újra látott és gondolkozni is tudott már. Tudta, hogy életveszélyben van, de a történtek miatt legyőzhetetlennek érezte magát, aztán győzött végül a józan esze. Felkapott még egy szigonyt, az utolsót, ami még a kunyhó oldalának volt támasztva, fogta a vasalt botját és behúzódott az erdőbe. Onnan leste, ahogyan a csónak megközelíti a tutajt, majd a menekülők a tutajosok segítségével felmásznak az ingatag vízi alkotmányra. Látta, ahogyan Szerénd megáll a tutaj szélén és a part felé néz. Aztán felemeli a kezét köszönetképpen. Neki intett, neki köszönte az életüket.

Ekkor vagy kétmaréknyi tatár lovas lovagolt be a tisztásra. Mikor meglátták társaik hulláit iszonyatos haragra gerjedtek. Ordítoztak és azokon a tárgyakon töltötték ki a mérgüket, amiket találtak. Összetörve halomra hányták a dolgokat majd a tűzrakó gödörből parazsat borítottak a kupacra, ami azonnal lángra lobbant. Páran a parton álltak és onnan rázták az öklüket az egyre távolabb sodródó tutaj felé, amit már lőtávolon kívülre vittek magukkal a hullámok. Ami ezután következett, az egy életre beleégett Bökény tudatába. Oly borzalmas látvány volt, hogy ilyet el sem tudott képzelni. A tatárok fogták társaik holttestét, leszedtek róluk mindent, majd egy hosszú késszerű eszközzel, egyesével mindegyiknek levágták a fejét.  A fejeket egy bőrzsákba dobálták, amit felkötötték az egyik halott lovára. A fejnélküli csupasz torzókat pedig a folyóba dobták. Ezután felültek lovaikra és ahogyan jöttek úgy távoztak is.

Hirtelen csend lett. A tisztáson, csak a tűz emésztette martalékát egyre halkabb ropogással. A falu felől sem hallatszott már zaj. Csak a folyó vize csobogott tovább méltóságteljesen.

Bököny is elhagyta a helyét és a fák között a falu felé osont. Füst és égett hús szagát érezte az orrában. Mielőtt kilépett volna a faluszéli lombok alól, hosszasan szemlélte Dorogmát. A házak helyén álló kupacok csendben füstölögtek. Közöttük még egy kóbor kutyát sem látott mozogni. Végül erőt vett magán és kezében a szigonnyal megindult előre. Ahogyan a házak közé ért, megértette miért nem hall semmilyen hangot sem. Mindenfelé lenyilazott tetemek hevertek. A tatárok még a kutyáknak sem kegyelmeztek. Végül a templomot vette célba, ami a falu közepén állt. Útközben szétszórt dolgokat, férfi és női holttesteket látott. Voltak házak ahol egy-egy kar, vagy éppen egy-egy láb lógott ki a füstölgő romok alól. A templom előtti téren álló tölgyfa ágain fürtökben lógtak felakasztva a falusiak. Mind férfiak voltak. Felpüffedt arcuk közepéből óriásira duzzadt lila nyelvek lógtak a semmibe. A testeket feketére színezett a kormos halál.

Nem volt itt tovább mit keresnie, egy teremtett lelket sem látott semerre sem. Megindult hát ki a faluból, amikor mintha halk gyereksírás ütötte volna meg a fülét. A hang egy összedőlt és leégett házhoz vezette. A sírás a romok alól jött. Puszta kézzel kezdte el szétdobálni az üszkös fadarabokat. Aztán kerített valahonnan egy lapátot is. Így haladt lépésről lépésre egyre közelebb a sírás forrásához. Miközben dolgozott folyamatosan, halk szavakkal beszélt az ismeretlenhez.

- Csiba te gyermek, csak csendesen. Jövök-jövök, segítek. No, ne sírj már, még meghallja valami koszos kutya. Csiba te, csak csiba.

Egy idő után, már a nem sírt, csak a szipogását lehetett hallani. Végül, késő délutánra sikerült megtisztítania egy rejtett csapóajtót, onnan jött a hang. Mikor felnyitotta a fedelet, egy szűk lyukat látott, amiben egy hároméves forma kislány kuporgott, egy szál pendelyben. Koszos volt az isten adta és csodaszámba ment, hogy élt egyáltalán. Bökény a kezét nyújtotta neki, amit a kislány azonnal megragadott. Kiemelte és a mellkasára vonta. A gyerek szótlan maradt, csak kétségbeesetten kapaszkodott apró kezeivel a ruhájába. Így álltak egy darabig. Akkor letette maga mellé, majd a szigonyt a hátára kötötte, a kislányt pedig a nyakába emelte. Tudta, hogy a halottakat el kellene temetnie, de egyedül képtelen lett volna erre, ráadásul attól is tartott, hogy újabb tatár harcosok vetődhetnek a révhez. Fogta hát a botját és elindult immár végleg kifelé a halott faluból a nádra.

- Hogy hívnak szépségem, megmondod nekem a neved? - kérdezte Bökény menetközben.

- Virágnak - szólt a gyermek szipogva, majd így folytatta - anyácskám merre van? Anyácskát akarom.

- Anyácska elment, messzire. Majd visszajön, egyszer még talán visszajön. Addig én vigyázok rád. Jó lesz így? – kérdezte, de választ nem kapott. Virág rádőlt a fejére és csendesen szuszogni kezdett. Az egész napos rettegés teljesen kimerítette. Elaludt.

- Aludj csak drága, aludj. Hosszú út vár ránk még hazáig.

Az első csillagok fénye, már az ingovány világ szélén lévő szigeten találta őket. Bököny leemelte a kislányt a nyakából, az úti subába csomagolta annak gyenge testét és a tűzhely mellé fektette. Tüzet nem rakott, nem mert. Csak lefeküdt a földre Virág mellé. Magához vonta úgy merült nyugtalan álomba.

Maradék nehezen haladt előre. A sűrű nád alig akart megnyílni a nehéz ladik előtt, amit csak gyenge gyermekkarjai igyekeztek mozgásban tartani a súlyos tolófával. De nem adta fel, nem akarta. Nagyapjához igyekezett, ott akart lenni vele, amikor azok az idegen népek megérkeznek majd a falujukba. Mindennél jobban szerette az öreget, aki képzeletében olyan harcossá nőtt, aki egyedül is elbánik bármennyi banditával. Eszébe jutott ugyan útközben, hogy mit fog szólni az apja meg az anyja a szökéséhez, de gyermeki könnyedséggel terelte el nehéz gondolatait és inkább az útra koncentrált. Mire végre kiért a nádból, már a nap is a látóhatár fölé emelkedett. A tavasz langymeleg sugarai hamar felszívták a hajnalban szemerkélő esőcseppek nyomait. Innentől már kicsit gyorsabban haladt a nyílt vízen, de így is délfelé járt, mire kikötött a falu szélénél.

Már messziről hallotta egy veszekedés hangjait és mikor megkerülte nagyapja házát már látta is a vitatkozókat.  Ott álltak a templom előtt. A leghangosabban Bogan kiabált, körülötte ott álltak a faluban maradtak mindannyian. Velük szemben nagyapja higgadt alakját látta. Mellette csak az öreg Béla pap állt, aki felemelt kézzel próbálta csitítani az embereket.

De Maradék valami mást is látott, olyat-amit a többiek nem. Keresztes irányából sűrű füst kezdett a magasba emelkedni. Furcsa füst volt. Nem egy pontból fakadt, hanem mintha a távolban húzódó hegyek, mind egyszerre kaptak volna lángra. Éles füle ugyanekkor mintha távoli harangszót is hallott volna. Olyat, ami nem a megszokott ritmusban szólt, hanem furcsán össze-vissza ütötte a ritmust. Ösztönei azt súgták nagy baj van, nem habozott hát, hanem a vitatkozókhoz rohant.

- Nagyapa, nagyapa! Nézze! Nézze már! - kezdte el az öreg Salamon karját rángatni, aki éppen nagyon dühösen nézett a még mindig hangosan kiabáló Boganra.

- Ej, gyerek! Hogy kerülsz ide? - förmedt rá, amikor felfogta, hogy unokája rángatja karjait. De nem csak a bíró, mindenki elhallgatott döbbenetében, ahogy felismerték Maradékot, aki tovább mutogatott és kiabált.

- Nézzétek apó! Nézzétek már! Füst! Füst! – és ahogyan kinyújtott karja irányába néztek az emberek, végre mindenki meglátta.

Rövid súlyos csend ereszkedett a csoportra. Szinte szájtátva nézték, ahogyan a magasba emelkedő füstfal, fátyolosan eltakarja a napot, majd lassan szétoszlik a magasban.  Salamon tért legelőször magához és hangosan kimondta, amit mindenki gondolt.

- Keresztes ég! Itt van a tatár.

Szavaira megtört a csend. Hirtelen mindenki beszélni kezdett. Volt, aki elbújni akart, míg mások harcolni. Különösen Bogan hangoztatta, hogy védjék meg, ami az övék. A három család már meg sem hallgatta a bírót, nekik immár új vezetőjük lett, aki büszkén adta ki a parancsait.

- Az asszonyok meg a gyerekek húzódjanak be a templomba és torlaszolják el az ajtót. Atyám maga menjen be velük és imádkozzon! A férfiak meg a legények hozzák a villáikat. A csónakot elkobzom, jó lesz, ha valami balul ütne ki. Kacsu! – fordult ekkor egy 14 éves forma legényhez, aki a fia volt – Te ügyelsz rá. Fogd a botod és őrizd, csak az szállhat bele, akinek megengedem. Kinek van íja?

Ekkor Salamon megértette, hogy itt az ő szava már semmit sem ér. Kézen fogta az unokáját és elvezette a házukig. A gyerek egyszerre volt rémült és izgatott, mindenfélét beszélt össze-vissza útközben. A háznál az öreg elővette régi visszacsapó íját és egy tegez vesszőt is magához vett az egyik sarokból. Ezután egy tarisznyába lepényt, egy darab szalonnát, bicskát és egy butykos vizet csomagolt, amit Maradéknak adott.

- Fogd gyerek és egy szót se többet. Innentől azt teszed, amit mondok neked! Megértetted?

Maradék lelkesen bólogatott.

- Harc lesz fiú, a tatár nemsokára itt lesz, érzem. Te még kicsi vagy az ilyesmihez és ha már olyan bolond vagy, hogy idejöttél, valahogyan túl kell éld azt, ami következik. A templomban azok a bolondok már olyanok, mintha nem is élnének. Oda nem mehetsz. De itt sem maradhatsz. Felmászol hát a helyedre a tölgyfafészkedbe. Nem szólsz egy szót sem, bármit látsz vagy hallasz is. Megértetted? Semmit, egy árva szót sem! Ott maradsz a fészekbe, míg a veszély el nem múlik! Esküdj az őseidre!

Olyan hevesen beszélt az öreg és olyan meggyőző volt, hogy Maradék nem tiltakozott. Azt is elfelejtette megkérdezni, hogy honnan ismeri az Őrfa titkát. Meg is esküdött, annak rendje módja szerint, majd megölelte Salamont és elfutott a fa irányába. Mikor oda ért, gondosan körbenézett látja-e valaki, aztán mikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, felhúzta magát az ágak közé. Pillanatok alatt elfoglalta a szokott helyét, majd kilesett a lombok közül.

Az öreg Salamont figyelte, aki a tóba ömlő patak mentén elbújt egy kidőlt fa mögé, ahonnan jó rálátása nyílt a templom előtti üres térre.  Ott gyülekezett Bogan és maroknyi csapata. Összesen kilencen voltak, bár ketten közülük inkább voltak gyerekek, mint felnőttek. Bogannál hosszú vasalt bot volt, olyan mint a bíróé és a templom előtti téren egy zsámolyon foglalt helyet, mintha ő lett volna már is a falu vezetője.  A többiek villát és botokat szorongattak a kezükben. Csak egy felnőtt férfinél volt íj.

Maradék jól megnézte magának a falut, aztán a Keresztesre vezető útra koncentrált. Nem sokat kellett várnia. A szomszéd falu irányából hirtelen egy lovascsapatot látott meg közeledni az úton. Gyorsak voltak, nagyon. Lehettek vagy negyvenen. Mint szélvész dübörögtek át a hídon s már ott is voltak az Őrfa alatt. Ott pillanatok alatt egy tömegbe rendeződve, hangos kiabálásba kezdtek, amikor meglátták a templom előtti csoportot. Ekkor ez egyikük kurjantott valamit, valami idegen ugató hangon. Erre mind elhallgattak és gyorsan fegyelmezetten felsorakoztak egy sorba. Várakozni kezdtek, így Maradék óvatosan úgy helyezkedett, hogy alaposan szemügyre tudja venni őket.

Alacsony igénytelen kinézetű apró lovakon ültek. Mindegyikük fejét nemez föveg fedte. Ruházatuk kopott szakadozott bőrből volt. Oldalukat enyhén ívelő kard verdeste, kezükben lándzsát markoltak. Mindegyikük hátára kisméretű kerek bőrpajzs volt akasztva. Lovaik baloldalán két tegez is lógott, bennük egy-egy íjjal, a jobb oldalán pedig két tele puzdra. Tömegükből, csak a középen álló harcos nézett ki kicsit másképpen. Az ő fején bőr sisak díszelgett, aminek csúcsáról lófarok lógott a hátára, felsőtestét pedig fém pikkelyekkel kivert birkabőr páncél fedte. Az arcukat nem látta felülről, de azt igen, hogy termetük inkább hasonlított egy kamasz gyerekre, mint egy felnőtt férfira. Kicsik voltak, akárcsak a lovaik.

Nem sokáig várakoztak. Vezetőjük végül vakkantott valamit, mire szép lassan megindultak a templom előtt csoportosulók irányába. Azok ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz és nem tűntek már olyan magabiztosnak sem, mint korábban. Közelükbe érve a tatár lovasok sora, félkörbe rendeződött és egész szorosan közrefogta Boganékat. Ennek ellenére Maradék mindent jól látott és hallott is, hála a magasba épített fészkének. A falusi férfiak egészen az újsütetű vezetőjük mögé húzódtak és választott bírájukat maguk elé taszigálták. Bogannak nem sok választása maradt. Előre lépett hát és hangosan, de a félelemtől remegő hangon a következőket mondta, miközben úgy markolta a botját, hogy kifehéredtek a bütykei.

- Üdvözlöm a falunkban a tatár urakat! Mivel szolgálhatunk?

A tatárok csendben maradtak, vártak. Soraik közül végül kivált a vezetőjüknek kinéző lófarkas sisakos alak és lovával egészen Bogan közelébe léptetett. Annak már szinte táncolt a bot a kezében, annyira remegett egész teste a félelemtől. A tatár végül mondott valamit furcsa ugató hangján, amin a többiek nevetni kezdtek. Szemével szúrósan nézte a falusiak szószólóját, aki megbabonázva mozdulatlanul figyelte, ahogyan a tatár kihúzza kardját a hüvelyéből és egyetlen suhintással, mintha csak egy görögdinnyét szelt volna ketté, az orra magasságában egyszerűen kettévágta Bogan fejét. A mozdulattal egy időben a lovasok felordítottak, majd lecsaptak a meredten, védekezésre képtelenül ácsorgó csoportra. A felnőtt férfiakat egyszerűen felaprították. Csak egy véres masszakupac maradt a helyükön. A két fiatal fiút viszont kirángatták a többiek közül és pillanatok alatt megkötözték, majd egy fa alá lökték magatehetetlen testüket. 

Ebben a pillanatban éktelen jajgatás és sírás hangzott fel a templomból. A hangra a fosztogató horda igencsak jó kedvre kerekedett. Pillanatok alatt több baltát is kerítettek a faluból. Parancsnokuk utasítására ketté vált a társaság. Egyik felük a falu házait kezdte el felforgatni, míg a másik a templom ajtónak esett a baltákkal. Hiába készült jóféle tölgyfából az ajtó, pár perc múlva leszakítva, oldalra lökve hevert a bejárt mellett a földön. Röhögve tódultak be a tatárok a nyíláson. Visítás, jajgatás és éktelen nevetés hallatszott ki az épületből.

Kisvártatva fiatal lányokat és gyerekeket tereltek taszigáltak ki az ajtón a harcosok. Odahajtották őket ahol a két fiú feküdt megkötözve a földön. Azok jajgatva bújtak össze egy kupacba, tehetetlenül. Ekkor a tatárok parancsnoka újabb parancsokat vakkantott röhögve. Erre a harcosok az érettebb lányokat, öten voltak, kirángatták a többiek közül, majd a földre teperték őket. Ketten-ketten két oldalról lefogták a karjukat, míg egy harmadik letépte a ruhájukat és a lányok fölé görnyedt. Így tett a parancsnokuk is, miközben hangosan röhögött.

Maradék nem tudta mi történik, hiszen sohasem látott még ilyet és nem is hallott ilyesmiről. Egy dologban volt csak biztos. Valami borzalmas dolog zajlik a szeme előtt. Aztán váratlan dolog történt. A lány fölé görnyedt parancsnok oldalába nyílvessző csapódott, de olyan erővel, hogy annak testét két-három lépéssel is arrébb vetette. Miután a test megállt nem mozdult többet. Ekkor újabb vessző fúródott az egyik tatár harcos mellkasába, aki melléhez kapva azonnal összerogyott. A fosztogatók erre már magukhoz tértek és cselekedni kezdtek. Pillanatok alatt szétszóródtak a fák és a házak takarásába, de nem lapultak meg, hanem összeszokottan, lendültek mozgásba abba az irányba, ahonnan a lövést sejtették. Néhányan lovat kerítettek maguknak és annak nyergébe pattanva, folyamatosan pásztázták szemükkel a patak partvonalát miközben íjat feszítettek.

Maradék látta, hogy a tatárok egyre közelebb kerülnek nagyapjához. Már csak néhány lépésre jártak, amikor az öreg hirtelen felegyenesedett és két gyors lövést adott le egymás után. Mindkét lövés talált és újabb két tatár tért meg isteneihez. De ennek már nem örülhetett az öreg bíró. Mikor a második lövését is útjára engedte, szinte azonnal négy nyílvessző csapódott a mellkasába. A becsapódások ereje a mögötte kanyargó vízbe lökte. Azonnal meghalt. Teste pedig sodródni kezdett a közeli tó felé. A tatárok hangos kurjongatásba kezdetek, miközben a partról kísérték a bírót utolsó útján.

Ezt a pillanatot választotta a menekülésre az eddig rejtőzködő Kacsu. Tolófájával hirtelen kitolta magát a csónakkal az öbölből és kapkodva igyekezett minél messzebb kerülni a parttól. Már több mint egy nyíllövésnyire járt és Maradék már biztos volt benne, hogy megmenekül, amikor a tatárok észrevették. Nem kapkodtak. Szépen nyugodtan lementek a partra, ahol pár szót váltottak egymással. Aztán egyikük nyilat illesztett íja húrjára és lőtt. A vessző alacsony pályát járt be és néhány pillanat múlva, remegve állt meg Kacsu torkában, akinek a teste a vízbe hanyatlott. A tatárok nyila messzebb lő, állapította meg magában a gyerek és amit látott, elraktározódott benne. Ezután a csónak még siklott egy darabig, végül lassan megállt a nyugodt vízfelületen.

Minden, ami a tatárok felbukkanását követően történt, alig egy kurta óra alatt zajlott le. Maradék, ha akart volna sem tudott megszólalni döbbenetében. Még végignézte, ahogyan a katonák összeszedték halottaikat. Lemeztelenítették őket és levágták a fejüket, amiket egy zsákba raktak. A testeket bedobták egy üres házba, majd szépen komótosan felgyújtottak mindent. Az összeszedett értékeket szétosztották egymás között. Foglyaikat pedig kötéllel összekötötték egy hosszú sorba. Valahonnan egy ostor került elő, amivel nagyot cserdítettek és mint a barmokat hajtani kezdték szerencsétleneket ismeretlen sorsuk felé. A nap még mindig magasan járt, amikor az egyre némább menet eltűnt a Keresztes felé vezető úton. Ekkora már a házak sem égtek. Mind magába roskadt a templommal együtt, ahonnan egy teremtett lélek sem került elő. Maradék némán gubbasztott a magasban. Szeméből könnyek kezdtek peregni, de az ajka néma maradt.

Farkas fia Bökény a reggelt várta. Apró tüzüknek parazsa rég elhanvadt, mire pirkadni kezdett. Nem melegítette az már az alvó Székely nembéli Kósa fia Szeréndet sem, aki az útra való suba alatt pihente ki éppen, az éjszaka első felét. Övé volt az első őrség, mert őrködni még a lápban is kellett. Az utazó sohasem tudhatta, hogy kit és mit rejt a nád ebben a világban.

Útjuk első szakaszában csónakkal haladtak egészen a Odvas dombig. Ez volt a vidék legmagasabb része. Pár méter magasan emelkedett ki a környező vizekből és ami fontos volt, innen rá lehetett látni a Csátot Dorogmával összekötő útra is az itt álló fákról. Felmásztak az egyikre és egy egy kurta órán át figyelték a mozgást. Amit láttak az nem volt a megelégedésükre. Nagy volt a jövés-menés. Több alkalommal is láttak lovas csapatokat haladni Dorogma felé, de hogy mifélék voltak, azt ebből a távolságból nem lehetett megállapítani.

Végül úgy döntöttek, maradnak a lápban, nem mennek ki az útra, inkább a rejtett útvonalon közelítik meg Dorogmát. Bökény javaslatára azonnal tovább is mentek és nem várták ki az éjszakát a dombon. Még ha messze is esett az úttól, akkor is túl nyilvánvaló hely volt, nem alkalmas a rejtőzködésre. Rövidesen úton is voltak és a két alakot elnyelte a hullámzó nádrengeteg. Bökény ment elől. Botjával állandóan turkálta, szurkálta maga előtt a lápot. Lassan haladtak, miközben csendes beszélgetésbe kezdtek.

- A Fehér nádnak vesszük az irányt. Késő estére oda kell érnünk a széléhez. Ott ismerek egy rejtett kis szigetet. Azon fogjuk tölteni az éjszakát. Figyeljen rá Szerénd uram, hogy közvetlenül mögöttem jöjjön. Higgye el, egy rossz lépés és elnyeli a sár. Láttam már embert elsüllyedni, aki a rövidebb utat akarta választani, de rosszul döntött. Azóta lidércként bolyong a lelke a mocsárban.  

- És te? Te honnan ismered ilyen jól a vidéket? – kérdezte Szerénd.

- Gyerekkorom óta járom a vizet apámmal. Egész évben kint vagyunk. Tizennyolc nyarat láttam eddig. Ismerem a vidék minden arcát. Most például sokkal könnyebb dolgunk van. Harmadik éve alig esik eső, a víz sokat visszahúzódott. Vannak helyek ahol korábban mellig is ért, most meg csak az ember térdéig. Meg aztán, idekint járva megismertem pár jó pákászt is. Tőlük lehet még csak igazán tanulni a lápról. 

- Akkor miért nem haladunk egyenesen? Na meg a csónakot is otthagytuk elrejtve az Odvas dombnál? Nem lenne gyorsabb azzal haladni? – kérdezte a regös.

- Sajnos van egy hely, ahol nyelő homokon kell átkelnünk. Ott a csónak mit sem ér. Gyorsabb, ha gyalog megyünk. Higgy nekem uram, bármilyen kanyargósan is haladunk, ez a leggyorsabb és a legbiztonságosabb út.

Végül késő estére, elérték a pihenőhelyet, amin éppen csak elfértek ketten.  Éjszaka felváltva őrködtek, majd a kelő nappal, ami gyenge esőt hozott magával, ők is útnak indultak. A Fehér nádból egész nap ki sem láttak. Délután egy nyílt vizes helyre jutottak, ahol a víz mélysége folyamatosan csökkent és száz lépés után el is tűnt alóluk. Előttük homokos, a vízből alig kiemelkedő terület látszott, aminek két végét nádfal zárta le. A homok olyan kétszáz lépésnyire terpeszkedett eléjük, onnan megint nyílt víztükör csillogott a távolban. Bökény szigorúan fordult Szeréndhez.

- Innentől még véletlenül se lépjen máshová, mint én. Ha rosszul lép, meghal. Nem fogom tudni kihúzni, mert nem lesz hová támaszkodnom. Ha megpróbálom nekem is végem, ezért nem is fogom.

Nem várt választ, hanem szép lassan elindult előre. Vasalt botjával folyamatosan szurkálta a homokot, miközben éppen csak hallhatóan suttogott magában. Az őt szorosan követő regös füleit tilalmas mondatok szavai érték el, melyek újra és újra ismétlődtek.

- Vizek ura, lápok ura, világok ura és ti mind ősök ősei.  Vezessétek botomat és lépteimet a helyes útra!

Nagyon lassan haladtak. Volt amikor Szerénd már-már azt gondolta mindjárt átérnek a homokon, de olyankor csak fordultak hol jobbra, hol balra, hol meg szinte visszafelé. Aztán egyszer csak, amikor már órák óta forgolódtak és kezdett lógni az este lába, Bökény nagyot sóhajtott és így szólt.

- Végre. Túl vagyunk a nehezén.  Mindjárt átérünk. Még egy kurta óra és tábort verünk. Magáé lesz az első őrség, enyém a második. Csak apró tüzet rakunk éjjelre száraz nádból. Úgy nem látszik messzire a fénye. Meg aztán, akkor szélapó sem viszi messzire a füst szagot.

Úgy is lett. Rövidesen egy hosszúkás szárazulathoz értek, aminek az egyik végében sárból szárított tűzhely állt egy fa alatt. Mire égett az apró tűz, teljes sötétség borult a világra. Feloszlottak a felhők is, és végre elállt az apró szemű csapkodó eső is. A felhőket szél szaggatta szét és a csillagok egyre fényesebben ragyogtak felettük, miközben a hold ezüst leplet borított a náderdőre. Törtek a lepényből, amit még a faluból hoztak magukkal. Szárított füstölt haldarabokat ettek hozzá. Fáradtak voltak, nem volt kedvük a szócsépléshez. Csak egyszer hangzott el közöttük egy rövid beszélgetés.

- Mikorra érünk a révhez? – kérdezte Szerénd.

- Nincs már messze. Ha korán indulunk, mire a nap a fák fölé ér ott leszünk. Na, akkor kendé az első őrség, én lefekszem. Szóljon, ha már nagyon álmos lesz.

Ezzel Bökény befejezte a mondandóját. Fogta a magukkal hozott subát, beleburkolódzott és már aludt is. Szerénd a tűzet nézte miközben lassan táplálta a lángokat. Néha-néha mikor szétnézett, szempárokat látott a nád között, melyekben ott lobogott a piros virág fénye. Toportyánférgek, állapította meg magában. Olyanok, mint a pártoskodó főurak. Azt lesik, milyen koncot tudnak maguknak leszakítani. Közben újra beborult az ég és megint esni kezdett, de szerencsére a fa lombjai elég jól védték az eső elől a táborhelyüket.

Az éjszakai csendet megtörő hangok nem rémisztették meg. Hozzájuk szokott már, a sok-sok éve tartó kóborlása során. Kereste a helyét a világban és ezt regösként tehette meg a legkönnyebben. Az Erdőelvét határoló havasok tövéből indult el, a soha véget nem érő útjára. Egy-egy főúrnak, de magának a királynak az asztalánál is eljátszotta azokat a dalokat, melyeket nagyapja tanított neki valamikor. Bejárta az ország minden zegét-zugát és sok mindent látott, hallott eközben. És amit látott, nem volt mindig az ínyére. A régi világ lassan végleg elenyészett. Alig volt már valami abból, amit szeretett, amit otthon tanult. Bejáratos volt ugyan mindenhová, mindenhol szívesen is fogadták, de ez már csak annak szólt, amit magában hordozott. A föld egyszerű népe ugyanúgy hallgatta a dalait, mint az utak számkivetettjei, vagy a nagyurak és udvartartásuk. Egyedül a papok nem szerették. Nekik nem volt ínyükre az ősök dicsérete, a táltosok emlegetése. Ha rajtuk múlt volna, rég valamelyik máglya emésztette volna el a testét. De nem rajtuk múlt és ez reményt adott neki arra, hogy amíg ő él, játszhatja a dalait és tovább adhatja azokat másoknak. Ennél többet már nem kívánhatott magának.

Így forgatta a gondolatait, miközben egyre fáradtabban hallgatta, ahogyan az Öregisten egéből surrogva hullt alá a tavaszi eső. Alig bírta már nyitva tartani a szemét, a kimerítő nap után. Végül úgy döntött eljött az ideje, hogy átadja az őrséget. Megrázta Bököny vállát, aki az első érintésre felült. Nagyot ásított, majd átnyújtotta a testétől még jó meleg subát.

- Aludjon! Szólok, ha pirkad. – mondta Szeréndnek, aki jó szorosan beburkolódzott a subába, majd a parázsló tűz mellé hevert, ahol azonnal mély álomba zuhant.

Miután a csónakok távoztak, Salamon hazament a saját házába. Addig keresgetett a nádtetőben turkálva az egyik sarokban, amíg meg nem találta benne, az odarejtett cserép kulacsot. Magához vette, majd kiült a falu közepén, a templomkert mellett álló tölgy alatt egy padra. Onnan hallgatta, az alvégen zajló mulatozás hangjait. Kisvártatva megállt előtte Béla pap, majd csendben leült mellé. Testes idős férfi volt, aki mindennap csupaszra borotválta az arcát és a feje tetejét, a haját pedig rövidre vágta. Sok környékbeli pappal ellentétben törődött a nyájával és a maga módján nem csak a lelküket, hanem a testüket is szívesen ápolta. Ha valaki beteg lett, rögtön felkereste és ha szükség volt rá, akkor kérés nélkül is segített annak családján. Ha kellet még a kaszálóra és a jószágokhoz is kiment. Viselkedését meg is hálálták a falubeliek. Vasárnaponként, mindenféle morgás nélkül jártak a misére és örömmel látták el mindennel, amire csak szüksége volt. Sokáig hallgattak. A mulatozás zajai is elhaltak egy idő után és csak a békák megszokott kórusa zúgott az éjszakában. Salamon végül a pap felé fordult és feléje nyújtotta a kulacsát.

- Igyon egy kortyot atyám - Béla pap kérdően nézett rá, ezért folytatta – kumisz. A legjobb fajtából.  - Az atya elvette a kulacsot, majd szép komótosan nagyot húzott belőle.

- Köszönöm bíró uram, ez most jól esett - ezzel visszaadta a maradékot, majd egy kérdéssel folytatta.

- Mi lesz tovább?

- Várunk. Várunk pár napot, aztán átmegyek Keresztesre és megpróbálok híreket szerezni. Holnap reggel meg beszélek ezekkel a bolondokkal is. Még is csak az én nyájamba tartoznak, ha meg nem sértem ezzel a kijelentéssel atyám.

- Nem, nem. Nem sértődöm meg. Értem én, hogyan gondolja. Amiben tudok segítek is. Ott leszek én is holnap reggel, de most már megyek, lefekszem. Jó éjszakát Salamon.

Ezzel felállt és eltűnt az éjszakában. Az öreg bíró szemére nem jött álom még sokáig. Csak ücsörgött a padon és magában az őseihez fohászkodott. Remélte megsegítik őket és a vihar baj nélkül vonul el. Végül ő is elment és lefeküdt. Csend borult a falura.

 A kürt hangja fájdalmasan járta be a vidéket. A víz messzire vitte a hangot. Kétszer szólt hosszan, majd egyszer röviden. Ezt az üzenetet minden falusi ismerte. Bajt jelentett, méghozzá nagyot. Azt üzente, mindenki hagyjon fel azzal, amit csinál és azonnal siessen a bíró háza elé.

Leghamarabb a faluban tartózkodók, legutoljára a vízen lévők érkeztek meg. Az öreg Salamont senki sem háborgatta. Az emberek csak suttogva mertek egymás közt pusmogni. Várakoztak türelmesen. Éppen csak negyedét tette meg a nap az aznapi útjának, mikor már minden falusi ott ücsörgött a bíró előtt. Csak ketten hiányoztak, akik a jószágot őrizték. Salamon csendesen végignézte őket, majd erős hangján belevágott mondandójába.

- Emberek! Nem is tudom, hogyan kezdjek bele. Nagyon rossz híreket kaptam. Reggel hozta azt a király egyik regöse. Ellenség tört az országunkra és már sokfelé elpusztított mindent. Kövesdnek és Nyárádnak is vége lett. Isteni csoda, hogy minket eddig elkerültek. Tatárok ezek, valami idegen keleti népek. A napokban csata lesz valahol a közelünkben. Királyurunk kiadta a parancsát, hogy mindenkinek el kell bújnia, míg nem üzen, hogy előjöhetünk. Most azonnal kezdjen mindenki összepakolni. A lábasjószágokat tereljék össze, azokat is behajtjuk a lápba. Estére szedjétek össze a legfontosabb dolgaitokat. Farkas, Bökény, Maradék, ti gyertek velem. A többiek induljanak, fogjatok hozzá a pakoláshoz. Estére mindenki készüljön el. Akkor betelepülünk a rejtett szigetekre. Van kérdés?

Az emberek hallgattak, a hallottakat próbálták felfogni. Nem szólt senki sem, de végül valaki mégiscsak megszólalt. Bulgan fia Bogan volt az, az örök békétlenkedő. Felháborodva, pökhendi módon kezdett mondandójába.

- Már bocsásson meg nekem bíró uram, de maga elhiszi annak az embernek a szavát? Hát én nem hiszem! Nekem ugyan nem tetszik a fizimiskája. Láttam én, amikor idejött! Ez csak be akar minket csapni, hogy aztán őrizetlenül hagyjuk a házainkat és valami rablóbandával elvigyen mindent, amit csak talál. Én ugyan nem megyek sehová és a családom sem! No, engem aztán ne rémisztgessen senki se. Ha meg idejönne még is valami kóborló banda, majd jó ellátjuk a baját – fejezte be végül mondandóját mell döngetve.

Egy szuszra hadarta el, amit gondolt. Nem hagyta, hogy a bíró beleszóljon. Pedig Salamon tudta honnan fúj a szél és dühös is volt, hogy ez a nagyravágyó alak ellene akarja hangolni a falusiakat. Főleg most, amikor meggyőződése volt, hogy baj közeleg. Már évek óta próbálja maga mellé állítani az embereket ez a Bogan. Ő akart bíró lenni, pedig egyáltalán nem alkalmas rá. Túlságosan is sokat gondol magáról. De most végképp nem engedhetett neki.

- Bogan fiam – kezdett volna bele, hogy meggyőzze a férfit, de az végre nyeregben érezte magát. Abban bízott, hogy az emberek inkább vele tartanak és akkor végre belőle lesz a falu első embere. Már látta is magát a bíró botjával ítélkezni, hát megint félbe szakította az öreget.

- Ne is mondjon nekem semmit se! Én maradok családostól és kész! Ki tart még velem? Ki marad itt, hogy megvédjük, ami a miénk? – játszotta a hőst harsányan.

Két családfő azonnal mellé állt, akik amúgy is jó cimborái voltak, de a többiek nem hallgattak rá, csak morogtak magukban. Ők inkább hittek az öreg Salamonnak, mint az ifjú szájhősnek. Bogán mikor látta, hogy másra nem számíthat, sértődötten elvonult a támogatóival együtt. Végül kilenc család maradt a bíró háza előtt, akiknek csak annyit mondott.

- No, akkor tegyük a dolgunkat emberek.

Így esett, hogy a tizenkét családból, csak kilenc készülődött az esti indulásra. Végül a maradókhoz csatlakozott Béla pap is, aki nem akarta a templomát otthagyni. Egész nap zajlott a munka. A nagy sürgés-forgást Maradék az ágak közti rejtekhelyéről nézte végig. Onnan leste a Keresztesre vivő utat. Így jött el végül az este. Ekkor ő is lejött a fáról és csatlakozott a családjához. Mikor végül csónakba szálltak, elaludt az anyja ölébe.

Huszonegy ladik úszott csendesen a vízen. Mindet elhozták a faluból, még a rossz öregeket is, amik már engedték a vizet. De most ezekre is szükség volt, egy utat kibírtak még. Annyira meg voltak rakva, hogy peremük éppen csak a víz színe fölött maradt. Emberi szót nem lehetett hallani. A gyerekek többnyire aludtak, a felnőttek meg a történteket próbálták megemészteni. Közben az erőskezű férfiak tolófáikkal folyamatosan lendületben tartották a kis ladikcsapatot. Összesen hatvanegyen voltak. Magukkal cipeltek mindent, amit csak tudtak, még az ágasfákra is gondoltak, ami a kunyhók építéséhez kellett. Az apróállatoknak, csak egy részét hozták magukkal, a többit otthon hagyták. Az emberek között néhány kuvasz és komondor is kuporgott a csónakok alján.

Mikor a nád közé értek, már lassabban haladtak, de itt is csendesen, alig egy kis zajt csapva jutottak egyre előrébb. Farkasék ladikja vezette a csapatot. Ő ismerte legjobban a vidéket. Kicsi gyermekkorától minden napját, ebben a végtelen, vizes, lápos világban töltötte. Ismerte minden zegét-zugát. Egyedül több nádi farkassal végzett, mint bárki más a faluból.  Tudta hol vannak a legnagyobb halak és azt is, hol érdemes a vízimadarakra lesni.

Felettük az égbolt lassan beborult és mire eljött a reggel, gyenge eső is esni kezdett. Napkeltére érték el a két egymáshoz közel álló, megtelepedése alkalmas szigetet. Mindkét helyen letakarították a szárazulatokat és azonnal nádkunyhók építéséhez fogtak. Kijelölték a közös tűzrakó helyet és elengedték a jószágot is, amik úgy sem tudta hová menni a szigetről. Ha kicsit zsúfoltan is, de elfértek. A két szárazulat között a nádat is kivágták és még egy kezdetleges pallót is lefektettek a két sziget közé, hogy száraz lábban is elérjék egymást. Az első sziget elejében öreg haldokló tölgy állt. Neve is volt, Őrfának hívták. Ennek ágai közé figyelő lest eszkábáltak. Innen messzire el lehetett látni a lápon.  Beosztották az őrséget és megbeszélték a jelzéseket is baj esetére.

Mire mindennel elkészültek öreg este lett. Tanácsot ültek. Egészen apró tüzet raktak csak, aminek a fényét is igyekeztek elrejteni, hogy még az se mutassa a helyüket. A családok vezetői egyöntetűen Farkast bízták meg a vezetéssel, azzal a kikötéssel, hogy ha Salamon közöttük lesz, akkor onnantól újra ő lesz a bíró. Farkas ezt tudomásul vette. Ezután megszervezték a mindennapok munkáját és átbeszélték a lehetőségeiket. Úgy beszélték meg, hogy egyenlőre pár napra rendezkednek csak be. A többit majd az idő eldönti. Végül mindenki elcsendesedett. Farkas is visszatért asszonyához, aki ébren várta őt.

- Egyél egy keveset én uram – nyújtott feléje egy cseréptálat Csepke a felesége, aki mosolyogni próbált, de az aggodalom kiült az arcára a pislákoló mécses fényében is. Elvette tőle az ételt és enni kezdett az alacsony nádkunyhóban, amit felesége igyekezett a lehető legjobban otthonossá tenni. Prémeket terített a földre és illatos szárított füveket, különböző eszközöket akasztott a falakra. Az ajtónyílás egyik oldalán lógott Farkas íja és tegeze, a másikon a fokosa és kedvenc botja. Az öreg bíró botja pedig az ajtó felett kapott helyet. A gyerekek a kis kunyhó egyik sarkában aludtak egymással szorosan összebújva. Maradék a két lány között szuszogott. Biros és Kecse nyugtalanul forgolódtak álmukban.

- Aggódnak a bátyjuk miatt, hiányzik nekik. És bevallom, én is aggódom – fűzte hozzá Csepke.

Farkas csendben evett, miközben a feleségét nézte. Nagyon szerette őt. Még mindig őrizte kék szemében a fiatalság báját. Vele egy idős volt és hat gyermeket szült neki eddig. Közülük kettő egyéves sem volt, mikor eltemették. A mindennapi munka és a nélkülözés már kezdett barázdákat vájni az arcába. Hosszú fekete hajába egyre több ősz hajszál is vegyült, ami feje jobb oldalára volt egy fonatba fonva.   

Mikor befejezte az evést, letette maga mellé az edényt, aztán magához vonta a feleségét. Egy darabig így ültek egymás mellett szótlanul, majd ők is lefeküdtek a kunyhó másik végébe. Nem szóltak sokáig semmit sem. Végül Farkas törte meg a csendet.

- Bökényt nem féltem. Tud magára vigyázni. Különben is, mielőtt elindult a lelkére kötöttem, hogy semmilyen kockázatot se vállaljon. Holnap este ilyenkor már itt lesz. Tudja, hol keressen minket. Jobban aggódom apám miatt. Meg annak a három bolondnak a családja miatt. De most aludjunk kedvesem. Holnap mindent elrendezünk, amivel még nem végeztünk, aztán holnapután visszamegyek, meglátogatom a falut és meglátjuk, hogyan tovább.

Késő éjjelre járt már az idő, amikor az áprilisi csapkodó eső, nehéz cseppekben újra áztatni kezdte a világot. A nád csendesen tűrte a tavasz rigolyáit és hiába fújt, még az öreg szél sem volt képes megszólaltatni a ringó szárakat. Az éjszakai nyirkosság ellen subába burkolódzó őrszem csendesen szunyókált az Őrfa tövében. Észre sem vette, amikor az egyik kunyhóból alacsony árnyalak osont a csónakokhoz és lassú ügyetlen mozdulatokkal terelte az egyiket abba az irányba, amerről jöttek. Egy röpke perc volt csupán és az éjjeljáró, el is tűnt a rengetegben.

Kicsi falu volt Öklelő Mihály falva. Még neve sem volt és az ura is másfelé lakott. Ha beszéltek róla, mindig csak Mihály urunk falvaként emlegették. Rendes út csak egy irányba, Keresztes faluja felé vezetett belőle. A másik szomszéd Gelej volt, de oda egy kacskaringós csapáson kívül más nem vezetett a vizeken keresztül. Majdnem az egész vidéket egy hatalmas, sűrű nádasoktól tarkított sekély tó uralta, amit Salamon-tavának neveztek. Tele volt járhatatlan lápos vidékekkel, folyóhomokos fövenyekkel, amik örökre elnyelték az oda vetődő utazókat. Persze a falusiak ismerték a rejtett csapásokat. Ők otthonosan mozogtak ebben a vadonban.

A tavat, még az öreg bíró kapta annak idején adományba hűbérurától Öklelő Mihály apjától, húszesztendei katonáskodásért cserébe. Szinte a szélső házak mellett folyt bele ebbe a tóba, a Bükkből a Tisza felé lefutó Kátsi patak, ami útközben kettőbe vágta a Keresztesre vivő utat. A patakon itt jól ácsolt fahíd vezetett keresztül. Az utat végig fák kísérték, de ezek csak az unokái lehettek azoknak a több száz éves tölgyeknek, amik a házak között álltak szétszórva. A fák egy nagyobb tisztást vettek körbe. Itt állt a falu fehérre meszelt falú temploma, mellette az apró temető, a megszentelt földdel, ahová a halottaikat temették a helyiek. Az egészet vesszőből font kerítés határolta.

Távolabb, tizenkilenc ház állt a tölgyek alatt, a hozzájuk tartozó jószágállásokkal, ólakkal és a górékkal együtt. A tóhoz legközelebb a kicsiny csónakkikötőnek kialakított öböl partján állt a bíró háza, mellette a papé. Minden ház tetejét, a templomét is, vastag formára igazított gazkévék fedték. A paticsfalakat kívül-belül fehérre meszelték az emberek minden évben, a Darócról hozott jóféle mésszel. A templomot csak a mérete különböztette meg a többi épülettől, no meg a bejárat fölötti oromzaton elhelyezett fakereszt.

A faluban szétszórtan huszonnyolc, a szomszédba vezető út kezdeténél pedig még négy ősi tölgy állt méltóságteljesen. Olyan öregek voltak már, hogy közülük egy is többet élt, mint a település összes lakója együttvéve. Bőségesen teremték a makkot minden ősszel, az idő vasfoga nem akart fogni rajtuk. Vagy öt esztendeje, olyan ordas hideg tél volt, hogy a nádi farkasok a házakig merészkedtek és a falunak alig maradt tüzelője, de az emberek ekkor sem nyúltak a fákhoz. Inkább összeadták amijük volt és közösen várták ki, hogy eresszen az idő foga. Ezek a fák voltak a falu lelkei.

Salamon fia Farkas, legkisebb gyermeke fiú volt. Először meg sem keresztelték, mert azt sem tudták megmarad-e, olyan sokáig volt beteg, hogy a templomba sem merték elvinni. Aztán lassan pár hét alatt csak erőre kapott. Így mire odakerült, hogy Béla pap megkeresztelje, a Maradék nevet kapta az anyjától. Maradék mostanra nyolc telet látott. Fürge, csupa ín, mokány gyerek lett belőle. Egyaránt jól érezte magát a vízen vagy a nádasban, de a legelőkön a jószág mellett is megállta magát. Kedvenc helye, a falu bejáratánál lévő egyik tölgy, az Őrfa ágai között volt. Vagy tizenöt öl magasban rendes kis fészket épített magának a pödör lombokban. Innen csodálatos kilátás nyílt minden irányba. Szeretett itt lenni. Olyan titkos hely volt ez, amit senki sem ismert. Lentről egyáltalán nem lehetett látni.

Annak a bizonyos napnak a reggelén is a fészekben ücsörgött, amikor meglátta az idegent. Gyalog jött, Keresztes faluja felől. Maradék már akkor kiszúrta magának, amikor az átjött a hídon. Ahogyan egyre közelebb ért hozzá, jó alaposan szemügyre vette. Lábán kopott, rogyasztott szárú, poros csizmát viselt. Ennek a szárába húzta a nadrágját, ami éppen csak kilátszott a szokmány alól, aminek álló merev nyakára valamiféle fejfedő volt rávarrva. Ez teljesen elrejtette az idegen arcát. Derekán széles öv fogta össze a ruháját. Ennek bal oldaláról, hosszúszárú fokos lógott. Jobb oldalát, bal vállán átvetett tarisznya verte. A hátán is lehetett valami, mert onnan meg egy markolatféleség kandikált elő a jobb válla fölött. Kezében vasalt végű, ölnyi botot tartott, ami sok mindenre jó lehetett. Maradék figyelte még egy darabig, de miután meggyőződött arról, hogy egyedül van, úgy döntött megijeszti az idegent. Leereszkedett hát az alsó ágakig és várt türelmesen.

A férfi egyre közelebb ért hozzá. Jöttében halkan dudorászott. Elhaladt alatta, majd megállt, pár lépésre a tölgy törzsétől. Onnan, már jól megnézhette magának a falut. Amit látott megelégedésére szolgálhatott. Nagyot sóhajtott és éppen indult volna tovább, amikor Maradék leereszkedett a háta mögött a talajra és ráköszönt vékony gyerekhangján.

- Jó reggelt atyafi! Hova, hova?

A hangra az idegen megtorpant, majd mint a villám perdült a fiú felé és egy pillanat alatt jobb kezébe kapta fokosát, míg a balba botját szorította. Aztán mikor észlelte kivel áll szemben, nagyot kacagott, leeresztette fegyvereit és így szólt.

- Nocsak, egy vicces kölök. Ki vagy te gyermek? 

- Ezt én is kérdezhetném kendtől, elvégre én vagyok itthon, maga csak egy idegen – vágott vissza Maradék, akinek vágott az esze, mint a borotva.

- Jól van, na. Igazad van. De engedd meg nekem az udvariatlanságomat, elvégre rendesen rám ijesztettél – válaszolta kuncogva a férfi, majd fegyverét elrakta, csuklyáját pedig hátra vetette és így szólt.

- Székely nembéli Kósa lennék. Mint regös járom az utakat és a falutok bíráját keresem. Fontos híreket hoztam.

- Akkor gyere velem – közölte fontoskodva a gyermek és hozzáfűzte – ismerem jól, mert ő az én apókám.

Azzal választ sem várva, már neki is iramodott. Elfutott Kósa mellett, aztán úgy egy dobásnyira megállt és visszanézett. Látta, hogy az idegen tartja vele a lépést, ezért feladta a további csibészkedést. Hirtelen eszébe jutott mit is mondott neki egyszer a nagyapja az illendő viselkedésről. El is szégyellte magát. Most már rendes járással indult a bíró háza felé. Körülöttük a falusiak élték mindennapjaikat. Többnyire csak az asszonyokat lehetett látni, akik a házak körül tették a dolgukat, meg a szaladgáló aprónépet. A férfiak és a nagyobb gyerekek vagy a jószággal voltak a legelőn, vagy a tavon, meg a nádasban végezték teendőiket. Mikor elhaladtak a házak között, aki csak látta őket, abbahagyta, amit csinált és kíváncsian figyelte minden lépésüket. Így érkeztek meg végül Salamonhoz, aki kint ült egy rönkön a háza előtt és éppen egy panaszost hallgatott.

- Bíró uram, ez nem mehet így tovább. A Bogárdi gyerek kutyája, tudja az a vágott farkú kuvasz, már megint megkapta az asszonyt. Én mondom baj lesz ebből. Ha megpocsékolja nekem, én istenuccse agyonütöm a kutyájával együtt – mérgelődött Bulgan fia Bogan.

- Csiba te! Te csak ne ítélkezzél itt nekem! Majd én eldöntöm, mi legyen! Volt már olyan, hogy nem cselekedtem, ha kellett? He? – erre a kifakadásra Bogan aztán nem nagyon tudott mit felelni. Csak lesütötte a fejét és halkan annyit kérdezett.

- Sajnálom, nem akartam én ítélkezni. Mi legyen hát bíró uram?

- No. Az lesz, hogy szólsz a Bogárdi gyereknek, kösse meg a kutyáját, vagy vigye ki a faluból a nádra, a nyájhoz. Később őt is meghallgatom az ügyben meg az asszonyodat is. Na, isten áldjon mehetsz, ne toporogjál itt nekem – adta ki az utasításait Salamon, mert már látta, hogy Maradék közeledik feléjük egy idegennel.

Mikor a gyerek és az idegen odaértek hozzá, felállt a rönkről, ahol ítélkezni szokott. Csendben várt, ahogyan az illett. Az idegen férfi megállt előtte. Ő intett az unokájának, hogy elmehet. Maradék értette a jelzést és ha kedvetlenül is, de újra a falu széle felé vette az irányt és már meg is feledkezett mindenről. Figyelmét egy kölyökmacska kötötte le. Mikor a gyerek elment az idegen férfi aznap másodjára is bemutatkozott.

- Székely nembéli Kósa fia Szerénd vagyok. Egészen Erdőelvéről sodort idáig a világ. Regösként járom az utakat, de most inkább csak a rossz hír hozója vagyok.

Az öreg bírónak egy arcizma sem rándult. Nem szólt, de jól megnézte magának a férfit. Kopott gúnyája és poros csizmája valóban arról árulkodott, hogy egy utazóval van dolga. A hangszer is ott lógott a vállán, ahol annak lennie kellett. Barna hosszú haját homlokán egyenesbe nyírta, míg kétoldalt varkocsba fonva hordta. Fejfedőt a hátravetett csuklyán kívül nem viselt. Arcán nem nőtt szőr. Állán régi forradásos heg éktelenkedett. Tekintete egyenes és nyílt jellemre utalt. Nem volt oka, hogy kételkedjen mondandójában.

- Eörs fia Salamon vagyok. Mihály urunk falvának bírája. Kíváncsivá tettél, de mielőtt meghallgatnálak pihenj meg egy tányér étel mellett. Most mennem kell, napszálltára visszajövök, akkor beszélünk. Addig a vendégem vagy – mondta, majd hangosan felkiáltott.

- Biros!

Libbent a háza ajtajára akasztott szőttes és egy fiatal lány jött ki bentről.

- Az unokám. Majd ő ellát mindennel. Egyél és pihenj. Később jövök, ahogyan ígértem.

- Sajnálom bíró uram, de nincs időnk az udvariaskodásra – szakította félbe Kósa – ha csomagoltatsz nekem egy kis ennivalót, azt megköszönöm, de hallgass meg. Most!

Salamon nem tudta mire vélni a dolgot, de érezte, hogy nagyon fontos lehet a hír, amit az idegen hozott, különben nem beszélne így vele. Belement hát a kérésébe.

- Akkor üljünk le. Biros, hozz egy zsámolyt a vendégnek és csomagolj neki bőségesen ételt, italt – azzal visszaült a helyére. Biros térült fordult és már ott is volt a zsámollyal, majd elvette a férfi tarisznyáját és bement vele a házba. Mikor magukra maradtak Kósa leült és egy kérdést tett fel.

- Mikor jártatok odakint a világban?

- Van már vagy egy hónapja is, hogy Keresztesen és Gelejen jártunk, meg Kövesden. Messzebb meg csak a tél előtt valamikor. Minden hónap első napján eljön az úr adószedője. Az beszedi a dézsmát. Ha valami közlendője van, azt elmondja, de legutóbb semmi rendkívüliről nem beszélt.

- Akkor vagy nagyon okos, vagy nagyon buta ember az adószedőtök. Ki tudja miért hallgatott. Nyakatokon a tatár bíró uram.

- Mi az, hogy nyakunkon a tatár? – kérdezett vissza Salamon meghökkenten. Székely nembéli Kósa fia Szerénd nagyot sóhajtott, majd belekezdett mondandójába.

- Ahogyan sejtettem. Fogalmatok sincs, mi zajlik a falu határán túl. Nos, hol is kezdjem. A tatárok népe keletről tört a világra. Az oroszok és a lengyelek országa, már nincs többé. Halicsnak vége. Betörtek Erdőelvére és már azt is pusztítják. Böjtmás havának 12. napján jöttek át a Vereckei-hágón. Tomaj Dénes nádor ötezer fős serege próbálta útjukat állni. Ott is pusztultak az utolsó emberig. Csak maga a nádor ért el Budára a királyhoz a hírrel. Alig bírta megelőzni a kutyafejűeket. Az üldözői három nap alatt odaértek a Duna partjára. Addigra ami az útjukba került, mindent elpusztítottak. Kövesdet és Nyárádot ne is keressétek, de nincs már se Nyék, se Emőd és sorolhatnám a falvakat napestig. Ezen a vidéken csak Keresztes, Gelej meg ti kerülték el eddig a pusztulást, meg a Bükkaljai falvak. Szóval miután a tatár 17-én elpusztította Vácot is, Béla királyunk és pártoskodó nagyurai, hogy a vér hűljön a nyakukon, végre rászánták magukat, hogy szembeszálljanak a bestiákkal. Meg is indult az innen-onnan összeszedett sereg, de a tatár csak hátrált előlük. Aztán tegnap megállapodtak valahol Muhi közelében. Onnan küldött szét sokadmagammal királyunk, hogy figyelmeztessük a még sértetlen falvakat a bajra. Kiadta, hogy míg a tatár az országban van, bújjon el mindenki ahová csak tud. Ne kockáztasson senki se. Engem külön feladattal is megbízott. El kell vinnem a levelét Csanádra a püspöknek, ha még lesz kinek odaadnom – tette hozzá megtört hangon.

- De hát még nincs veszve minden. Most mondtad, hogy még csata sem volt – mondta felháborodottan Salamon, aki döbbenten hallgatta a regös szavait.

- Az nem volt, de én a táborból jöttem. Láttam, amit láttam. Minden nagyúr csak a maga mellét döngeti, meg mulatozik ész nélkül. Szegény Béla királyunk, hiába akarja rávenni őket, hogy fegyelmezettebben és egységesen lépjenek fel a tatár ellen. Azok csak kiröhögik. Olyanok, mint egy csürhe. Egy dolog fontos csak számukra, hogy minél nagyobb hatalomra meg birtokra tegyenek szert. Ezzel a haddal szembeszállni egy olyan sereggel, ami a fél világot elpusztította már, nos azt hiszem felér egy öngyilkossággal.

Salamon alig tudta felfogni, amit hallott. Döbbenten ült és nem szólt semmit. A regös meg folytatta.

- Egy vezető kellene nekem, aki ezen a nádrengetegen átvezet a Dorogmai révig. Ott csónakba szállnék és mennék lefelé a Tiszán. Az lenne a leggyorsabb utam. No meg a legbiztonságosabb is. Mindenfelé portyázók fosztogatnak. Ha a csatát elveszítjük, az isten irgalmazzon az országnak, mert a tatár nem fog – itt elhallgatott és komor arccal nézett meredten maga elé. A bírónak nehezen jött hang a torkára, de végül csak lerázta magáról a zsibbadtságot, amit a hír okozott benne. Cselekednie kellett, de gyorsan. Nem volt idő a kesergésre.

- Kapsz kísérőt. A legjobbat. Farkas fiam legnagyobb gyereke Bökény fog elkísérni Dorogmáig. Ő úgy ismeri a lápot, mint a tenyerét. De most pihenj egy kicsit mielőtt nekivágtok az útnak. Kell oda az erő. Én meg megyek a dolgomra. A híreidet azt gondolom mindannyiunk nevében meg kell köszönnöm neked. Megfogadjuk a tanácsod, elbújunk, kivárunk, aztán meglátjuk. Rengeteg tennivaló vár ránk.

Azzal elköszönt a regöstől és elsietett, hogy összehívja az embereket. Először a fiát kereste meg, Farkast. Elmondta neki, amit az imént tudott meg, majd megfújatta vele a falu szaru kürtjét, aztán visszament a háza elé. Kezébe vette a bírói hatalmát jelentő botját és leült a kedvenc rönkjére. A regös mostanra eltűnt, valahol lepihenhetett, ahogyan azt ajánlotta neki. Várakozni kezdett, miközben fejében futott a teendők sora.

Szent György havának 10. napját írták a kalendáriumokba, az Úr 1241. évében. Esteledett. A falu bírája egyedül állt a templom előtti több száz éves tölgyfa alatt. Az égbolt tiszta volt felette és éppen kezdték benépesíteni az ősök csillagai. Mindkét kezével a hatalmát mutató faragott botjába kapaszkodott. Öreg volt már nagyon. A keresztségben a Salamon nevet kapta a falu papjától, mikor hatvannégy tavasszal ezelőtt a keresztvíz alá tartotta az anyja. Még azon az estén egy titkos nevet is kapott az apjától, aki ezt suttogta a fülébe.

- Nem vagy te Salamon, az igazi neved Zolta! Ezen óvnak majd az elődeink, míg meg nem pihensz egyszer az oldalukon te is.

 Ez volt az igazi neve és ezt adta tovább az első fiának is, amikor az megszületett.  Egy távoli ős, a család alapítójának a neve, ami összekötötte az utódokat vele és erőssé tette őket. A névvel egy történet, családjuk története is együtt járt, amit minden apa megtanított a fiának és amihez mindenki hozzátette a maga sorát. Szájról szájra járt hát a rege, amit egy ősi dallam kísért. A dallamot, ha hinni lehetett a történetnek, még egy Mira nevű nő alkotta meg, aki Zolta felesége volt egykoron.

Eörs fia, Salamon ezeken a dolgokon gondolkozott, de már nem sokáig tehette, mert merengését egyetlen gyermekének érkezése szakította félbe. Farkas, harminchét telet látott eddig és igen daliás férfi volt.  Felesége Csepke és négy gyermeke rajongott érte. Napestig bírta a munkát és vígan viccelődött közben mindenkivel.  Szerették is a faluban az emberek, az apja is igen büszke volt rá. De most nem viccelődött. Tőle szokatlanul csendesen, komoran érkezett. Megállt az öreggel szemben, aki biccentett neki, ezzel is jelezve, hogy belekezdhet a mondandójába.

- Mindennel készen állunk apám. A tizenkettőből kilenc család már bepakolta a dolgait a csónakokba. A lábas jószágokat a Sánta Cseke, meg a Dadogós Rádi már késő délután megindította a tavon át biztos helyre, a zsombék közé a Locsogóhoz. Azok csak akkor jönnek onnan elő, ha hívjuk őket. Maradnak akár egy évig is, ha kell. Béla pap mindjárt végez a misével és indulhatunk mi is az emberekkel a lápba. Akik maradni akarnak, azok otthon vannak a házaikban.

- És a regös? – tette fel a kérdés Salamon.

- Még délután elhagyta a falut, ahogyan mondta. A legidősebb fiam Bökény vezeti a náderdőn át, egészen a Dorogmai révig, ahogyan meghagytad azt apám. Bökénynek elmondtam azt is, hol keressen minket először mikor visszatér. Lelkére kötöttem, hogy amíg nem talál meg minket az Ikrek-szigetén, ne jöjjön a falunak még a közelébe se.

Az öreg bíró nagyot sóhajtott és úgy döntött eljött az ideje, hogy megossza Farkassal, milyen döntésre jutott.

- Mondok én most neked valamit fiam, kérlek hallgass végig és ne szakíts félbe. Én nem megyek veletek. Nem tudok elmenni. Ez a föld az, amin születtem és anyád is itt van eltemetve testvéreiddel együtt a templom mellett a temetőben. Ráadásul azokra a makacs bolondokra is vigyáznia kell valakinek, akik itt maradnak. De neked menned kell, te biztosítod a túlélésünket, ha valami balul sikerülne – Farkas itt mondani akart valamit, de az öreg nem hagyta magát félbeszakítani – tudod a dolgod, én ehhez már nem kellek. Itt kis szünetet tartott, kezét fia vállára tette, a szemébe nézett, majd így folytatta

- Salamon fia Zolta Farkas sohase feledd, amire tanítottalak. Fogd, itt van a botom, a bíró bot. Még az apám apjának az apja faragta. Őrizd! Ha velem valami történne, terád száll majd, ha egyszer bíró leszel. Családunk tagjain kívül ezt még más férfi nem fogta a kezébe. Viselkedj hát úgy, hogy egyszer méltó legyél rá te is és ha eljön az ideje téged válasszanak meg utódomul!

Mikor az öreg befejezte a mondandóját, Farkas nem szólt semmit. Átvette tőle a hatalom jelképét, aztán letérdelt az apja elé és lehajtotta a fejét. Salamon, egy ideig csendesen állt, majd megérintette a homlokát és annyit mondott:

- Mint atyád, megáldom minden lépésedet. Most pedig menj és tedd a dolgod – ezzel otthagyta a fiút és sietős léptekkel megindult a falu széléhez, ahol négy gigantikus tölgy uralta a vidéket.

Még hallotta, ahogyan a templomból kijövőket Farkas a csónakokhoz tereli. Egy-két hangos szónál több nem hangzott el, aztán elhaltak az emberi hangok és csak az evezők csobogása hallatszott még egy ideig. Végül minden elcsendesült. Csupán az éjszaka megszokott hangjai vertek vízhangot a fülében. Az utat nézte, ami a világba vezetett és eszébe jutott a regös reggeli érkezése, ami teljesen felbolygatta az életüket.

          Hol volt, hol lehetett volna máshol, mint a nagy magyar puszta egyik csücskében, az Óperenciás tengeren innen, Nagymihály falujában. Ott esett meg ez a történet, ami lehet igaz volt, de az is lehet, hogy nem. Ezt talán csak Ida néném tudta volna megmondani, de sajnos ő már a mennyei pletykapadok egyikén szórja szét legendáit, az ég angyalai között.

         Szóval, egy tikkasztó nyári napon, mikor még az árnyékok is a bokrok alá húzódtak hűsölni, a Nyár utcában akadt dolgom. Gyalogosan bandukoltam a kopott aszfalton. A cipőm talpán keresztül úgy járkált be a forróság a talpam alá, mint tehén böfögése az ajtó nélküli istállóba. Fejemben még a gondolatok is verítékeztek, annyira megviselt a hőség. Ekkor hallottam meg a számomra olyan kedves hangot, Ida néném kiabálását:

         - Jó meleg nap ez, áldja meg az ég magát Imre. Ne siessen már annyira! No, jöjjön csak be hozzám egy kis hűsítőre, na, meg egy kis pletykálkodásra - szólt ki a kapun keresztül.