Kezdhetném úgy is ezt a történetet, hogy: Hol volt, hol nem volt, a Nagy-hídon innen és a Nagy-hídon túl, élt egyszer egy asszony.  De az is lehet, hogy Ő sohasem létezett ebben a világban, pusztán egy megfoghatatlan apró jelenés volt mindenki számára, aki valaha is találkozott vele. Peregjenek hát emlékére ezek a sorok, szőjék meg történetét örök időkre, míg világ a világ.

Érdekes hely falunk határában a puszta. Emlékeket, embereket, sorsokat rejt magában. Képes megállítani az időt, átírni múltat és jövőt, egyszerre egy időben, egy térben. Ebben a furcsa világban ismertem meg Reginát. Hogy mi volt a családneve szégyellem, de nem tudom. Talán nem is fontos, hiszen élete oly egyszerű, oly jelentéktelen volt a világ számára, mint egy leírt, majd törölt szó egy üres papírlapon. Jelentéktelenségében Ő mégis emberi tudott maradni, születésétől halála pillanatáig. Akivel csak találkozott és akire csak ráköszönt reszelős mély hangján, abban biztosan ott maradt valami furcsa érzés személyével kapcsolatban, amit nem felejt el senki sem amíg csak él.

Legelső találkozásunkra a puszta közepén álló Nagyecsér tanyán került sor. A valamikori tanyaközpont addigra lepusztult, romos hellyé vált. Az egykor virágzó települést, mely dolgos emberek munkájától és víg kacagásától volt hangos sok-sok évtizeden keresztül, elhagyták lakói. Üres utcáit gaz verte fel, a házai éjszakánként sóhajtozva kérdezgették akkoriban egymástól:

- Hol vannak? Hová lettek?

- Visszajönnek még? Halljuk még őket valaha?

De választ nem kaptak soha. Vigaszt, csak az jelentett számukra, hogy olykor-olykor felbukkant valaki, aki rejtélyes okokból ezekben az elfeledett házakban húzta meg magát hosszabb - rövidebb időre. Egy ilyen felbukkanó, a világ elől menekülő ember volt Regina is. Csak úgy jött valahonnan, de nem tartott sehová.

Akkoriban sokat jártam a pusztát és ilyenkor Nagyecsért is mindig útba ejtettem. A valamikori főutcán bandukoltam éppen. Tavasz volt, zöldült már a világ és a nyíló virágokból felszálló illatfelhők zajjal töltötték meg a csendet. Méhek, bogarak hada végezte tavaszi munkáját folyamatosan, de rajtuk kívül csak én jártam a tanyaközpont utcáit. Vagyis csak azt hittem, hogy én járom egyedül, de tévedtem.

Hirtelen egy apró alak jelent meg előttem, szinte a semmiből. Megjelenése olyan volt, mint valami bűbájos varázs. Oly apró volt, hogy az utcákat felverő sűrűn zöldellő gyomnövények a mellkasáig értek. Vékony törékeny testét nagymamám idejét idéző otthonka fedte. Karjait csupaszon lengette maga előtt, utat nyitva haladásához a „bozótban”.

Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban, de bennem dolgozott a több évtizedes beidegződött reflex, így elsőnek sikerült összeszednem magam és ráköszöntem.

- Jó napot kívánok!

És ebben a pillanatban az addig komor arcon mosoly terült szét, karcos kuncogó nevetéssel párosulva.

- Jó napot! – kacarászta el a jól ismert választ mély hangján, amit több évtizednyi dohányzás dörzsölt, reszelt jellegzetesen mély hanggá.

Nem állítom, hogy azonnal nagy beszélgetésbe kezdtünk volna, hiszem bizalmatlanságát csak fokozta kék színű egyenruhám, ami élete során túl sok jót nem jelenthetett számára. Néhány kérdésemre, hogy honnan jött, ki ő, csak zavaros alig érthető válaszokat adott szűkös szókincsével, miközben kínosan kacarászott magában, leplezve mély zavarát egy rendőrrel való találkozása miatt. Hagytam hát, hogy a dolga után menjen, én is azt tettem.

Sokáig megint nem hallottam felőle, mígnem egy esős őszi napon újra nem találkoztunk. Akkor már napok óta esett, hatalmas sártenger és beltengernyi pocsolyák zárták el az utat a pusztába. Az októberre tervezett tanyavilágot bejáró körutamról végleg lemondtam. Megtanultam, hogy vannak időszakok, amikor a természet az úr. Ilyenkor jobb, ha az ember odahaza marad szabadidejében és a maga módján pergeti az idejét.

Én is csak azért mozdultam ki otthonról egy közeli üzletbe, hogy a mindennapi élethez szükséges néhány apróságot beszerezzem a családi tűzhely részére. Ahogyan ezeket az apróságokat pakolgattam a kosaramba, egyszer csak nyílt az ajtó és belépett rajta Regina, sár és esőillatot hozva magával.

- Jó napot! – köszönt rám és a boltosra reszelős hangján. Megállt az ajtón belül, de nem jött beljebb.

Csak állt ott mosolyogva, miközben elkezdett belőle folyni a víz. Testén a ruháját mellkasáig sár borította, haja és arca sármaszatos volt. Gumicsizmája szárában csordultig állt a sáros, iszapos lé, de ő csak mosolygott rendületlenül.

- Mi történt magával? – szakadt ki belőlem önkéntelenül is a kérdés.

Nem kaptam azonnal választ. Először csak reszelős kuncogás érkezett felőle, miközben engem és a boltos kisasszonyt nézte felváltva. Ha arra gondolok, az Ő nézőpontjából vizsgálva a helyzetet, két bárgyún néző alakot láthatott maga előtt, ami minden nyomorúsága ellenére is igen szórakoztató lehetett számára. Végül nevetését abbahagyva csak annyit mondott:

- Ecsérből jövök, esik.  

Ebben a három szóban benne volt minden. Nem magyarázkodott én pedig szégyelltem volna ezek után bármit is kérdezni tőle. Szótlanul fizettem a kasszánál, majd otthagytam őt az esővel és a sárral együtt. Később kérdezősködtem felőle. Így tudtam meg, hogy gyalog jár be a tanyáról a faluba, hogy beszerezze azt, amire szüksége van. Kint él a tanyán egy helyi juhásszal. Azelőtt bent lakott a faluban, de akinek a gondját viselte elhalálozott, így mennie kellett. Hogy Mezőnagymihályra hogyan került, azt csak később tudtam meg, tőle.  

Ezt a találkozásunkat több apró találkozás követte. Hol valahol a tanyavilágban, hol a faluban futottam vele össze. Ilyenkor már messziről köszönt mindig jó előre nekem, reszelősen kuncogva.

- Jó napot Imre!

Sohasem tudtam neki elég hamar köszönni, mindig megelőzött és nevetett, nevetett minden alkalommal.

Mivel a faluban élők alig tudtak róla valamit, elhatároztam, hogy ha egyszer alkalmam adódik rá, kifaggatom őt az életéről. Így esett, hogy egy deres januári napon, mikor körbejártam a tanyákat, őt is meglátogattam a Nagymihály szélén álló tanyán, ahol meghúzta magát. Mikor az udvarra léptem Ő a hideg ellenére is egy viharvert lavór fölé hajolva rongyokat mosott. Köszöntünk egymásnak, de mivel nem volt valami jó kedvében, nem kacarászott a maga megszokott módján csak álltam tőle pár lépésre és őt figyeltem. Kezein sokat dolgozott az idő: ráncosak voltak, de erősek – olyan kezek voltak, amik már annyit markolták a kapanyelet, annyit gyúrták az élet nyers tésztáját, hogy a fájdalmat is meg tudták tartani anélkül, hogy elszorultak volna.

Csak néztem, ahogy dörzsöli a rongyokat, miközben a víz lassan szürkülni kezdett. A keze vörös volt a hideg víztől és úgy gőzölgött, mint a túlhajtott ló a fogat előtt. Aztán mintha csak a lavór aljáról hozná fel a hangot az emlékezete, Regina megszólalt. Nem kellett kérdeznem se, akadozó darabos módon, színtelen hangon, belerévedve a mosásba mesélni kezdett.

- Tibolddarócon születtem. A barlanglakások között.

A hangja halkan koppant, mint a jégcsap, mikor lecsöppen az ereszről. Nem is nekem szánta talán a mondandóját, inkább csak kiengedte magából – csendben, egyszerűen, mint ahogy a gőz elszáll egy fazékból.

- Jó volt ott. Meleg volt a fal, nem fáztunk. Anyám főzött, apám néha még énekelt is este... aztán elvitték. Sose jött haza. Anyám sírt sokat. Én meg... felnőttem.

A mosás nem állt meg, csak a mozdulatok lettek lassabbak. A víz, mint egy tükröző üzenet, lassan kimondta helyette a múltat.

- Onnan kerültem a Hajdúságba. Férjhez mentem. Azt hittem, jobb lesz, de nem lett. Ivott, ütött az uram. Aztán egy nap eltűnt. Hogy hova lett, azt máig se tudom. Nem is kérdeztem. Minek?

Hallgatott. A víz csobbanása beszélt helyette.

- Utána jöttem ide, Mezőnagymihályra. Házvezetőnek Üveges Józsi bácsihoz. Csendes ember volt, nem szólt sokat, én se. Egymást békén hagytuk. Jó volt az úgy... aztán ő is elment.

Kezében megállt a rongy, fejét elfordította tőlem, mintha nem akarná, hogy észrevegyem: megült valami a szemében. Pára vagy emlék – talán mindkettő.

- Akkor mentem ki Nagyecsérre. Ott legalább nem kérdezett senki.

A hangjában nem volt keserűség, inkább csak egyfajta fáradt belenyugvás. Mintha a pusztát nem is választotta volna, csak úgy... odasodródott.

- Volt ott egy juhász. Először csak jött-ment. Aztán maradt. Aztán ivott. Aztán ütött. Egy idő után már nem is beszélt. Csak ütött. Ki segített volna nekem? Senki, hát ütött.

Lehajtotta a fejét.

- Egyszer a kútba lógatott. De valahogy kijöttem. A sárból, az esőből. Elindultam Mezőnagymihály felé. Nem tudtam, hova megyek, csak azt, hogy tovább megyek, tovább.

A hangja elvékonyodott, mintha visszacsúszott volna abba az őszi sárba, amin akkor átverekedte magát.

- Akkor jött szembe terepjáróval Feri. Az öreg Bogárdi. Megállt. Kérdezett, én meg meséltem neki. Hallgatott, pedig szeretett beszélni, aztán azt mondta: „Maga nem való ide az árokpartra.” Befogadott. Onnantól itt vagyok a tanyán. Volt mit csinálni, mindig. Etettem, takarítottam, főztem. Csend volt. Nem bántott senki. És ez jó, mert olyan már volt sokszor.

Itt megállt. Sóhajtott. A lavór szürke vizét nézte, mintha abban látná visszatükrözni mindazt, amit elmondott – és még többet is, amit sohasem fog elmondani.

Ezután több alkalommal találkoztam még vele, de soha többet nem beszélt magáról. A fájdalmát nem mondta ki, nem szórta szét. Csak hordozta. Mint az otthonkát, amit minden reggel felvett. Kopott volt, egyszerű – de az övé. Ő pedig a pusztáé volt.

Később Feri bácsi fia mesélte még nekem, hogy egyszer megkérdezte tőle:

- Regina, maga mikor volt boldog az életben?

A válasza egyszerű volt. Egyszerű, mint ő maga:

- Mikor kicsi gyerek voltam.

Aztán egy őszi napon jött a hír, hogy elment, csendben. Kifakult a világból sorsával együtt. Temetésén alig nyolc ember állt a sírjánál, csak azok, akik a Bogárdi tanyáról ismerték személyesen. Sajnos engem akkoriban másfelé szólított a kötelesség, így én sem voltam ott, hogy a kilencedik legyek.

Temetését követően, majd egy évvel jártam csak a sírjánál. A fák már félig levetkőzték magukat, a szél sárga leveleket hajtott végig a sírok ösvényén. A régi részbe mentem, oda, ahol nincs sok virág, se gondozott sír – csak nevek, évszámok, meg néhány rozsdás keresztrúd, amibe kapaszkodik az idő.

Regina sírja is ilyen volt. Fűvel fedett apró hant kereszttel. Semmi több. Neve már megkopott, se születési év, se idézet. Csak a név, az a kevés, ami épp elég. Megálltam, és csak néztem a keresztet.

- „Maga mikor volt boldog, Regina?” – hallottam Bogárdi Feri hangját a fejemben. És újra bennem csengett a válasz: „Mikor kicsi gyerek voltam.”

Akkor volt utoljára könnyű neki az élet. A barlang hűvös falai közt, egy anyai kéz melege mellett. Onnan indult, és onnan sodródott végig az életen, mint levél a víz hátán. Voltak csendes partok, voltak örvények, de valahogy mindig fennmaradt a viharok között is.

Most ott nyugszik. Egyszerűen. Csendesen. Örök nyughelyén. Valahogy mégis több emléket, érzést hagyott maga után bennem, mint azok, akik sokat beszélnek, de keveset jelentenek.

Azóta, ha járok a pusztán, és a szél megzörgeti a rozsdás zsanérokat, vagy a fák lombjai között megmozdul valami nesztelen, úgy érzem, Regina még ott van. Nem hangoskodik, nem kér semmit. Csak jelen van. Ahogy mondta is egyszer:

- "Aki a pusztába születik, az nem hal meg. Csak visszaválik bele."

Ilku Imre

(2025 Kismadár vendégház Noszvaj)