Farkas fia Bökény a reggelt várta. Apró tüzüknek parazsa rég elhanvadt, mire pirkadni kezdett. Nem melegítette az már az alvó Székely nembéli Kósa fia Szeréndet sem, aki az útra való suba alatt pihente ki éppen, az éjszaka első felét. Övé volt az első őrség, mert őrködni még a lápban is kellett. Az utazó sohasem tudhatta, hogy kit és mit rejt a nád ebben a világban.

Útjuk első szakaszában csónakkal haladtak egészen a Odvas dombig. Ez volt a vidék legmagasabb része. Pár méter magasan emelkedett ki a környező vizekből és ami fontos volt, innen rá lehetett látni a Csátot Dorogmával összekötő útra is az itt álló fákról. Felmásztak az egyikre és egy egy kurta órán át figyelték a mozgást. Amit láttak az nem volt a megelégedésükre. Nagy volt a jövés-menés. Több alkalommal is láttak lovas csapatokat haladni Dorogma felé, de hogy mifélék voltak, azt ebből a távolságból nem lehetett megállapítani.

Végül úgy döntöttek, maradnak a lápban, nem mennek ki az útra, inkább a rejtett útvonalon közelítik meg Dorogmát. Bökény javaslatára azonnal tovább is mentek és nem várták ki az éjszakát a dombon. Még ha messze is esett az úttól, akkor is túl nyilvánvaló hely volt, nem alkalmas a rejtőzködésre. Rövidesen úton is voltak és a két alakot elnyelte a hullámzó nádrengeteg. Bökény ment elől. Botjával állandóan turkálta, szurkálta maga előtt a lápot. Lassan haladtak, miközben csendes beszélgetésbe kezdtek.

- A Fehér nádnak vesszük az irányt. Késő estére oda kell érnünk a széléhez. Ott ismerek egy rejtett kis szigetet. Azon fogjuk tölteni az éjszakát. Figyeljen rá Szerénd uram, hogy közvetlenül mögöttem jöjjön. Higgye el, egy rossz lépés és elnyeli a sár. Láttam már embert elsüllyedni, aki a rövidebb utat akarta választani, de rosszul döntött. Azóta lidércként bolyong a lelke a mocsárban.  

- És te? Te honnan ismered ilyen jól a vidéket? – kérdezte Szerénd.

- Gyerekkorom óta járom a vizet apámmal. Egész évben kint vagyunk. Tizennyolc nyarat láttam eddig. Ismerem a vidék minden arcát. Most például sokkal könnyebb dolgunk van. Harmadik éve alig esik eső, a víz sokat visszahúzódott. Vannak helyek ahol korábban mellig is ért, most meg csak az ember térdéig. Meg aztán, idekint járva megismertem pár jó pákászt is. Tőlük lehet még csak igazán tanulni a lápról. 

- Akkor miért nem haladunk egyenesen? Na meg a csónakot is otthagytuk elrejtve az Odvas dombnál? Nem lenne gyorsabb azzal haladni? – kérdezte a regös.

- Sajnos van egy hely, ahol nyelő homokon kell átkelnünk. Ott a csónak mit sem ér. Gyorsabb, ha gyalog megyünk. Higgy nekem uram, bármilyen kanyargósan is haladunk, ez a leggyorsabb és a legbiztonságosabb út.

Végül késő estére, elérték a pihenőhelyet, amin éppen csak elfértek ketten.  Éjszaka felváltva őrködtek, majd a kelő nappal, ami gyenge esőt hozott magával, ők is útnak indultak. A Fehér nádból egész nap ki sem láttak. Délután egy nyílt vizes helyre jutottak, ahol a víz mélysége folyamatosan csökkent és száz lépés után el is tűnt alóluk. Előttük homokos, a vízből alig kiemelkedő terület látszott, aminek két végét nádfal zárta le. A homok olyan kétszáz lépésnyire terpeszkedett eléjük, onnan megint nyílt víztükör csillogott a távolban. Bökény szigorúan fordult Szeréndhez.

- Innentől még véletlenül se lépjen máshová, mint én. Ha rosszul lép, meghal. Nem fogom tudni kihúzni, mert nem lesz hová támaszkodnom. Ha megpróbálom nekem is végem, ezért nem is fogom.

Nem várt választ, hanem szép lassan elindult előre. Vasalt botjával folyamatosan szurkálta a homokot, miközben éppen csak hallhatóan suttogott magában. Az őt szorosan követő regös füleit tilalmas mondatok szavai érték el, melyek újra és újra ismétlődtek.

- Vizek ura, lápok ura, világok ura és ti mind ősök ősei.  Vezessétek botomat és lépteimet a helyes útra!

Nagyon lassan haladtak. Volt amikor Szerénd már-már azt gondolta mindjárt átérnek a homokon, de olyankor csak fordultak hol jobbra, hol balra, hol meg szinte visszafelé. Aztán egyszer csak, amikor már órák óta forgolódtak és kezdett lógni az este lába, Bökény nagyot sóhajtott és így szólt.

- Végre. Túl vagyunk a nehezén.  Mindjárt átérünk. Még egy kurta óra és tábort verünk. Magáé lesz az első őrség, enyém a második. Csak apró tüzet rakunk éjjelre száraz nádból. Úgy nem látszik messzire a fénye. Meg aztán, akkor szélapó sem viszi messzire a füst szagot.

Úgy is lett. Rövidesen egy hosszúkás szárazulathoz értek, aminek az egyik végében sárból szárított tűzhely állt egy fa alatt. Mire égett az apró tűz, teljes sötétség borult a világra. Feloszlottak a felhők is, és végre elállt az apró szemű csapkodó eső is. A felhőket szél szaggatta szét és a csillagok egyre fényesebben ragyogtak felettük, miközben a hold ezüst leplet borított a náderdőre. Törtek a lepényből, amit még a faluból hoztak magukkal. Szárított füstölt haldarabokat ettek hozzá. Fáradtak voltak, nem volt kedvük a szócsépléshez. Csak egyszer hangzott el közöttük egy rövid beszélgetés.

- Mikorra érünk a révhez? – kérdezte Szerénd.

- Nincs már messze. Ha korán indulunk, mire a nap a fák fölé ér ott leszünk. Na, akkor kendé az első őrség, én lefekszem. Szóljon, ha már nagyon álmos lesz.

Ezzel Bökény befejezte a mondandóját. Fogta a magukkal hozott subát, beleburkolódzott és már aludt is. Szerénd a tűzet nézte miközben lassan táplálta a lángokat. Néha-néha mikor szétnézett, szempárokat látott a nád között, melyekben ott lobogott a piros virág fénye. Toportyánférgek, állapította meg magában. Olyanok, mint a pártoskodó főurak. Azt lesik, milyen koncot tudnak maguknak leszakítani. Közben újra beborult az ég és megint esni kezdett, de szerencsére a fa lombjai elég jól védték az eső elől a táborhelyüket.

Az éjszakai csendet megtörő hangok nem rémisztették meg. Hozzájuk szokott már, a sok-sok éve tartó kóborlása során. Kereste a helyét a világban és ezt regösként tehette meg a legkönnyebben. Az Erdőelvét határoló havasok tövéből indult el, a soha véget nem érő útjára. Egy-egy főúrnak, de magának a királynak az asztalánál is eljátszotta azokat a dalokat, melyeket nagyapja tanított neki valamikor. Bejárta az ország minden zegét-zugát és sok mindent látott, hallott eközben. És amit látott, nem volt mindig az ínyére. A régi világ lassan végleg elenyészett. Alig volt már valami abból, amit szeretett, amit otthon tanult. Bejáratos volt ugyan mindenhová, mindenhol szívesen is fogadták, de ez már csak annak szólt, amit magában hordozott. A föld egyszerű népe ugyanúgy hallgatta a dalait, mint az utak számkivetettjei, vagy a nagyurak és udvartartásuk. Egyedül a papok nem szerették. Nekik nem volt ínyükre az ősök dicsérete, a táltosok emlegetése. Ha rajtuk múlt volna, rég valamelyik máglya emésztette volna el a testét. De nem rajtuk múlt és ez reményt adott neki arra, hogy amíg ő él, játszhatja a dalait és tovább adhatja azokat másoknak. Ennél többet már nem kívánhatott magának.

Így forgatta a gondolatait, miközben egyre fáradtabban hallgatta, ahogyan az Öregisten egéből surrogva hullt alá a tavaszi eső. Alig bírta már nyitva tartani a szemét, a kimerítő nap után. Végül úgy döntött eljött az ideje, hogy átadja az őrséget. Megrázta Bököny vállát, aki az első érintésre felült. Nagyot ásított, majd átnyújtotta a testétől még jó meleg subát.

- Aludjon! Szólok, ha pirkad. – mondta Szeréndnek, aki jó szorosan beburkolódzott a subába, majd a parázsló tűz mellé hevert, ahol azonnal mély álomba zuhant.