A pirkadat már úton találta Bökényt, Virággal a nyakában. Tudta, hogy hosszú és nehéz lesz az útja a gyerekkel. Úgy tervezte, visszamegy az Odvas dombig és onnan veszi csak az irányt a többiek rejtekhelyére. Menet közben egészen összebarátkoztak a kislánnyal, aki végül nevetni is tudott már, bár időnként eszébe jutott az édesanyja. Olyankor hosszasan pityergett, mire Bökénynek újra sikerült elterelnie a figyelmét a történtekről. Aztán mikor a nyelő homokhoz értek, így szólt Virághoz:

- Kicsi lány nagyon figyelj rám! Ne ficánkolj most már a nyakamban! Maradj nyugodt, dőlj rá a fejemre és kapaszkodj erősen! Nagyon veszélyes helyen megyünk. Közben, ha akarsz, énekelhetsz, de ne szólj hozzám, erősen figyelnem kell, különben mindketten meghalunk. Így lesz Virág? Ígérd meg jó leszel!

- Ígérem, jó leszek és majd énekelek neked – válaszolt a gyermek.

Így is történt. Ahogyan elindultak, csengő gyermekhangon énekelni kezdett. Egy csúfolódó dalocskát énekelt újra meg újra, amit még biztosan az édesanyjától hallott.

Csinálosi kis erdőn, csinálosi kis erdőn

Van egy öreg fűzfa, van egy öreg fűzfa.

Körbe veszi asztat, körbe veszi asztat,

Szép leányok hada, szép leányok hada.

Öreg néne matat, öreg néne matat,

Maga a fa alatt, maga a fa alatt.

Ne matassál néne, ne matassál néne,

Nincs ott, ami kéne, nincs ott ami kéne.

Mert az, ami ott van, mert az, ami ott van,

Csak egy kicsi vadkan, csak egy kicsi vadkan.

Leánykáknak vessző, leánykáknak vessző,

Szeretőknek tetsző, szeretőknek tetsző.

Mire végül kiértek a veszélyes helyről a dal is abbamaradt, ami a vége felé már inkább csak motyogásnak hangzott. Virág álomba énekelte magát, de még így is erősen kapaszkodott a legény hajába. Magasan járt a nap, de Bökény nem állt meg. Késő délutánra végül elérte azt a szigetet, amin korábban Szerénddel éjszakáztak. Mire ide ért, Virág is ébren volt már megint és be nem állt a szája. Mindenre kíváncsi volt. Ha meglátott valami ismeretlen dolgot, rögtön feltette újra és újra ugyan azt a kérdést.

- Az, mi az? – és addig nem nyugodott, amíg választ nem kapott rá. Bökény belement a játékba. Egyre jobban tetszett neki a gyerek. Maradékra, az öccsére emlékeztette. Az is pont ilyen, örökké kíváncsi volt kisgyereknek.

Az apró sziget alig emelkedett ki a körülötte lévő ingoványból. De száraz volt és ez volt a lényeg. A közepén tüzet rakott és a munkába a kislányt is bevonta. Megmutatta neki azt is, hogyan kell taplóval, kovával és acéllal tüzet csiholni. Virágnak nagyon tetszett a dolog. Újra és újra visongatva és tapsikolva kérte a fiút, hogy csináljon neki szikra esőt. Mikor már jól kiugrálta magát, leültek a tűz mellé és ettek egy keveset. Az útra hozott tiszta víz eddigre elfogyott. Bököny fogta hát magát és keresett egy olyan helyet a víz szélén, ahol lelátott annak az aljáig. Elővette a csobolyót és vízzel töltötte meg, vigyázva, ne verje fel az iszapot. Nem volt tökéletesen tiszta víz, de ideiglenesen megtette. Mire eljött az este és feljöttek a csillagok, olyanok voltak már egymásnak, mint a testvérek. Összebújtak hát a tűz mellett és aludni tértek. Bökény, elalvás előtt még hálát adott az öregistennek a száraz idő miatt, aztán ő is mély álomba merült.

            Gondtalanul telt az éjszakájuk. A reggeli ébredést követően nem sokat beszélgettek. Összeszedték kevéske holmijukat és a felkelő nap már úton is találta őket. Ez a nap is hasonlóan telt, mint az előző. Megállás nélkül haladtak, az Odvas domb felé. A délután közepe tájékán érték el a céljukat. Az otthagyott csónak mellett kapaszkodott ki Bökény a partra. Csend volt a szigeten, csak a megszokott állathangokat lehetett hallani. Letette Virágot a nyakából a földre, majd egy hatalmas fűzfa földig érő vesszeinek erdeje alatt átbújva bevezette a kislányt a fa törzséhez, ahol olyan nagy helyet rejtett a lombkorona, mintha egy templom belsejében jártak volna. Az egyik helyen rőzsekupac volt összegyűjtve egy valamikori tűzrakóhely mellett.  Ide lepakolták minden holmijukat. Csak a szigonyt és a kését tartotta magánál Bökény, aki így szólt Virághoz:

- Lemegyek a partra. Van itt egy olyan hely, ahol halat tudok szigonyozni a vacsorához. Te addig játssz a szigeten, de maradj távol a víztől. Rendben van?

- Igen, rendben – jött a válasz azonnal és az egész napos nyakban utazás után Virág boldogan ugrándozott és már szaladt is ki a fa alól.

Ő maga, jobbra indult a parton és kisvártatva egy vízbedőlt fatörzshöz ért. Felmászott rá és lassan kilépdelt egészen addig a pontig, ahol valamikor a fa alsó ágai kezdődhettek. Itt lehasalt, gondosan ügyelve arra, hogy úgy helyezkedjen el a késő délutáni napfényben, hogy ne vessen árnyékot a vízre. Türelmesen várakozott, mikor egy lassan mozgó halat pillantott meg a víz alatt. Nem tétovázott. Keze ösztönösen, a jól megszokott mozdulattal szúrt is a szigonnyal, aminek a végén mikor kiemelte egy alkarnyi hosszú nyurga ponty fickándozott egyre erőtlenebbül. Meg is van a vacsora, gondolta magában és elindult visszafelé a táborhelyükhöz. Útközben megállt és kibelezte, megtisztította a potykát. Miközben tevékenykedett végig hallotta a kislány szaladgálását és nevetését, hol közelebbről, hol távolabbról. Kisvártatva már egy kis tűz is lobogott, ami mellé leszúrta sülni a halat. Egyszer csak Virág szaladt oda és komolyan így szólt hozzá:

- A bácsi vizet kért, azt mondta szomjas.

- Milyen bácsi? – kérdezte Bökény halkan, hogy meg ne riassza a gyereket.

- Hát, amelyik ott fekszik egy ladikban nem messze. Furcsa vasruha van rajta és tiszta véres mindenhol.

- Vezess hozzá – kérte a gyereket. Majd egyik kezében a csobolyót, másikban a szigonyt fogva, elindult Virág után.

Keresztülvágtak a szigeten, aminek a Dorogmai útra néző csücskében egy ladik ringott közvetlenül a part mellett, benne egy mozdulatlan alakkal. Bökény maradásra intette Virágot, aztán óvatosan megközelítette a megfeneklett járművet az alig térdig érő vízben.

A benne fekvő fiatal férfin, két oldalt hasított, majdnem térdig érő láncing volt. Rajta combközépig érő ujjatlan fegyverköpeny a derekánál övvel összefogva. Ennek a mellrészén vörös színű álló pajzson, jobbra forduló ezüstsólymot lehetett nehezen kivenni a rárakódott mocsok alatt.  Lábán bőrből készült sarkatlan cipőt viselt, lábszára fehér színű vászoncsíkkal volt betekerve. Feje fedetlen volt, csak rövid, loboncos vörös haja koronázta, amit egy helyen vágott seb csúfított. Csupasz arcában a jobb szeme körül lilás fekete duzzanat díszelgett. Bal vállából törött nyílvessző szára állt ki. A dereka tájékán szakadt láncing pedig, újabb sérülésre utalt. Az ismeretlent tetőtől talpig rászáradt sár és vérfoltok borították. Mellette a ladikban, egyenes hosszúkard hevert egy törött pajzs társaságában.

Bökény először a partra vonszolta a csónakot, majd óvatosan kiemelte belőle a magatehetetlen testet. Nem volt könnyű még az ő fiatal teste is erőlködve tiltakozott a súly alatt, de végül mire besötétedett, sikerült az eszméletlen katonát a táborhelyükhöz vonszolnia.  Az idegent a fa törzsének támasztotta ülő helyzetben, aztán felélesztette a tüzet. Virágot megbízta, hogy apródonként dobjon rá a száraz ágak közül, maga pedig a csobolyó vizével óvatosan megmosta a sebesült arcát.

- Vizet! - nyögött fel hirtelen a vörös hajú és kezével ráfogott Bökény alkarjára.

- Igyék csak kend! – azzal a szájához emelte a csobolyót. A férfi mohón, hatalmas kortyokban inni kezdett. Mikor befejezte, eltolta magától az edényt és azt kérdezte:

- Hol vagyok, kik vagytok? 

- Barátok közt van. Farkas fia Bökény vagyok, ez meg itt egy árva kislány Virág. Nem messze vagyunk a Dorogmai úttól a lápvidéken, egy szigeten. Hát maga kicsoda?  

- Tordas fia Kende vagyok… - kezdett bele a mondandójába, de már nem fejezte be, feje oldalra billent és újra elájult.

- Na Virág, sokat nem tudtunk meg, talán majd később. Együnk, aztán pihenjünk, holnap végre elérünk a családomhoz. Ha ez a katona megéri a reggelt, magunkkal visszük. A többit majd apám eldönti.

Mikor megették szerény vacsorájukat, kioltották a tüzet és aludni tértek. Összebújtak a kemény talajra terített úti subán, ahol Virág hamar elaludt, de Bökénynek nem volt ilyen szerencséje. Az éjszaka során még négy alkalommal követelt vizet az idegen katona és ő minden alkalommal meg is itatta. Ahányszor csak vizet adott neki, az mindig ugyan azt kérdezte:

- Hol vagyok, kik vagytok? – de a választ már nem is hallotta, újra és újra elájult.  

Csak hajnal felé sikerült valamit pihennie Bökénynek, amikor a vízről felszálló pára megpróbált belopakodni rejtekhelyükre, de a földig érő lombok között ez sehogyan sem sikerült neki.