Maradék nehezen haladt előre. A sűrű nád alig akart megnyílni a nehéz ladik előtt, amit csak gyenge gyermekkarjai igyekeztek mozgásban tartani a súlyos tolófával. De nem adta fel, nem akarta. Nagyapjához igyekezett, ott akart lenni vele, amikor azok az idegen népek megérkeznek majd a falujukba. Mindennél jobban szerette az öreget, aki képzeletében olyan harcossá nőtt, aki egyedül is elbánik bármennyi banditával. Eszébe jutott ugyan útközben, hogy mit fog szólni az apja meg az anyja a szökéséhez, de gyermeki könnyedséggel terelte el nehéz gondolatait és inkább az útra koncentrált. Mire végre kiért a nádból, már a nap is a látóhatár fölé emelkedett. A tavasz langymeleg sugarai hamar felszívták a hajnalban szemerkélő esőcseppek nyomait. Innentől már kicsit gyorsabban haladt a nyílt vízen, de így is délfelé járt, mire kikötött a falu szélénél.

Már messziről hallotta egy veszekedés hangjait és mikor megkerülte nagyapja házát már látta is a vitatkozókat.  Ott álltak a templom előtt. A leghangosabban Bogan kiabált, körülötte ott álltak a faluban maradtak mindannyian. Velük szemben nagyapja higgadt alakját látta. Mellette csak az öreg Béla pap állt, aki felemelt kézzel próbálta csitítani az embereket.

De Maradék valami mást is látott, olyat-amit a többiek nem. Keresztes irányából sűrű füst kezdett a magasba emelkedni. Furcsa füst volt. Nem egy pontból fakadt, hanem mintha a távolban húzódó hegyek, mind egyszerre kaptak volna lángra. Éles füle ugyanekkor mintha távoli harangszót is hallott volna. Olyat, ami nem a megszokott ritmusban szólt, hanem furcsán össze-vissza ütötte a ritmust. Ösztönei azt súgták nagy baj van, nem habozott hát, hanem a vitatkozókhoz rohant.

- Nagyapa, nagyapa! Nézze! Nézze már! - kezdte el az öreg Salamon karját rángatni, aki éppen nagyon dühösen nézett a még mindig hangosan kiabáló Boganra.

- Ej, gyerek! Hogy kerülsz ide? - förmedt rá, amikor felfogta, hogy unokája rángatja karjait. De nem csak a bíró, mindenki elhallgatott döbbenetében, ahogy felismerték Maradékot, aki tovább mutogatott és kiabált.

- Nézzétek apó! Nézzétek már! Füst! Füst! – és ahogyan kinyújtott karja irányába néztek az emberek, végre mindenki meglátta.

Rövid súlyos csend ereszkedett a csoportra. Szinte szájtátva nézték, ahogyan a magasba emelkedő füstfal, fátyolosan eltakarja a napot, majd lassan szétoszlik a magasban.  Salamon tért legelőször magához és hangosan kimondta, amit mindenki gondolt.

- Keresztes ég! Itt van a tatár.

Szavaira megtört a csend. Hirtelen mindenki beszélni kezdett. Volt, aki elbújni akart, míg mások harcolni. Különösen Bogan hangoztatta, hogy védjék meg, ami az övék. A három család már meg sem hallgatta a bírót, nekik immár új vezetőjük lett, aki büszkén adta ki a parancsait.

- Az asszonyok meg a gyerekek húzódjanak be a templomba és torlaszolják el az ajtót. Atyám maga menjen be velük és imádkozzon! A férfiak meg a legények hozzák a villáikat. A csónakot elkobzom, jó lesz, ha valami balul ütne ki. Kacsu! – fordult ekkor egy 14 éves forma legényhez, aki a fia volt – Te ügyelsz rá. Fogd a botod és őrizd, csak az szállhat bele, akinek megengedem. Kinek van íja?

Ekkor Salamon megértette, hogy itt az ő szava már semmit sem ér. Kézen fogta az unokáját és elvezette a házukig. A gyerek egyszerre volt rémült és izgatott, mindenfélét beszélt össze-vissza útközben. A háznál az öreg elővette régi visszacsapó íját és egy tegez vesszőt is magához vett az egyik sarokból. Ezután egy tarisznyába lepényt, egy darab szalonnát, bicskát és egy butykos vizet csomagolt, amit Maradéknak adott.

- Fogd gyerek és egy szót se többet. Innentől azt teszed, amit mondok neked! Megértetted?

Maradék lelkesen bólogatott.

- Harc lesz fiú, a tatár nemsokára itt lesz, érzem. Te még kicsi vagy az ilyesmihez és ha már olyan bolond vagy, hogy idejöttél, valahogyan túl kell éld azt, ami következik. A templomban azok a bolondok már olyanok, mintha nem is élnének. Oda nem mehetsz. De itt sem maradhatsz. Felmászol hát a helyedre a tölgyfafészkedbe. Nem szólsz egy szót sem, bármit látsz vagy hallasz is. Megértetted? Semmit, egy árva szót sem! Ott maradsz a fészekbe, míg a veszély el nem múlik! Esküdj az őseidre!

Olyan hevesen beszélt az öreg és olyan meggyőző volt, hogy Maradék nem tiltakozott. Azt is elfelejtette megkérdezni, hogy honnan ismeri az Őrfa titkát. Meg is esküdött, annak rendje módja szerint, majd megölelte Salamont és elfutott a fa irányába. Mikor oda ért, gondosan körbenézett látja-e valaki, aztán mikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, felhúzta magát az ágak közé. Pillanatok alatt elfoglalta a szokott helyét, majd kilesett a lombok közül.

Az öreg Salamont figyelte, aki a tóba ömlő patak mentén elbújt egy kidőlt fa mögé, ahonnan jó rálátása nyílt a templom előtti üres térre.  Ott gyülekezett Bogan és maroknyi csapata. Összesen kilencen voltak, bár ketten közülük inkább voltak gyerekek, mint felnőttek. Bogannál hosszú vasalt bot volt, olyan mint a bíróé és a templom előtti téren egy zsámolyon foglalt helyet, mintha ő lett volna már is a falu vezetője.  A többiek villát és botokat szorongattak a kezükben. Csak egy felnőtt férfinél volt íj.

Maradék jól megnézte magának a falut, aztán a Keresztesre vezető útra koncentrált. Nem sokat kellett várnia. A szomszéd falu irányából hirtelen egy lovascsapatot látott meg közeledni az úton. Gyorsak voltak, nagyon. Lehettek vagy negyvenen. Mint szélvész dübörögtek át a hídon s már ott is voltak az Őrfa alatt. Ott pillanatok alatt egy tömegbe rendeződve, hangos kiabálásba kezdtek, amikor meglátták a templom előtti csoportot. Ekkor ez egyikük kurjantott valamit, valami idegen ugató hangon. Erre mind elhallgattak és gyorsan fegyelmezetten felsorakoztak egy sorba. Várakozni kezdtek, így Maradék óvatosan úgy helyezkedett, hogy alaposan szemügyre tudja venni őket.

Alacsony igénytelen kinézetű apró lovakon ültek. Mindegyikük fejét nemez föveg fedte. Ruházatuk kopott szakadozott bőrből volt. Oldalukat enyhén ívelő kard verdeste, kezükben lándzsát markoltak. Mindegyikük hátára kisméretű kerek bőrpajzs volt akasztva. Lovaik baloldalán két tegez is lógott, bennük egy-egy íjjal, a jobb oldalán pedig két tele puzdra. Tömegükből, csak a középen álló harcos nézett ki kicsit másképpen. Az ő fején bőr sisak díszelgett, aminek csúcsáról lófarok lógott a hátára, felsőtestét pedig fém pikkelyekkel kivert birkabőr páncél fedte. Az arcukat nem látta felülről, de azt igen, hogy termetük inkább hasonlított egy kamasz gyerekre, mint egy felnőtt férfira. Kicsik voltak, akárcsak a lovaik.

Nem sokáig várakoztak. Vezetőjük végül vakkantott valamit, mire szép lassan megindultak a templom előtt csoportosulók irányába. Azok ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz és nem tűntek már olyan magabiztosnak sem, mint korábban. Közelükbe érve a tatár lovasok sora, félkörbe rendeződött és egész szorosan közrefogta Boganékat. Ennek ellenére Maradék mindent jól látott és hallott is, hála a magasba épített fészkének. A falusi férfiak egészen az újsütetű vezetőjük mögé húzódtak és választott bírájukat maguk elé taszigálták. Bogannak nem sok választása maradt. Előre lépett hát és hangosan, de a félelemtől remegő hangon a következőket mondta, miközben úgy markolta a botját, hogy kifehéredtek a bütykei.

- Üdvözlöm a falunkban a tatár urakat! Mivel szolgálhatunk?

A tatárok csendben maradtak, vártak. Soraik közül végül kivált a vezetőjüknek kinéző lófarkas sisakos alak és lovával egészen Bogan közelébe léptetett. Annak már szinte táncolt a bot a kezében, annyira remegett egész teste a félelemtől. A tatár végül mondott valamit furcsa ugató hangján, amin a többiek nevetni kezdtek. Szemével szúrósan nézte a falusiak szószólóját, aki megbabonázva mozdulatlanul figyelte, ahogyan a tatár kihúzza kardját a hüvelyéből és egyetlen suhintással, mintha csak egy görögdinnyét szelt volna ketté, az orra magasságában egyszerűen kettévágta Bogan fejét. A mozdulattal egy időben a lovasok felordítottak, majd lecsaptak a meredten, védekezésre képtelenül ácsorgó csoportra. A felnőtt férfiakat egyszerűen felaprították. Csak egy véres masszakupac maradt a helyükön. A két fiatal fiút viszont kirángatták a többiek közül és pillanatok alatt megkötözték, majd egy fa alá lökték magatehetetlen testüket. 

Ebben a pillanatban éktelen jajgatás és sírás hangzott fel a templomból. A hangra a fosztogató horda igencsak jó kedvre kerekedett. Pillanatok alatt több baltát is kerítettek a faluból. Parancsnokuk utasítására ketté vált a társaság. Egyik felük a falu házait kezdte el felforgatni, míg a másik a templom ajtónak esett a baltákkal. Hiába készült jóféle tölgyfából az ajtó, pár perc múlva leszakítva, oldalra lökve hevert a bejárt mellett a földön. Röhögve tódultak be a tatárok a nyíláson. Visítás, jajgatás és éktelen nevetés hallatszott ki az épületből.

Kisvártatva fiatal lányokat és gyerekeket tereltek taszigáltak ki az ajtón a harcosok. Odahajtották őket ahol a két fiú feküdt megkötözve a földön. Azok jajgatva bújtak össze egy kupacba, tehetetlenül. Ekkor a tatárok parancsnoka újabb parancsokat vakkantott röhögve. Erre a harcosok az érettebb lányokat, öten voltak, kirángatták a többiek közül, majd a földre teperték őket. Ketten-ketten két oldalról lefogták a karjukat, míg egy harmadik letépte a ruhájukat és a lányok fölé görnyedt. Így tett a parancsnokuk is, miközben hangosan röhögött.

Maradék nem tudta mi történik, hiszen sohasem látott még ilyet és nem is hallott ilyesmiről. Egy dologban volt csak biztos. Valami borzalmas dolog zajlik a szeme előtt. Aztán váratlan dolog történt. A lány fölé görnyedt parancsnok oldalába nyílvessző csapódott, de olyan erővel, hogy annak testét két-három lépéssel is arrébb vetette. Miután a test megállt nem mozdult többet. Ekkor újabb vessző fúródott az egyik tatár harcos mellkasába, aki melléhez kapva azonnal összerogyott. A fosztogatók erre már magukhoz tértek és cselekedni kezdtek. Pillanatok alatt szétszóródtak a fák és a házak takarásába, de nem lapultak meg, hanem összeszokottan, lendültek mozgásba abba az irányba, ahonnan a lövést sejtették. Néhányan lovat kerítettek maguknak és annak nyergébe pattanva, folyamatosan pásztázták szemükkel a patak partvonalát miközben íjat feszítettek.

Maradék látta, hogy a tatárok egyre közelebb kerülnek nagyapjához. Már csak néhány lépésre jártak, amikor az öreg hirtelen felegyenesedett és két gyors lövést adott le egymás után. Mindkét lövés talált és újabb két tatár tért meg isteneihez. De ennek már nem örülhetett az öreg bíró. Mikor a második lövését is útjára engedte, szinte azonnal négy nyílvessző csapódott a mellkasába. A becsapódások ereje a mögötte kanyargó vízbe lökte. Azonnal meghalt. Teste pedig sodródni kezdett a közeli tó felé. A tatárok hangos kurjongatásba kezdetek, miközben a partról kísérték a bírót utolsó útján.

Ezt a pillanatot választotta a menekülésre az eddig rejtőzködő Kacsu. Tolófájával hirtelen kitolta magát a csónakkal az öbölből és kapkodva igyekezett minél messzebb kerülni a parttól. Már több mint egy nyíllövésnyire járt és Maradék már biztos volt benne, hogy megmenekül, amikor a tatárok észrevették. Nem kapkodtak. Szépen nyugodtan lementek a partra, ahol pár szót váltottak egymással. Aztán egyikük nyilat illesztett íja húrjára és lőtt. A vessző alacsony pályát járt be és néhány pillanat múlva, remegve állt meg Kacsu torkában, akinek a teste a vízbe hanyatlott. A tatárok nyila messzebb lő, állapította meg magában a gyerek és amit látott, elraktározódott benne. Ezután a csónak még siklott egy darabig, végül lassan megállt a nyugodt vízfelületen.

Minden, ami a tatárok felbukkanását követően történt, alig egy kurta óra alatt zajlott le. Maradék, ha akart volna sem tudott megszólalni döbbenetében. Még végignézte, ahogyan a katonák összeszedték halottaikat. Lemeztelenítették őket és levágták a fejüket, amiket egy zsákba raktak. A testeket bedobták egy üres házba, majd szépen komótosan felgyújtottak mindent. Az összeszedett értékeket szétosztották egymás között. Foglyaikat pedig kötéllel összekötötték egy hosszú sorba. Valahonnan egy ostor került elő, amivel nagyot cserdítettek és mint a barmokat hajtani kezdték szerencsétleneket ismeretlen sorsuk felé. A nap még mindig magasan járt, amikor az egyre némább menet eltűnt a Keresztes felé vezető úton. Ekkora már a házak sem égtek. Mind magába roskadt a templommal együtt, ahonnan egy teremtett lélek sem került elő. Maradék némán gubbasztott a magasban. Szeméből könnyek kezdtek peregni, de az ajka néma maradt.