Farkas fia Bökény a reggelt várta. Apró tüzüknek parazsa rég elhanvadt, mire pirkadni kezdett. Nem melegítette az már az alvó Székely nembéli Kósa fia Szeréndet sem, aki az útra való suba alatt pihente ki éppen, az éjszaka első felét. Övé volt az első őrség, mert őrködni még a lápban is kellett. Az utazó sohasem tudhatta, hogy kit és mit rejt a nád ebben a világban.

Útjuk első szakaszában csónakkal haladtak egészen a Odvas dombig. Ez volt a vidék legmagasabb része. Pár méter magasan emelkedett ki a környező vizekből és ami fontos volt, innen rá lehetett látni a Csátot Dorogmával összekötő útra is az itt álló fákról. Felmásztak az egyikre és egy egy kurta órán át figyelték a mozgást. Amit láttak az nem volt a megelégedésükre. Nagy volt a jövés-menés. Több alkalommal is láttak lovas csapatokat haladni Dorogma felé, de hogy mifélék voltak, azt ebből a távolságból nem lehetett megállapítani.

Végül úgy döntöttek, maradnak a lápban, nem mennek ki az útra, inkább a rejtett útvonalon közelítik meg Dorogmát. Bökény javaslatára azonnal tovább is mentek és nem várták ki az éjszakát a dombon. Még ha messze is esett az úttól, akkor is túl nyilvánvaló hely volt, nem alkalmas a rejtőzködésre. Rövidesen úton is voltak és a két alakot elnyelte a hullámzó nádrengeteg. Bökény ment elől. Botjával állandóan turkálta, szurkálta maga előtt a lápot. Lassan haladtak, miközben csendes beszélgetésbe kezdtek.

- A Fehér nádnak vesszük az irányt. Késő estére oda kell érnünk a széléhez. Ott ismerek egy rejtett kis szigetet. Azon fogjuk tölteni az éjszakát. Figyeljen rá Szerénd uram, hogy közvetlenül mögöttem jöjjön. Higgye el, egy rossz lépés és elnyeli a sár. Láttam már embert elsüllyedni, aki a rövidebb utat akarta választani, de rosszul döntött. Azóta lidércként bolyong a lelke a mocsárban.  

- És te? Te honnan ismered ilyen jól a vidéket? – kérdezte Szerénd.

- Gyerekkorom óta járom a vizet apámmal. Egész évben kint vagyunk. Tizennyolc nyarat láttam eddig. Ismerem a vidék minden arcát. Most például sokkal könnyebb dolgunk van. Harmadik éve alig esik eső, a víz sokat visszahúzódott. Vannak helyek ahol korábban mellig is ért, most meg csak az ember térdéig. Meg aztán, idekint járva megismertem pár jó pákászt is. Tőlük lehet még csak igazán tanulni a lápról. 

- Akkor miért nem haladunk egyenesen? Na meg a csónakot is otthagytuk elrejtve az Odvas dombnál? Nem lenne gyorsabb azzal haladni? – kérdezte a regös.

- Sajnos van egy hely, ahol nyelő homokon kell átkelnünk. Ott a csónak mit sem ér. Gyorsabb, ha gyalog megyünk. Higgy nekem uram, bármilyen kanyargósan is haladunk, ez a leggyorsabb és a legbiztonságosabb út.

Végül késő estére, elérték a pihenőhelyet, amin éppen csak elfértek ketten.  Éjszaka felváltva őrködtek, majd a kelő nappal, ami gyenge esőt hozott magával, ők is útnak indultak. A Fehér nádból egész nap ki sem láttak. Délután egy nyílt vizes helyre jutottak, ahol a víz mélysége folyamatosan csökkent és száz lépés után el is tűnt alóluk. Előttük homokos, a vízből alig kiemelkedő terület látszott, aminek két végét nádfal zárta le. A homok olyan kétszáz lépésnyire terpeszkedett eléjük, onnan megint nyílt víztükör csillogott a távolban. Bökény szigorúan fordult Szeréndhez.

- Innentől még véletlenül se lépjen máshová, mint én. Ha rosszul lép, meghal. Nem fogom tudni kihúzni, mert nem lesz hová támaszkodnom. Ha megpróbálom nekem is végem, ezért nem is fogom.

Nem várt választ, hanem szép lassan elindult előre. Vasalt botjával folyamatosan szurkálta a homokot, miközben éppen csak hallhatóan suttogott magában. Az őt szorosan követő regös füleit tilalmas mondatok szavai érték el, melyek újra és újra ismétlődtek.

- Vizek ura, lápok ura, világok ura és ti mind ősök ősei.  Vezessétek botomat és lépteimet a helyes útra!

Nagyon lassan haladtak. Volt amikor Szerénd már-már azt gondolta mindjárt átérnek a homokon, de olyankor csak fordultak hol jobbra, hol balra, hol meg szinte visszafelé. Aztán egyszer csak, amikor már órák óta forgolódtak és kezdett lógni az este lába, Bökény nagyot sóhajtott és így szólt.

- Végre. Túl vagyunk a nehezén.  Mindjárt átérünk. Még egy kurta óra és tábort verünk. Magáé lesz az első őrség, enyém a második. Csak apró tüzet rakunk éjjelre száraz nádból. Úgy nem látszik messzire a fénye. Meg aztán, akkor szélapó sem viszi messzire a füst szagot.

Úgy is lett. Rövidesen egy hosszúkás szárazulathoz értek, aminek az egyik végében sárból szárított tűzhely állt egy fa alatt. Mire égett az apró tűz, teljes sötétség borult a világra. Feloszlottak a felhők is, és végre elállt az apró szemű csapkodó eső is. A felhőket szél szaggatta szét és a csillagok egyre fényesebben ragyogtak felettük, miközben a hold ezüst leplet borított a náderdőre. Törtek a lepényből, amit még a faluból hoztak magukkal. Szárított füstölt haldarabokat ettek hozzá. Fáradtak voltak, nem volt kedvük a szócsépléshez. Csak egyszer hangzott el közöttük egy rövid beszélgetés.

- Mikorra érünk a révhez? – kérdezte Szerénd.

- Nincs már messze. Ha korán indulunk, mire a nap a fák fölé ér ott leszünk. Na, akkor kendé az első őrség, én lefekszem. Szóljon, ha már nagyon álmos lesz.

Ezzel Bökény befejezte a mondandóját. Fogta a magukkal hozott subát, beleburkolódzott és már aludt is. Szerénd a tűzet nézte miközben lassan táplálta a lángokat. Néha-néha mikor szétnézett, szempárokat látott a nád között, melyekben ott lobogott a piros virág fénye. Toportyánférgek, állapította meg magában. Olyanok, mint a pártoskodó főurak. Azt lesik, milyen koncot tudnak maguknak leszakítani. Közben újra beborult az ég és megint esni kezdett, de szerencsére a fa lombjai elég jól védték az eső elől a táborhelyüket.

Az éjszakai csendet megtörő hangok nem rémisztették meg. Hozzájuk szokott már, a sok-sok éve tartó kóborlása során. Kereste a helyét a világban és ezt regösként tehette meg a legkönnyebben. Az Erdőelvét határoló havasok tövéből indult el, a soha véget nem érő útjára. Egy-egy főúrnak, de magának a királynak az asztalánál is eljátszotta azokat a dalokat, melyeket nagyapja tanított neki valamikor. Bejárta az ország minden zegét-zugát és sok mindent látott, hallott eközben. És amit látott, nem volt mindig az ínyére. A régi világ lassan végleg elenyészett. Alig volt már valami abból, amit szeretett, amit otthon tanult. Bejáratos volt ugyan mindenhová, mindenhol szívesen is fogadták, de ez már csak annak szólt, amit magában hordozott. A föld egyszerű népe ugyanúgy hallgatta a dalait, mint az utak számkivetettjei, vagy a nagyurak és udvartartásuk. Egyedül a papok nem szerették. Nekik nem volt ínyükre az ősök dicsérete, a táltosok emlegetése. Ha rajtuk múlt volna, rég valamelyik máglya emésztette volna el a testét. De nem rajtuk múlt és ez reményt adott neki arra, hogy amíg ő él, játszhatja a dalait és tovább adhatja azokat másoknak. Ennél többet már nem kívánhatott magának.

Így forgatta a gondolatait, miközben egyre fáradtabban hallgatta, ahogyan az Öregisten egéből surrogva hullt alá a tavaszi eső. Alig bírta már nyitva tartani a szemét, a kimerítő nap után. Végül úgy döntött eljött az ideje, hogy átadja az őrséget. Megrázta Bököny vállát, aki az első érintésre felült. Nagyot ásított, majd átnyújtotta a testétől még jó meleg subát.

- Aludjon! Szólok, ha pirkad. – mondta Szeréndnek, aki jó szorosan beburkolódzott a subába, majd a parázsló tűz mellé hevert, ahol azonnal mély álomba zuhant.

Miután a csónakok távoztak, Salamon hazament a saját házába. Addig keresgetett a nádtetőben turkálva az egyik sarokban, amíg meg nem találta benne, az odarejtett cserép kulacsot. Magához vette, majd kiült a falu közepén, a templomkert mellett álló tölgy alatt egy padra. Onnan hallgatta, az alvégen zajló mulatozás hangjait. Kisvártatva megállt előtte Béla pap, majd csendben leült mellé. Testes idős férfi volt, aki mindennap csupaszra borotválta az arcát és a feje tetejét, a haját pedig rövidre vágta. Sok környékbeli pappal ellentétben törődött a nyájával és a maga módján nem csak a lelküket, hanem a testüket is szívesen ápolta. Ha valaki beteg lett, rögtön felkereste és ha szükség volt rá, akkor kérés nélkül is segített annak családján. Ha kellet még a kaszálóra és a jószágokhoz is kiment. Viselkedését meg is hálálták a falubeliek. Vasárnaponként, mindenféle morgás nélkül jártak a misére és örömmel látták el mindennel, amire csak szüksége volt. Sokáig hallgattak. A mulatozás zajai is elhaltak egy idő után és csak a békák megszokott kórusa zúgott az éjszakában. Salamon végül a pap felé fordult és feléje nyújtotta a kulacsát.

- Igyon egy kortyot atyám - Béla pap kérdően nézett rá, ezért folytatta – kumisz. A legjobb fajtából.  - Az atya elvette a kulacsot, majd szép komótosan nagyot húzott belőle.

- Köszönöm bíró uram, ez most jól esett - ezzel visszaadta a maradékot, majd egy kérdéssel folytatta.

- Mi lesz tovább?

- Várunk. Várunk pár napot, aztán átmegyek Keresztesre és megpróbálok híreket szerezni. Holnap reggel meg beszélek ezekkel a bolondokkal is. Még is csak az én nyájamba tartoznak, ha meg nem sértem ezzel a kijelentéssel atyám.

- Nem, nem. Nem sértődöm meg. Értem én, hogyan gondolja. Amiben tudok segítek is. Ott leszek én is holnap reggel, de most már megyek, lefekszem. Jó éjszakát Salamon.

Ezzel felállt és eltűnt az éjszakában. Az öreg bíró szemére nem jött álom még sokáig. Csak ücsörgött a padon és magában az őseihez fohászkodott. Remélte megsegítik őket és a vihar baj nélkül vonul el. Végül ő is elment és lefeküdt. Csend borult a falura.

 A kürt hangja fájdalmasan járta be a vidéket. A víz messzire vitte a hangot. Kétszer szólt hosszan, majd egyszer röviden. Ezt az üzenetet minden falusi ismerte. Bajt jelentett, méghozzá nagyot. Azt üzente, mindenki hagyjon fel azzal, amit csinál és azonnal siessen a bíró háza elé.

Leghamarabb a faluban tartózkodók, legutoljára a vízen lévők érkeztek meg. Az öreg Salamont senki sem háborgatta. Az emberek csak suttogva mertek egymás közt pusmogni. Várakoztak türelmesen. Éppen csak negyedét tette meg a nap az aznapi útjának, mikor már minden falusi ott ücsörgött a bíró előtt. Csak ketten hiányoztak, akik a jószágot őrizték. Salamon csendesen végignézte őket, majd erős hangján belevágott mondandójába.

- Emberek! Nem is tudom, hogyan kezdjek bele. Nagyon rossz híreket kaptam. Reggel hozta azt a király egyik regöse. Ellenség tört az országunkra és már sokfelé elpusztított mindent. Kövesdnek és Nyárádnak is vége lett. Isteni csoda, hogy minket eddig elkerültek. Tatárok ezek, valami idegen keleti népek. A napokban csata lesz valahol a közelünkben. Királyurunk kiadta a parancsát, hogy mindenkinek el kell bújnia, míg nem üzen, hogy előjöhetünk. Most azonnal kezdjen mindenki összepakolni. A lábasjószágokat tereljék össze, azokat is behajtjuk a lápba. Estére szedjétek össze a legfontosabb dolgaitokat. Farkas, Bökény, Maradék, ti gyertek velem. A többiek induljanak, fogjatok hozzá a pakoláshoz. Estére mindenki készüljön el. Akkor betelepülünk a rejtett szigetekre. Van kérdés?

Az emberek hallgattak, a hallottakat próbálták felfogni. Nem szólt senki sem, de végül valaki mégiscsak megszólalt. Bulgan fia Bogan volt az, az örök békétlenkedő. Felháborodva, pökhendi módon kezdett mondandójába.

- Már bocsásson meg nekem bíró uram, de maga elhiszi annak az embernek a szavát? Hát én nem hiszem! Nekem ugyan nem tetszik a fizimiskája. Láttam én, amikor idejött! Ez csak be akar minket csapni, hogy aztán őrizetlenül hagyjuk a házainkat és valami rablóbandával elvigyen mindent, amit csak talál. Én ugyan nem megyek sehová és a családom sem! No, engem aztán ne rémisztgessen senki se. Ha meg idejönne még is valami kóborló banda, majd jó ellátjuk a baját – fejezte be végül mondandóját mell döngetve.

Egy szuszra hadarta el, amit gondolt. Nem hagyta, hogy a bíró beleszóljon. Pedig Salamon tudta honnan fúj a szél és dühös is volt, hogy ez a nagyravágyó alak ellene akarja hangolni a falusiakat. Főleg most, amikor meggyőződése volt, hogy baj közeleg. Már évek óta próbálja maga mellé állítani az embereket ez a Bogan. Ő akart bíró lenni, pedig egyáltalán nem alkalmas rá. Túlságosan is sokat gondol magáról. De most végképp nem engedhetett neki.

- Bogan fiam – kezdett volna bele, hogy meggyőzze a férfit, de az végre nyeregben érezte magát. Abban bízott, hogy az emberek inkább vele tartanak és akkor végre belőle lesz a falu első embere. Már látta is magát a bíró botjával ítélkezni, hát megint félbe szakította az öreget.

- Ne is mondjon nekem semmit se! Én maradok családostól és kész! Ki tart még velem? Ki marad itt, hogy megvédjük, ami a miénk? – játszotta a hőst harsányan.

Két családfő azonnal mellé állt, akik amúgy is jó cimborái voltak, de a többiek nem hallgattak rá, csak morogtak magukban. Ők inkább hittek az öreg Salamonnak, mint az ifjú szájhősnek. Bogán mikor látta, hogy másra nem számíthat, sértődötten elvonult a támogatóival együtt. Végül kilenc család maradt a bíró háza előtt, akiknek csak annyit mondott.

- No, akkor tegyük a dolgunkat emberek.

Így esett, hogy a tizenkét családból, csak kilenc készülődött az esti indulásra. Végül a maradókhoz csatlakozott Béla pap is, aki nem akarta a templomát otthagyni. Egész nap zajlott a munka. A nagy sürgés-forgást Maradék az ágak közti rejtekhelyéről nézte végig. Onnan leste a Keresztesre vivő utat. Így jött el végül az este. Ekkor ő is lejött a fáról és csatlakozott a családjához. Mikor végül csónakba szálltak, elaludt az anyja ölébe.

Huszonegy ladik úszott csendesen a vízen. Mindet elhozták a faluból, még a rossz öregeket is, amik már engedték a vizet. De most ezekre is szükség volt, egy utat kibírtak még. Annyira meg voltak rakva, hogy peremük éppen csak a víz színe fölött maradt. Emberi szót nem lehetett hallani. A gyerekek többnyire aludtak, a felnőttek meg a történteket próbálták megemészteni. Közben az erőskezű férfiak tolófáikkal folyamatosan lendületben tartották a kis ladikcsapatot. Összesen hatvanegyen voltak. Magukkal cipeltek mindent, amit csak tudtak, még az ágasfákra is gondoltak, ami a kunyhók építéséhez kellett. Az apróállatoknak, csak egy részét hozták magukkal, a többit otthon hagyták. Az emberek között néhány kuvasz és komondor is kuporgott a csónakok alján.

Mikor a nád közé értek, már lassabban haladtak, de itt is csendesen, alig egy kis zajt csapva jutottak egyre előrébb. Farkasék ladikja vezette a csapatot. Ő ismerte legjobban a vidéket. Kicsi gyermekkorától minden napját, ebben a végtelen, vizes, lápos világban töltötte. Ismerte minden zegét-zugát. Egyedül több nádi farkassal végzett, mint bárki más a faluból.  Tudta hol vannak a legnagyobb halak és azt is, hol érdemes a vízimadarakra lesni.

Felettük az égbolt lassan beborult és mire eljött a reggel, gyenge eső is esni kezdett. Napkeltére érték el a két egymáshoz közel álló, megtelepedése alkalmas szigetet. Mindkét helyen letakarították a szárazulatokat és azonnal nádkunyhók építéséhez fogtak. Kijelölték a közös tűzrakó helyet és elengedték a jószágot is, amik úgy sem tudta hová menni a szigetről. Ha kicsit zsúfoltan is, de elfértek. A két szárazulat között a nádat is kivágták és még egy kezdetleges pallót is lefektettek a két sziget közé, hogy száraz lábban is elérjék egymást. Az első sziget elejében öreg haldokló tölgy állt. Neve is volt, Őrfának hívták. Ennek ágai közé figyelő lest eszkábáltak. Innen messzire el lehetett látni a lápon.  Beosztották az őrséget és megbeszélték a jelzéseket is baj esetére.

Mire mindennel elkészültek öreg este lett. Tanácsot ültek. Egészen apró tüzet raktak csak, aminek a fényét is igyekeztek elrejteni, hogy még az se mutassa a helyüket. A családok vezetői egyöntetűen Farkast bízták meg a vezetéssel, azzal a kikötéssel, hogy ha Salamon közöttük lesz, akkor onnantól újra ő lesz a bíró. Farkas ezt tudomásul vette. Ezután megszervezték a mindennapok munkáját és átbeszélték a lehetőségeiket. Úgy beszélték meg, hogy egyenlőre pár napra rendezkednek csak be. A többit majd az idő eldönti. Végül mindenki elcsendesedett. Farkas is visszatért asszonyához, aki ébren várta őt.

- Egyél egy keveset én uram – nyújtott feléje egy cseréptálat Csepke a felesége, aki mosolyogni próbált, de az aggodalom kiült az arcára a pislákoló mécses fényében is. Elvette tőle az ételt és enni kezdett az alacsony nádkunyhóban, amit felesége igyekezett a lehető legjobban otthonossá tenni. Prémeket terített a földre és illatos szárított füveket, különböző eszközöket akasztott a falakra. Az ajtónyílás egyik oldalán lógott Farkas íja és tegeze, a másikon a fokosa és kedvenc botja. Az öreg bíró botja pedig az ajtó felett kapott helyet. A gyerekek a kis kunyhó egyik sarkában aludtak egymással szorosan összebújva. Maradék a két lány között szuszogott. Biros és Kecse nyugtalanul forgolódtak álmukban.

- Aggódnak a bátyjuk miatt, hiányzik nekik. És bevallom, én is aggódom – fűzte hozzá Csepke.

Farkas csendben evett, miközben a feleségét nézte. Nagyon szerette őt. Még mindig őrizte kék szemében a fiatalság báját. Vele egy idős volt és hat gyermeket szült neki eddig. Közülük kettő egyéves sem volt, mikor eltemették. A mindennapi munka és a nélkülözés már kezdett barázdákat vájni az arcába. Hosszú fekete hajába egyre több ősz hajszál is vegyült, ami feje jobb oldalára volt egy fonatba fonva.   

Mikor befejezte az evést, letette maga mellé az edényt, aztán magához vonta a feleségét. Egy darabig így ültek egymás mellett szótlanul, majd ők is lefeküdtek a kunyhó másik végébe. Nem szóltak sokáig semmit sem. Végül Farkas törte meg a csendet.

- Bökényt nem féltem. Tud magára vigyázni. Különben is, mielőtt elindult a lelkére kötöttem, hogy semmilyen kockázatot se vállaljon. Holnap este ilyenkor már itt lesz. Tudja, hol keressen minket. Jobban aggódom apám miatt. Meg annak a három bolondnak a családja miatt. De most aludjunk kedvesem. Holnap mindent elrendezünk, amivel még nem végeztünk, aztán holnapután visszamegyek, meglátogatom a falut és meglátjuk, hogyan tovább.

Késő éjjelre járt már az idő, amikor az áprilisi csapkodó eső, nehéz cseppekben újra áztatni kezdte a világot. A nád csendesen tűrte a tavasz rigolyáit és hiába fújt, még az öreg szél sem volt képes megszólaltatni a ringó szárakat. Az éjszakai nyirkosság ellen subába burkolódzó őrszem csendesen szunyókált az Őrfa tövében. Észre sem vette, amikor az egyik kunyhóból alacsony árnyalak osont a csónakokhoz és lassú ügyetlen mozdulatokkal terelte az egyiket abba az irányba, amerről jöttek. Egy röpke perc volt csupán és az éjjeljáró, el is tűnt a rengetegben.

Kicsi falu volt Öklelő Mihály falva. Még neve sem volt és az ura is másfelé lakott. Ha beszéltek róla, mindig csak Mihály urunk falvaként emlegették. Rendes út csak egy irányba, Keresztes faluja felé vezetett belőle. A másik szomszéd Gelej volt, de oda egy kacskaringós csapáson kívül más nem vezetett a vizeken keresztül. Majdnem az egész vidéket egy hatalmas, sűrű nádasoktól tarkított sekély tó uralta, amit Salamon-tavának neveztek. Tele volt járhatatlan lápos vidékekkel, folyóhomokos fövenyekkel, amik örökre elnyelték az oda vetődő utazókat. Persze a falusiak ismerték a rejtett csapásokat. Ők otthonosan mozogtak ebben a vadonban.

A tavat, még az öreg bíró kapta annak idején adományba hűbérurától Öklelő Mihály apjától, húszesztendei katonáskodásért cserébe. Szinte a szélső házak mellett folyt bele ebbe a tóba, a Bükkből a Tisza felé lefutó Kátsi patak, ami útközben kettőbe vágta a Keresztesre vivő utat. A patakon itt jól ácsolt fahíd vezetett keresztül. Az utat végig fák kísérték, de ezek csak az unokái lehettek azoknak a több száz éves tölgyeknek, amik a házak között álltak szétszórva. A fák egy nagyobb tisztást vettek körbe. Itt állt a falu fehérre meszelt falú temploma, mellette az apró temető, a megszentelt földdel, ahová a halottaikat temették a helyiek. Az egészet vesszőből font kerítés határolta.

Távolabb, tizenkilenc ház állt a tölgyek alatt, a hozzájuk tartozó jószágállásokkal, ólakkal és a górékkal együtt. A tóhoz legközelebb a kicsiny csónakkikötőnek kialakított öböl partján állt a bíró háza, mellette a papé. Minden ház tetejét, a templomét is, vastag formára igazított gazkévék fedték. A paticsfalakat kívül-belül fehérre meszelték az emberek minden évben, a Darócról hozott jóféle mésszel. A templomot csak a mérete különböztette meg a többi épülettől, no meg a bejárat fölötti oromzaton elhelyezett fakereszt.

A faluban szétszórtan huszonnyolc, a szomszédba vezető út kezdeténél pedig még négy ősi tölgy állt méltóságteljesen. Olyan öregek voltak már, hogy közülük egy is többet élt, mint a település összes lakója együttvéve. Bőségesen teremték a makkot minden ősszel, az idő vasfoga nem akart fogni rajtuk. Vagy öt esztendeje, olyan ordas hideg tél volt, hogy a nádi farkasok a házakig merészkedtek és a falunak alig maradt tüzelője, de az emberek ekkor sem nyúltak a fákhoz. Inkább összeadták amijük volt és közösen várták ki, hogy eresszen az idő foga. Ezek a fák voltak a falu lelkei.

Salamon fia Farkas, legkisebb gyermeke fiú volt. Először meg sem keresztelték, mert azt sem tudták megmarad-e, olyan sokáig volt beteg, hogy a templomba sem merték elvinni. Aztán lassan pár hét alatt csak erőre kapott. Így mire odakerült, hogy Béla pap megkeresztelje, a Maradék nevet kapta az anyjától. Maradék mostanra nyolc telet látott. Fürge, csupa ín, mokány gyerek lett belőle. Egyaránt jól érezte magát a vízen vagy a nádasban, de a legelőkön a jószág mellett is megállta magát. Kedvenc helye, a falu bejáratánál lévő egyik tölgy, az Őrfa ágai között volt. Vagy tizenöt öl magasban rendes kis fészket épített magának a pödör lombokban. Innen csodálatos kilátás nyílt minden irányba. Szeretett itt lenni. Olyan titkos hely volt ez, amit senki sem ismert. Lentről egyáltalán nem lehetett látni.

Annak a bizonyos napnak a reggelén is a fészekben ücsörgött, amikor meglátta az idegent. Gyalog jött, Keresztes faluja felől. Maradék már akkor kiszúrta magának, amikor az átjött a hídon. Ahogyan egyre közelebb ért hozzá, jó alaposan szemügyre vette. Lábán kopott, rogyasztott szárú, poros csizmát viselt. Ennek a szárába húzta a nadrágját, ami éppen csak kilátszott a szokmány alól, aminek álló merev nyakára valamiféle fejfedő volt rávarrva. Ez teljesen elrejtette az idegen arcát. Derekán széles öv fogta össze a ruháját. Ennek bal oldaláról, hosszúszárú fokos lógott. Jobb oldalát, bal vállán átvetett tarisznya verte. A hátán is lehetett valami, mert onnan meg egy markolatféleség kandikált elő a jobb válla fölött. Kezében vasalt végű, ölnyi botot tartott, ami sok mindenre jó lehetett. Maradék figyelte még egy darabig, de miután meggyőződött arról, hogy egyedül van, úgy döntött megijeszti az idegent. Leereszkedett hát az alsó ágakig és várt türelmesen.

A férfi egyre közelebb ért hozzá. Jöttében halkan dudorászott. Elhaladt alatta, majd megállt, pár lépésre a tölgy törzsétől. Onnan, már jól megnézhette magának a falut. Amit látott megelégedésére szolgálhatott. Nagyot sóhajtott és éppen indult volna tovább, amikor Maradék leereszkedett a háta mögött a talajra és ráköszönt vékony gyerekhangján.

- Jó reggelt atyafi! Hova, hova?

A hangra az idegen megtorpant, majd mint a villám perdült a fiú felé és egy pillanat alatt jobb kezébe kapta fokosát, míg a balba botját szorította. Aztán mikor észlelte kivel áll szemben, nagyot kacagott, leeresztette fegyvereit és így szólt.

- Nocsak, egy vicces kölök. Ki vagy te gyermek? 

- Ezt én is kérdezhetném kendtől, elvégre én vagyok itthon, maga csak egy idegen – vágott vissza Maradék, akinek vágott az esze, mint a borotva.

- Jól van, na. Igazad van. De engedd meg nekem az udvariatlanságomat, elvégre rendesen rám ijesztettél – válaszolta kuncogva a férfi, majd fegyverét elrakta, csuklyáját pedig hátra vetette és így szólt.

- Székely nembéli Kósa lennék. Mint regös járom az utakat és a falutok bíráját keresem. Fontos híreket hoztam.

- Akkor gyere velem – közölte fontoskodva a gyermek és hozzáfűzte – ismerem jól, mert ő az én apókám.

Azzal választ sem várva, már neki is iramodott. Elfutott Kósa mellett, aztán úgy egy dobásnyira megállt és visszanézett. Látta, hogy az idegen tartja vele a lépést, ezért feladta a további csibészkedést. Hirtelen eszébe jutott mit is mondott neki egyszer a nagyapja az illendő viselkedésről. El is szégyellte magát. Most már rendes járással indult a bíró háza felé. Körülöttük a falusiak élték mindennapjaikat. Többnyire csak az asszonyokat lehetett látni, akik a házak körül tették a dolgukat, meg a szaladgáló aprónépet. A férfiak és a nagyobb gyerekek vagy a jószággal voltak a legelőn, vagy a tavon, meg a nádasban végezték teendőiket. Mikor elhaladtak a házak között, aki csak látta őket, abbahagyta, amit csinált és kíváncsian figyelte minden lépésüket. Így érkeztek meg végül Salamonhoz, aki kint ült egy rönkön a háza előtt és éppen egy panaszost hallgatott.

- Bíró uram, ez nem mehet így tovább. A Bogárdi gyerek kutyája, tudja az a vágott farkú kuvasz, már megint megkapta az asszonyt. Én mondom baj lesz ebből. Ha megpocsékolja nekem, én istenuccse agyonütöm a kutyájával együtt – mérgelődött Bulgan fia Bogan.

- Csiba te! Te csak ne ítélkezzél itt nekem! Majd én eldöntöm, mi legyen! Volt már olyan, hogy nem cselekedtem, ha kellett? He? – erre a kifakadásra Bogan aztán nem nagyon tudott mit felelni. Csak lesütötte a fejét és halkan annyit kérdezett.

- Sajnálom, nem akartam én ítélkezni. Mi legyen hát bíró uram?

- No. Az lesz, hogy szólsz a Bogárdi gyereknek, kösse meg a kutyáját, vagy vigye ki a faluból a nádra, a nyájhoz. Később őt is meghallgatom az ügyben meg az asszonyodat is. Na, isten áldjon mehetsz, ne toporogjál itt nekem – adta ki az utasításait Salamon, mert már látta, hogy Maradék közeledik feléjük egy idegennel.

Mikor a gyerek és az idegen odaértek hozzá, felállt a rönkről, ahol ítélkezni szokott. Csendben várt, ahogyan az illett. Az idegen férfi megállt előtte. Ő intett az unokájának, hogy elmehet. Maradék értette a jelzést és ha kedvetlenül is, de újra a falu széle felé vette az irányt és már meg is feledkezett mindenről. Figyelmét egy kölyökmacska kötötte le. Mikor a gyerek elment az idegen férfi aznap másodjára is bemutatkozott.

- Székely nembéli Kósa fia Szerénd vagyok. Egészen Erdőelvéről sodort idáig a világ. Regösként járom az utakat, de most inkább csak a rossz hír hozója vagyok.

Az öreg bírónak egy arcizma sem rándult. Nem szólt, de jól megnézte magának a férfit. Kopott gúnyája és poros csizmája valóban arról árulkodott, hogy egy utazóval van dolga. A hangszer is ott lógott a vállán, ahol annak lennie kellett. Barna hosszú haját homlokán egyenesbe nyírta, míg kétoldalt varkocsba fonva hordta. Fejfedőt a hátravetett csuklyán kívül nem viselt. Arcán nem nőtt szőr. Állán régi forradásos heg éktelenkedett. Tekintete egyenes és nyílt jellemre utalt. Nem volt oka, hogy kételkedjen mondandójában.

- Eörs fia Salamon vagyok. Mihály urunk falvának bírája. Kíváncsivá tettél, de mielőtt meghallgatnálak pihenj meg egy tányér étel mellett. Most mennem kell, napszálltára visszajövök, akkor beszélünk. Addig a vendégem vagy – mondta, majd hangosan felkiáltott.

- Biros!

Libbent a háza ajtajára akasztott szőttes és egy fiatal lány jött ki bentről.

- Az unokám. Majd ő ellát mindennel. Egyél és pihenj. Később jövök, ahogyan ígértem.

- Sajnálom bíró uram, de nincs időnk az udvariaskodásra – szakította félbe Kósa – ha csomagoltatsz nekem egy kis ennivalót, azt megköszönöm, de hallgass meg. Most!

Salamon nem tudta mire vélni a dolgot, de érezte, hogy nagyon fontos lehet a hír, amit az idegen hozott, különben nem beszélne így vele. Belement hát a kérésébe.

- Akkor üljünk le. Biros, hozz egy zsámolyt a vendégnek és csomagolj neki bőségesen ételt, italt – azzal visszaült a helyére. Biros térült fordult és már ott is volt a zsámollyal, majd elvette a férfi tarisznyáját és bement vele a házba. Mikor magukra maradtak Kósa leült és egy kérdést tett fel.

- Mikor jártatok odakint a világban?

- Van már vagy egy hónapja is, hogy Keresztesen és Gelejen jártunk, meg Kövesden. Messzebb meg csak a tél előtt valamikor. Minden hónap első napján eljön az úr adószedője. Az beszedi a dézsmát. Ha valami közlendője van, azt elmondja, de legutóbb semmi rendkívüliről nem beszélt.

- Akkor vagy nagyon okos, vagy nagyon buta ember az adószedőtök. Ki tudja miért hallgatott. Nyakatokon a tatár bíró uram.

- Mi az, hogy nyakunkon a tatár? – kérdezett vissza Salamon meghökkenten. Székely nembéli Kósa fia Szerénd nagyot sóhajtott, majd belekezdett mondandójába.

- Ahogyan sejtettem. Fogalmatok sincs, mi zajlik a falu határán túl. Nos, hol is kezdjem. A tatárok népe keletről tört a világra. Az oroszok és a lengyelek országa, már nincs többé. Halicsnak vége. Betörtek Erdőelvére és már azt is pusztítják. Böjtmás havának 12. napján jöttek át a Vereckei-hágón. Tomaj Dénes nádor ötezer fős serege próbálta útjukat állni. Ott is pusztultak az utolsó emberig. Csak maga a nádor ért el Budára a királyhoz a hírrel. Alig bírta megelőzni a kutyafejűeket. Az üldözői három nap alatt odaértek a Duna partjára. Addigra ami az útjukba került, mindent elpusztítottak. Kövesdet és Nyárádot ne is keressétek, de nincs már se Nyék, se Emőd és sorolhatnám a falvakat napestig. Ezen a vidéken csak Keresztes, Gelej meg ti kerülték el eddig a pusztulást, meg a Bükkaljai falvak. Szóval miután a tatár 17-én elpusztította Vácot is, Béla királyunk és pártoskodó nagyurai, hogy a vér hűljön a nyakukon, végre rászánták magukat, hogy szembeszálljanak a bestiákkal. Meg is indult az innen-onnan összeszedett sereg, de a tatár csak hátrált előlük. Aztán tegnap megállapodtak valahol Muhi közelében. Onnan küldött szét sokadmagammal királyunk, hogy figyelmeztessük a még sértetlen falvakat a bajra. Kiadta, hogy míg a tatár az országban van, bújjon el mindenki ahová csak tud. Ne kockáztasson senki se. Engem külön feladattal is megbízott. El kell vinnem a levelét Csanádra a püspöknek, ha még lesz kinek odaadnom – tette hozzá megtört hangon.

- De hát még nincs veszve minden. Most mondtad, hogy még csata sem volt – mondta felháborodottan Salamon, aki döbbenten hallgatta a regös szavait.

- Az nem volt, de én a táborból jöttem. Láttam, amit láttam. Minden nagyúr csak a maga mellét döngeti, meg mulatozik ész nélkül. Szegény Béla királyunk, hiába akarja rávenni őket, hogy fegyelmezettebben és egységesen lépjenek fel a tatár ellen. Azok csak kiröhögik. Olyanok, mint egy csürhe. Egy dolog fontos csak számukra, hogy minél nagyobb hatalomra meg birtokra tegyenek szert. Ezzel a haddal szembeszállni egy olyan sereggel, ami a fél világot elpusztította már, nos azt hiszem felér egy öngyilkossággal.

Salamon alig tudta felfogni, amit hallott. Döbbenten ült és nem szólt semmit. A regös meg folytatta.

- Egy vezető kellene nekem, aki ezen a nádrengetegen átvezet a Dorogmai révig. Ott csónakba szállnék és mennék lefelé a Tiszán. Az lenne a leggyorsabb utam. No meg a legbiztonságosabb is. Mindenfelé portyázók fosztogatnak. Ha a csatát elveszítjük, az isten irgalmazzon az országnak, mert a tatár nem fog – itt elhallgatott és komor arccal nézett meredten maga elé. A bírónak nehezen jött hang a torkára, de végül csak lerázta magáról a zsibbadtságot, amit a hír okozott benne. Cselekednie kellett, de gyorsan. Nem volt idő a kesergésre.

- Kapsz kísérőt. A legjobbat. Farkas fiam legnagyobb gyereke Bökény fog elkísérni Dorogmáig. Ő úgy ismeri a lápot, mint a tenyerét. De most pihenj egy kicsit mielőtt nekivágtok az útnak. Kell oda az erő. Én meg megyek a dolgomra. A híreidet azt gondolom mindannyiunk nevében meg kell köszönnöm neked. Megfogadjuk a tanácsod, elbújunk, kivárunk, aztán meglátjuk. Rengeteg tennivaló vár ránk.

Azzal elköszönt a regöstől és elsietett, hogy összehívja az embereket. Először a fiát kereste meg, Farkast. Elmondta neki, amit az imént tudott meg, majd megfújatta vele a falu szaru kürtjét, aztán visszament a háza elé. Kezébe vette a bírói hatalmát jelentő botját és leült a kedvenc rönkjére. A regös mostanra eltűnt, valahol lepihenhetett, ahogyan azt ajánlotta neki. Várakozni kezdett, miközben fejében futott a teendők sora.

Szent György havának 10. napját írták a kalendáriumokba, az Úr 1241. évében. Esteledett. A falu bírája egyedül állt a templom előtti több száz éves tölgyfa alatt. Az égbolt tiszta volt felette és éppen kezdték benépesíteni az ősök csillagai. Mindkét kezével a hatalmát mutató faragott botjába kapaszkodott. Öreg volt már nagyon. A keresztségben a Salamon nevet kapta a falu papjától, mikor hatvannégy tavasszal ezelőtt a keresztvíz alá tartotta az anyja. Még azon az estén egy titkos nevet is kapott az apjától, aki ezt suttogta a fülébe.

- Nem vagy te Salamon, az igazi neved Zolta! Ezen óvnak majd az elődeink, míg meg nem pihensz egyszer az oldalukon te is.

 Ez volt az igazi neve és ezt adta tovább az első fiának is, amikor az megszületett.  Egy távoli ős, a család alapítójának a neve, ami összekötötte az utódokat vele és erőssé tette őket. A névvel egy történet, családjuk története is együtt járt, amit minden apa megtanított a fiának és amihez mindenki hozzátette a maga sorát. Szájról szájra járt hát a rege, amit egy ősi dallam kísért. A dallamot, ha hinni lehetett a történetnek, még egy Mira nevű nő alkotta meg, aki Zolta felesége volt egykoron.

Eörs fia, Salamon ezeken a dolgokon gondolkozott, de már nem sokáig tehette, mert merengését egyetlen gyermekének érkezése szakította félbe. Farkas, harminchét telet látott eddig és igen daliás férfi volt.  Felesége Csepke és négy gyermeke rajongott érte. Napestig bírta a munkát és vígan viccelődött közben mindenkivel.  Szerették is a faluban az emberek, az apja is igen büszke volt rá. De most nem viccelődött. Tőle szokatlanul csendesen, komoran érkezett. Megállt az öreggel szemben, aki biccentett neki, ezzel is jelezve, hogy belekezdhet a mondandójába.

- Mindennel készen állunk apám. A tizenkettőből kilenc család már bepakolta a dolgait a csónakokba. A lábas jószágokat a Sánta Cseke, meg a Dadogós Rádi már késő délután megindította a tavon át biztos helyre, a zsombék közé a Locsogóhoz. Azok csak akkor jönnek onnan elő, ha hívjuk őket. Maradnak akár egy évig is, ha kell. Béla pap mindjárt végez a misével és indulhatunk mi is az emberekkel a lápba. Akik maradni akarnak, azok otthon vannak a házaikban.

- És a regös? – tette fel a kérdés Salamon.

- Még délután elhagyta a falut, ahogyan mondta. A legidősebb fiam Bökény vezeti a náderdőn át, egészen a Dorogmai révig, ahogyan meghagytad azt apám. Bökénynek elmondtam azt is, hol keressen minket először mikor visszatér. Lelkére kötöttem, hogy amíg nem talál meg minket az Ikrek-szigetén, ne jöjjön a falunak még a közelébe se.

Az öreg bíró nagyot sóhajtott és úgy döntött eljött az ideje, hogy megossza Farkassal, milyen döntésre jutott.

- Mondok én most neked valamit fiam, kérlek hallgass végig és ne szakíts félbe. Én nem megyek veletek. Nem tudok elmenni. Ez a föld az, amin születtem és anyád is itt van eltemetve testvéreiddel együtt a templom mellett a temetőben. Ráadásul azokra a makacs bolondokra is vigyáznia kell valakinek, akik itt maradnak. De neked menned kell, te biztosítod a túlélésünket, ha valami balul sikerülne – Farkas itt mondani akart valamit, de az öreg nem hagyta magát félbeszakítani – tudod a dolgod, én ehhez már nem kellek. Itt kis szünetet tartott, kezét fia vállára tette, a szemébe nézett, majd így folytatta

- Salamon fia Zolta Farkas sohase feledd, amire tanítottalak. Fogd, itt van a botom, a bíró bot. Még az apám apjának az apja faragta. Őrizd! Ha velem valami történne, terád száll majd, ha egyszer bíró leszel. Családunk tagjain kívül ezt még más férfi nem fogta a kezébe. Viselkedj hát úgy, hogy egyszer méltó legyél rá te is és ha eljön az ideje téged válasszanak meg utódomul!

Mikor az öreg befejezte a mondandóját, Farkas nem szólt semmit. Átvette tőle a hatalom jelképét, aztán letérdelt az apja elé és lehajtotta a fejét. Salamon, egy ideig csendesen állt, majd megérintette a homlokát és annyit mondott:

- Mint atyád, megáldom minden lépésedet. Most pedig menj és tedd a dolgod – ezzel otthagyta a fiút és sietős léptekkel megindult a falu széléhez, ahol négy gigantikus tölgy uralta a vidéket.

Még hallotta, ahogyan a templomból kijövőket Farkas a csónakokhoz tereli. Egy-két hangos szónál több nem hangzott el, aztán elhaltak az emberi hangok és csak az evezők csobogása hallatszott még egy ideig. Végül minden elcsendesült. Csupán az éjszaka megszokott hangjai vertek vízhangot a fülében. Az utat nézte, ami a világba vezetett és eszébe jutott a regös reggeli érkezése, ami teljesen felbolygatta az életüket.

          Hol volt, hol lehetett volna máshol, mint a nagy magyar puszta egyik csücskében, az Óperenciás tengeren innen, Nagymihály falujában. Ott esett meg ez a történet, ami lehet igaz volt, de az is lehet, hogy nem. Ezt talán csak Ida néném tudta volna megmondani, de sajnos ő már a mennyei pletykapadok egyikén szórja szét legendáit, az ég angyalai között.

         Szóval, egy tikkasztó nyári napon, mikor még az árnyékok is a bokrok alá húzódtak hűsölni, a Nyár utcában akadt dolgom. Gyalogosan bandukoltam a kopott aszfalton. A cipőm talpán keresztül úgy járkált be a forróság a talpam alá, mint tehén böfögése az ajtó nélküli istállóba. Fejemben még a gondolatok is verítékeztek, annyira megviselt a hőség. Ekkor hallottam meg a számomra olyan kedves hangot, Ida néném kiabálását:

         - Jó meleg nap ez, áldja meg az ég magát Imre. Ne siessen már annyira! No, jöjjön csak be hozzám egy kis hűsítőre, na, meg egy kis pletykálkodásra - szólt ki a kapun keresztül.