Farkas mélyen aludt és álmában a gyerekeivel perlekedett. Próbálta nekik elmagyarázni, hogy nem tudnak hazamenni. Azok viszont csak sírtak és mindenáron menni akartak. Egyre hevesebben és hevesebben vitatkoztak. Ekkor a felesége odalépett hozzá és rázni kezdte a karjánál fogva, hogy most már fejezzék be a veszekedést, miközben valamit mondani próbált neki.

- Hagyjál már Csepke, ne rángass – szólt hozzá álmában, de az csak rázta és rázta. Aztán hirtelen felfogta, hogy ez már nem álom és megértette a szavakat, amiket hallott.

- Farkas, Farkas! Kelj már fel végre, baj van!

Erre hirtelen elszállt a szeméből az álom és felült. Odakint már pirkadt, halvány fény szűrődött be az ajtóra akasztott szőttes alatt. Felesége mellette térdelt és őszinte félelmet olvasott le az arcáról.

- Mi az? Mi történt? – tette fel a kérdést.

- Maradék eltűnt! – rebegte kétségbeesetten Csepke, majd pár szóban elmondta neki, amit már tudott.

- Nemrégen ébredtem fel és láttam, hogy a gyerek nincs a lányok között. Gondoltam kiment könnyíteni magán. Vártam, de nem akart visszajönni. Ideges lettem és kimentem én is. Mindenhol kerestem, a szomszéd szigeten is, de sehol sincs. Megnéztem a ladikokat és egy hiányzik. Szörnyű sejtésem van. Maradék hazament apádhoz!

Mire idáig jutott a történetben, már csak úgy záporoztak Csepke könnyei, miközben erősen mindkét kezével Farkas karját szorította. Az gyengéden lefejtette magáról a szorító kezeket, majd megnyugtatta a feleségét. Végül kimászott a kunyhóból és ő is körbejárt mindent. Mikor meggyőződött mindarról amit Csepkétől hallott, összehívta a már amúgy is ébren lévő családok vezetőit. A kilenc férfi figyelmesen hallgatta szavait.

- Az éjszaka eltűnt a fiam Maradék és egy ladik is. Onnan ahol ki volt kötve friss törések vezetnek kifelé a falu felé. Hogy az őrszem miért nem vette észre mi történt, azt sejtem. Szerintem elaludt figyelés közben, amit még egyszer nem engedhetünk meg magunknak. Komolyan kell vennünk a regös figyelmeztetését. Jobban figyelnünk kell a dolgokra. Én most elmegyek a fiam után. Elviszek magammal egy ladikot. Velem jön Barta fia Réde is. Önként jelentkezett. Másokat nem viszek magammal. Ha két napon belül nem jövünk vissza, nagy baj van. Akkor inkább húzódjanak mélyebbre a lápba emberek. És figyeljenek alaposan!

Miután befejezte mondandóját a kunyhójához ment. Magához vette az íját, meg a vasalt botját, elvette Csepkétől az útra csomagolt batyut, aztán elköszönt a családjától. Ígérte nekik erősen, visszajön, de a lányok csak pityeregtek az anyjukhoz bújva. Megcsókolta mindhármukat végül nehéz szívvel, de indult az útjára.

Réde a csónaknál várt rá. Jóravaló, halk szavú, tizenhét tavaszt látott rendes legény volt. Már egy éve járt Biros után. Jól bánt az íjjal és a bottal is. És ami ennél is fontosabb, hogy akkor is higgadt maradt, mikor tavaly télen a nádi toportyánok meglepték őket kint a lápon, egy szigeten. Két irhát adott azután a kaland után büszkén a lányának. Biros ködmönt varrt belőle a fiúnak. Ezen gondolkozott magában mikor végül odaért Rédéhez.

- Ha készen állsz, induljunk – szólt a legényhez. Az csak bólintott. Mindketten beszálltak, majd a tolófákkal mozgásba hozták a ladikot. A sziget hamar eltűnt a szemük elől, ahogy a nádfal összezárult mögöttük.

- Kerülő úton megyünk. A Kanászok tölgyesének vesszük az irányt. Nem megyünk a nyílt vízen. Onnan rejtve is meg tudjuk közelíteni a falut. Fő az óvatosság.

Kora délelőtt volt. Körülöttük titokzatos rengetegként hullámzott a nád, aminek egyre csökkent a magassága. Végül már olyan alacsony lett, hogy csak a vállukig ért. Fejük felett szakadozott, sötét felhők sodródtak a hegyek felé, időnként súlyos esőcseppeket hullatva maguk alá. Aztán a felhők elfogytak, a nap melege pedig elkezdte szárítani a vidéket. A lápot alacsony páraszőnyeg ülte meg. Oly alacsony, hogy a csónakban álló két férfi feje kiemelkedett belőle. Ha valaki messziről nézte volna őket, csak annyit látott volna, hogy két levágott emberi fej úszik a sziporkázó napfényben egy szürke gomolygó óceán tetején. De mindezt senki sem látta, talán csak az öregisten. Délfelé járt, amikor egy fiatal szomorúfűz törzséhez kikötötték a csónakot. Itt a víz, már térdüket sem verte és szilárd talaj volt alatta. Jó négy-öt iramodásnyit ha mentek még a nádban, amikor végre a falu makkoltató tölgyesébe értek.

- Érzi kend? - kérdezte az eddig szótlan Réde, miközben megfogta Farkas karját megállásra kényszerítve.

- Mit te gyerek?

- Füstszag van. Valami égett – nézett rá komoran.

- Igen. Igazad van Réde. Én is éreztem valamit, de nem tudtam rájönni mi az. Ez valóban füstszag. Innentől csak óvatosan – mondta Farkas nyugalmat erőltetve magára, miközben aggodalom kezdte szorítani egyre erősebben a gyomra tájékát. 

A terebélyes fák lombjai alá csak néhol jutott be a nappali világosság. Óvatosan haladtak előre. Igyekeztek szemből mindig egy-egy fa takarásában maradni és kerülték a földre hullt száraz ágakat. A fák között most nem túrt a konda, csak madarak zizegtek, csörögtek a magasban. Jobbról, alig iramodásnyira a tölgyek oszlopain túl, Salamon-tavának vizét enyhe szél borzolta. Hullámain táncot járt a kora délutáni napfény. Ahogy haladtak előre, egyre erősebben lehetett érezni a füstszagot. Farkas arra gondolt, hogy már az emberi hangoknak is vízhangot kellene vernie a fák között, de szavak és nevetés helyett, csak gyenge légmozgás piszkálta a lombokat. 

A tölgyest csak a Kátsi patak vize választotta el a falutól, aminek hamarosan ott álltak a partján. Magukról megfeledkezve, bambán nézték a látványt, ami eléjük tárult. A túloldalról eltűnt a falu. Vagyis ott volt, de mégsem. Az otthonaik helyén csak füstölgő törmelékkupacok hevertek. A felgyújtott paticsfalu házak szó szerint porrá égtek mindennel együtt, ami a mindennapokat jelentette számukra. A valaha jól ismert, élettel teli helyén semmi sem mozdult. Hosszú percek után Farkas és Réde egymás mellett ereszkedett a mederbe. A gázló derékig érő vizében egymásba kapaszkodva keltek át a túloldalra, az erős sodrásban.

Átkelés után különváltak. Mindketten a saját házaik felé vették az irányt. Farkas, amikor odaért elfojtott zokogásba kezdett. Csak úgy össze-vissza, turkálni kezdett a romok között, de semmit sem talált. Az egész addigi életük visszatért a porba. Aztán az apja és Maradék jutott az eszében. Mi történt velük? Holttestet ugyanis eddig nem talált. Ekkor Réde hangját hallotta, aki a templom helyén még mindig füstölgő halom mellett állt és onnan kiáltott neki.

- Jöjjön ide kend! Ezt látnia kell!

Nehéz szívvel, félve attól mit talál ott, elindult Rédéhez. Ahogyan egyre közelebb ért, legyek hadának zsongását hallotta egyre hangosabban. Minden lépéssel csak az időt húzta, de egyszer elfogyott a távolság és ott állt a fiú mellett. Szeme elé borzalmas látvány tárult. A földön egy hatalmas vértócsában, aminek már a nyoma is megfeketedett - mert nagy részét beitta a föld - négy vagy talán öt, a felismerhetetlenségig feldarabolt ember testrészei hevertek szerteszét. Belek, csont, vér és agyvelő massza, amin élő szőnyegként legyek hada hemzsegett, mit sem törődve a közelükben állókkal. A maradványok között egy íjat és Bogan botját is felfedezni vélték, több törött villával együtt. A látvány oly szörnyű volt, hogy egy idő után mindketten elfordultak és öklendeztek, hánytak legalább egy kurta órán keresztül. Mikor a gyomruk kicsit megnyugodott alaposabban szemre vették a templom romjait is. A törmelék alól égett emberi hús szaga lengte be a környéket. Itt-ott egy-egy égett kart vagy lábat is felismerni véltek.

            Miközben ott lődörgött, eszébe jutott Maradék és a csónak. Fogta hát magát és elindult a kikötőbe. Már csak abban bízott, hogy a fia nincs a faluban. Mivel az apja botját nem látta a mészárszéknél, így úgy gondolta az ő teste is ott van valahol a templomban a romok alatt, a többiekével együtt. De Maradék miatt még reménykedett. Talán nem volt itt mikor mindez történt, talán még nem ért ide.

            A kikötőbe érve viszont minden reménye elszállt. Jó nyíllövésnyire a parttól ott ringott üresen az a csónak, amivel a fiú megszökött a lápról. Mikor a látvány eljutott a tudatáig, leült a vízpartra és némán sírni kezdett. A gyermekét és az apját temette magában. Végtelenül összetörve érezte magát és arra gondolt, hogyan fogja ezt elmesélni Csepkének. Már jó ideje ült ott magába roskadva, nem törődve a világgal és az idő múlásával, amikor váratlanul egy kéz ereszkedett a vállára és egy hang szólította meg. Maradék hangja.

- Apám! Itt vagyok édesapám!

Nehezen fogta fel a szavakat, végül hátrafordult ültében és megpillantotta maga mögött Rédét és az elveszettnek hitt gyermeket. Egy hangot sem bírt kiejteni a száján. Keze tétován érintette meg Maradék arcát, majd lassan magához vonta a fiút. Mindketten sírni kezdtek. Sokáig csak a könnyeik beszéltek helyettük, míg végül Réde törte meg a csendet.

- Farkas uram, figyeljen rám! Jobb lesz, ha elmegyünk innen. Kezd esteledni. Húzódjunk inkább a tölgyes mélyére. Itt nem biztonságos. Mi lesz, ha visszajön a tatár?

- Igazad van fiam. Gyertek, menjünk.

Megfogta Maradék kezét és a gázló felé vették az irányt. Nem szót egyikük sem. Mikor átkeltek a patakon, még világos volt, de a fák alatt már kezdett sűrűsödni a sötétség. Farkas mégis magabiztosan vezette őket előre. Lementek egészen a tópartig és ott haladtak egy ideig. Végül egy végtelenül öreg tölgyfához értek, aminek a törzsét nyolcan sem érték volna át. A fa vízfelőli oldalán gyermek magasságú nyílást lehetett látni.

- Itt húzzuk meg magunkat éjszakára. Jó nagy odú van az öreg fában. A kondások is itt szoktak éjszakázni.

Acélt és kovát vett elő az úti batyuból. Apró tüzet rakott a fa tövében, amivel addig ügyeskedett, míg sikerült meggyújtania egy száraz ágvéget. Ezután eltaposta a lángokat jó alaposan és avarral szórta be helyet. Csak az ágvéget hagyta égni.

- Maradjatok kicsit idekint, majd szólok, ha bejöhettek – mondta végül a fiúknak aztán a rögtönzött fáklyát maga előtt tartva, bebújt a nyíláson.

Egy perc sem telt el végül, már ki is szólt Rédének és Maradéknak, hogy menjenek be utána. Mikor a fiúk bebújtak a nyíláson mindketten meglepődtek azon, amit láttak. Egy nagyjából három-öt lépés átmérőjű, kissé ovális odúba jutottak a fa belsejében. A hely olyan magas volt, hogy egy felnőtt férfi is bátran kihúzhatta magát benne, a feje akkor sem érte el fában megbújó barlang tetejét. Középen kisméretű, agyagból tapasztott tűzrakóhely lapult. Farkasnak éppen sikerült meggyújtania benne a tüzet. A piros lángok táncot jártak az odú falán, a füst pedig lassan felfelé emelkedett és eltűnt a magasban. Valami rejtett nyílás lehetett ott, amin keresztül távozott a kanászok menedékhelyéről. Szemben a nyílással, az acélossá szilárdult fabelső tövében, tűzifa kupac rejtőzött, míg két oldalt avarból és deszkából eszkábált fekhely lapult. Mikor mindhárman bent voltak, Farkas fogta az úti subáját és felakasztotta a bejárati nyílásra.

- Na így már jó lesz. Nincs az a tatár, aki észrevegyen minket idebent. Üljetek le a tűz köré, harapjunk pár falatot. Aztán mesélj majd fiam, mi történt veled és mondj el minden mást is, amit láttál!

Azzal elővették a vacsorára valót. Először csak ettek, nem sokat beszélgettek közben. Mikor a végére értek az evésnek, várakozni kezdtek türelemmel. Csak a tüzet bámulták, amire Farkas időnként kevés fát igazított. Így telt lassan az idő, mire végül Maradék beszélni kezdett.

- Szörnyű dolgokat láttam apám, nem szívesen beszélek róluk, de elmondom, hogy tudják kendek is, milyen fajta emberek ezek a tatárok.

Sokáig beszélt arról miket látott. Elmesélte Boganék és a templomba szorultak történetét, aztán el-elcsukló hangon elmondta azt is, hogyan halt meg a nagyapja és Kacsu. Végül a következőkkel zárta mondandóját:

- Mikor elment a tatár, nagyon féltem. Egyedül a fa ágai között, azt hittem én is meghalok. Nem láttam, nem hallottam már semmit sem. Azt sem vettem észre, amikor édesapámék a faluba értek. Aztán valahogyan hangok jutottak el hozzám. Mikor felfogtam végre, hogy Rédét látom, amint éppen egy keresztet próbál leütni egy sírhant mellé, nagyon megörültem. Lemásztam a fáról és odamentem hozzá. Nagyon meglepődtem, amikor elmondta, hogy apám-uram is itt van. A többit meg már tudják – fejezte be sírással küszködve Maradék.

Farkas lassan magához vonta a fiát, ledőlt vele az egyik fekhelyre és csak annyit mondott. 

- Aludjunk, majd holnap ...

Réde is lefeküdt, aztán a tűz is aludni tért. Hortyogása szép csendesen beöltötte a teret. Csak Farkas szemére nem jött álom. Némán és mozdulatlanul feküdt reggelig, miközben óvón fogta magához nyugtalanul alvó gyermekét.