Szent György havának 10. napját írták a kalendáriumokba, az Úr 1241. évében. Esteledett. A falu bírája egyedül állt a templom előtti több száz éves tölgyfa alatt. Az égbolt tiszta volt felette és éppen kezdték benépesíteni az ősök csillagai. Mindkét kezével a hatalmát mutató faragott botjába kapaszkodott. Öreg volt már nagyon. A keresztségben a Salamon nevet kapta a falu papjától, mikor hatvannégy tavasszal ezelőtt a keresztvíz alá tartotta az anyja. Még azon az estén egy titkos nevet is kapott az apjától, aki ezt suttogta a fülébe.

- Nem vagy te Salamon, az igazi neved Zolta! Ezen óvnak majd az elődeink, míg meg nem pihensz egyszer az oldalukon te is.

 Ez volt az igazi neve és ezt adta tovább az első fiának is, amikor az megszületett.  Egy távoli ős, a család alapítójának a neve, ami összekötötte az utódokat vele és erőssé tette őket. A névvel egy történet, családjuk története is együtt járt, amit minden apa megtanított a fiának és amihez mindenki hozzátette a maga sorát. Szájról szájra járt hát a rege, amit egy ősi dallam kísért. A dallamot, ha hinni lehetett a történetnek, még egy Mira nevű nő alkotta meg, aki Zolta felesége volt egykoron.

Eörs fia, Salamon ezeken a dolgokon gondolkozott, de már nem sokáig tehette, mert merengését egyetlen gyermekének érkezése szakította félbe. Farkas, harminchét telet látott eddig és igen daliás férfi volt.  Felesége Csepke és négy gyermeke rajongott érte. Napestig bírta a munkát és vígan viccelődött közben mindenkivel.  Szerették is a faluban az emberek, az apja is igen büszke volt rá. De most nem viccelődött. Tőle szokatlanul csendesen, komoran érkezett. Megállt az öreggel szemben, aki biccentett neki, ezzel is jelezve, hogy belekezdhet a mondandójába.

- Mindennel készen állunk apám. A tizenkettőből kilenc család már bepakolta a dolgait a csónakokba. A lábas jószágokat a Sánta Cseke, meg a Dadogós Rádi már késő délután megindította a tavon át biztos helyre, a zsombék közé a Locsogóhoz. Azok csak akkor jönnek onnan elő, ha hívjuk őket. Maradnak akár egy évig is, ha kell. Béla pap mindjárt végez a misével és indulhatunk mi is az emberekkel a lápba. Akik maradni akarnak, azok otthon vannak a házaikban.

- És a regös? – tette fel a kérdés Salamon.

- Még délután elhagyta a falut, ahogyan mondta. A legidősebb fiam Bökény vezeti a náderdőn át, egészen a Dorogmai révig, ahogyan meghagytad azt apám. Bökénynek elmondtam azt is, hol keressen minket először mikor visszatér. Lelkére kötöttem, hogy amíg nem talál meg minket az Ikrek-szigetén, ne jöjjön a falunak még a közelébe se.

Az öreg bíró nagyot sóhajtott és úgy döntött eljött az ideje, hogy megossza Farkassal, milyen döntésre jutott.

- Mondok én most neked valamit fiam, kérlek hallgass végig és ne szakíts félbe. Én nem megyek veletek. Nem tudok elmenni. Ez a föld az, amin születtem és anyád is itt van eltemetve testvéreiddel együtt a templom mellett a temetőben. Ráadásul azokra a makacs bolondokra is vigyáznia kell valakinek, akik itt maradnak. De neked menned kell, te biztosítod a túlélésünket, ha valami balul sikerülne – Farkas itt mondani akart valamit, de az öreg nem hagyta magát félbeszakítani – tudod a dolgod, én ehhez már nem kellek. Itt kis szünetet tartott, kezét fia vállára tette, a szemébe nézett, majd így folytatta

- Salamon fia Zolta Farkas sohase feledd, amire tanítottalak. Fogd, itt van a botom, a bíró bot. Még az apám apjának az apja faragta. Őrizd! Ha velem valami történne, terád száll majd, ha egyszer bíró leszel. Családunk tagjain kívül ezt még más férfi nem fogta a kezébe. Viselkedj hát úgy, hogy egyszer méltó legyél rá te is és ha eljön az ideje téged válasszanak meg utódomul!

Mikor az öreg befejezte a mondandóját, Farkas nem szólt semmit. Átvette tőle a hatalom jelképét, aztán letérdelt az apja elé és lehajtotta a fejét. Salamon, egy ideig csendesen állt, majd megérintette a homlokát és annyit mondott:

- Mint atyád, megáldom minden lépésedet. Most pedig menj és tedd a dolgod – ezzel otthagyta a fiút és sietős léptekkel megindult a falu széléhez, ahol négy gigantikus tölgy uralta a vidéket.

Még hallotta, ahogyan a templomból kijövőket Farkas a csónakokhoz tereli. Egy-két hangos szónál több nem hangzott el, aztán elhaltak az emberi hangok és csak az evezők csobogása hallatszott még egy ideig. Végül minden elcsendesült. Csupán az éjszaka megszokott hangjai vertek vízhangot a fülében. Az utat nézte, ami a világba vezetett és eszébe jutott a regös reggeli érkezése, ami teljesen felbolygatta az életüket.