Amikor az 1988-as Mezőnagymihályra költözésünket követően összeismerkedtünk első barátainkkal, az esténkénti bográcspartikon sokat hallottam a település rendőréről Angyal Kálmán főtörzszászlósról. Kálmán bácsit mindenki ismerte a faluban és az akkori fiatalok „legendákat” meséltek róla. Én csak sok évvel később ismertem meg őt személyesen. Ősz hajával, pirospozsgás arcával, amolyan jó kedélyű nagypapás külsővel, mindig vidáman mesélte anekdotáit. Igazi kormányosként dirigált fakanállal a kezében a bográcsok mellett – halkan jegyzem meg, fantasztikusan főz - de ha kellett, képviselőtestületi tagként komolyan, egy hosszú élet tapasztalatával érvelt, érvel az ovális asztalnál. Időközben minden ellenkezésem ellenére belőlem is rendőrt csinált az élet és én lettem az utódja, Mezőnagymihály körzeti megbízottja. Így a napokban, mint kollégámat kerestem fel a lakásán, hogy kifaggassam élete soráról és tisztázzak vele sok, a személyét körbelengő tévhitet. Az előre megbeszélt időben érkeztem hozzá. Rövid bevezető beszélgetést követően hozzákezdtünk egy igen hosszúra sikerült interjúhoz. Kálmán bácsi emlékezete valóban legenda számba megy, annyi információ és adat tárháza, hogy napokig lehetne hallgatni és rendszerezni történeteit. Álljon most itt egy „rövid” kivonata beszélgetésünknek.

Mikor született Kálmán bácsi és hogyan telt a gyermekkora? – teszem fel első kérdésemet és szapora jegyzetelésbe kezdek.

Szüleim Ároktőn éltek, de az anyai nagyszüleim itt laktak Mezőnagymihályon. Így esett, hogy 1934 májusának második felében édesanyám hazalátogatott szüleihez és én itt Mezőnagymihályon születtem meg 23-án. Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy 9 évesen már tanította nagyapám, hogyan kell egy kocsit megrakni szénával. Nem volt mese, mivel apám katona volt kellett a dolgos kéz, dolgozni kellett. Aztán mikor a front elérte 44-ben a Tiszát, akkor az oroszok napokon keresztül lőtték Ároktőt, így édesanyámmal Mezőnagymihályra menekültünk. Általános iskolába is ide jártam, majd levelezőn mezőgazdasági technikumba kezdtem el tanulni egy Sátoraljaújhelyi iskolában.

Emlékszik valamire a front átvonulásából? – szakítom félbe az emlékezésben, kérdésemmel, hogy irányba tereljem a beszélgetésünket, mert mesélne már másról közben.

Volt a jelenlegi Művelődési ház helyén egy beton kádakat és beton cserepet gyártó vállalkozás. A tulajdonosa zsidó volt de azt elvitték és később sohasem láttuk viszont. Szóval annak az üzemnek a környékén volt egy hatalmas kazal. Mikor az oroszok megszállták a falut, akkor arra a kazalra ráengedtek vagy 100 igen éhes lovat, na az a kazal úgy hullámzott mint a tenger, a lovak valósággal kiették a közepét. Időközben édesapám hazaszökött valahogyan a frontról. Természetesen hozta magával a puskáját is. Én azt a puskát, mint egy kíváncsi gyerek, egyik nap kiloptam a helyéről és célba akartam vele lőni. Na lett is ott lövészet, de nem én lőttem, hanem apám a kezével - meséli nevetve. Még jó, hogy nem sikerült lőnöm, mert a lövéstől az oroszok biztosan megvadultak volna.

 Mi történt a háború után? Hogyan alakult az élet a faluban? – félve teszem fel ezt a kérdést, mert tudom, hogy kényes téma az idősek számára a beszolgáltatás és az úgynevezett TSZ-esítés. 

Mikor elmentek a faluból az oroszok utána mi nem sok mindent éreztünk a világ változásából eleinte. A paraszt az végzi a dolgát a földeken és csak lassan veszi észre ha nagy változás van körülötte. Dolgozott hát mindenki szorgalmasan. Kb. 1800-an laktak akkoriban Mezőnagymihályon. Olyan 60%-uk jómódban élt, de a többiek sem voltak szegénynek mondhatóak. Persze volt egy-két lecsúszott család akkoriban is, de a helyzetüket azok is inkább az italozó családfőnek köszönhették. Hirtelen változott meg minden. Rettenetes mennyiség volt az, amit be kellett szolgáltatni a Rákosi időkben a parasztoknak. Vittek mindent, tojást, vajat, húst, sokszor még a vetőmagot is. Ha valakinek nem tetszett valami, akkor azt elvitték, mert azt mondták a rendszer ellensége.  Így esett, hogy az 1949-ben alakult Mezőnagymihályi Állami Gazdaságba, sokan örömmel adták be a földjeiket, csak hogy megszabaduljanak a beszolgáltatások terhétől. Igaz voltak néhányan, akik nem csatlakoztak, de nekik nehéz soruk volt, később a TSZ-esítés már az ő földjeikre is rá tette a kezét.

Ekkoriban 1953 körül Keresztúri Kálmánné volt a tanácselnök. Ő jóba volt anyámmal így oda vett a tanácsházára afféle kisbírónak. Voltam aztán altiszt és írnok is. Egyszer aztán 1954-ben jött két zöld ávós a faluba. Sokáig beszélgettek Laki Károly párttitkárral a pártirodán, ami a régi Takarékszövetkezeti épületben volt akkoriban, majd hívattak és egy borítékot adtak a kezembe, hogy vigyem el a Tanácsházára. Mit tagadjam, kíváncsi voltam és mivel a boríték nem volt leragasztva elolvastam a benne lévő iratot – meséli nevetve Kálmán bácsi, majd fejcsóválva hozzáteszi – nem örültem annak, amit olvastam. Az állt benne, hogy be kell vonulnom 2 hét múlva három évre zöldávósnak. 

De mikor lett rendőr? – szakítom félbe ismét és elmondom neki, hogy sokak szerint ő már 56-ban rendőr volt és ha ekkor bevonul, akkor csak 57-ben fog leszerelni és ...

Álljon meg a menet – szakít most félbe ő engem – sora van annak, majd eljutunk oda is. Szóval 1954-ben bevonultam Kiskunhalasra. A kiképzéseket követően Röszkére kerültem és ott ifjúság vezetőnek választottak. Innen Saródra vezényeltek egy őrsre, ahol egy 18 km-es határszakasz őrzésében vettem részt az osztrák határon. Ott igen jó dolgom volt, mert lóháton jártam a vidéket és a helyi fiatalsággal kellett tartanom a kapcsolatot. Így érkeztünk el 1956 októberébe. Hogy mi folyik körülöttünk a külvilágban arról nem tudtunk semmit. Hanem egyszer csak azt vettük észre, hogy az összes tiszt eltűnt az őrsről és a helyi lakosság pedig arról suttog, hogy Budapesten nagy ribillió van. Én, mint rangidős telefonáltam Csornára a kerülethez, ahol azt mondták, nincs semmi baj, maradjunk a helyünkön, de másnapra a környéken már harcokról terjedtek a hírek így újra telefonáltam Csornára. Na ott akkor már senki sem vette fel a telefont. Képzelheti Imre mennyire tanácstalanok voltunk. Végül úgy döntöttünk, bezárjuk az őrsöt és mindenki megpróbál haza jutni. Így is lett. Sopronon és Győrön keresztül indultam Budapestre. Útközben mindenféléket beszéltek az emberek. Egyesek mondták, hogy harcok vannak Pesten, mások, hogy leverték a forradalmat az oroszok, megint mások azt mondták, hogy az egész országból kivertük az oroszokat és már jönnek sőt, itt vannak az amerikaiak. Szóval nagy volt a zűrzavar, az biztos. Ha jól emlékszem 27-én értem Pestre és igen tanácstalanul lődörögtem egyenruhában az egyik pályaudvaron, már nem is emlékszem melyiken. Egyszer arra jött egy asszony és az nagyon rám ijesztett, mondta, hogy bajban leszek ebben az egyenruhában, de ad ő civil ruhát abba öltözzek át. Úgy is lett. Ezután civilben lődörögtem a városban és közben egyetemista lányokkal is összeismerkedtem. Ők hívtak, menjek velük teherautóval Miskolcra. Örömmel fogadtam el a meghívásukat, hiszen így hamar hazaérhettem.  Alig értünk Aszódra, forradalmárok elrekvirálták tőlünk az autót és élelmet pakoltak rá, azt mondták Pestre viszik. Hogy hogyan jutottunk el Kálig, arra már nem emlékszem, de az biztos, hogy mire oda értünk akkora volt a káosz, hogy azt hittem sohasem érek haza. Itt váltam el a lányoktól, akiket sohasem láttam többet. Gyalog, szekérderékban, teherautó-platón jutottam végül haza. 

Már alig vártam a pillanatot, hogy idáig érjünk a történetben és kíváncsian tettem fel azt a kérdést, amire azok, akiktől ezt megkérdeztem, mindig azt a választ adták, hogy nálunk nem történt semmi. –Mi történt 1956-ban Mezőnagymihályon? Tudja erre a választ, Kálmán bácsi? – Elgondolkozva néz rám, aztán azt mondja.

Na jól van, elmondom, amire emlékszem és amit másoktól hallottam, de napra pontos emlékeket már ne várjon tőlem senki. Másoktól tudom, hogy október 23-a után valamelyik napon Péter Zoltán tanár felvonulást szervezett az akkori Tanácsháza elé – ez a mai polgármesteri hivatal – ahová sokan elmentek. Itt Ő elszavalta a nemzeti dalt, ami után tudomásom szerint néhányan, akiknek a nevét nem tudom, leverték a vörös csillagot a tanácsházáról és az iskoláról. Soltész Nagy Lajos, Keresztúri József, Dudás István és Lengyel Zsiga pedig megalakították a helyi munkástanácsot – ők később, ha jól emlékszem vagy 2 évig voltak ezért börtönben. Nos ez volt a helyzet, amikor én haza értem. Mikor a munkástanács megtudta, hogy itthon vagyok, akkor berendeltek magukhoz és kérték, hogy minden nap jelentkezzek náluk. Gyorsan peregtek a napok. Hogy a munkástanács miket tevékenykedett arról annyit tudok, csak, hogy élelmet gyűjtöttek és azt próbálták Budapestre eljuttatni. Hogy sikerült e ez nekik, azt nem tudom. Ha jól emlékszem november 1-én egyszer csak dübörögni kezdett a talpunk alatt a föld és terjedt a hír, hogy végtelen sorokba vonulnak orosz páncélosok a falu határában Budapest felé. Nem nagyon kellett ezt bizonygatni senkinek, remegett az egész falu. Mindenki a házába húzódott, de nem történt semmi rendkívüli, a tankok vagy 2 nap után elfogytak és hallottuk a híreket, hogy Budapesten nagy harcok voltak és vesztettünk. Én odahaza voltam néhány napig és hallottam a hírt, amit a rádióban olvastak be, hogy minden katona vonuljon vissza a szolgálati helyére. El is kezdtem készülődni vissza és úgy volt, hogy másnap indulok mikor november 11-én este eljöttek hozzánk a mezőkeresztesi rendőrőrs parancsnoka Matizkó Ferenc rendőr főtörzsőrmester, egy Miklósi nevű honvéd őrmester és egy civil ruhás orosz. Közölték velem, hogy nem kell visszamennem, hanem másnap menjek be az őrsre. Hát bementem. No ott volt meglepetésben részem. Voltunk ott vagy 60-nan, köztük olyanok is akiket korábbról ismertem és mit ne mondjak, néhányuk igen garázda italozó senkiházi volt. Innen Keresztesről bevittek minket Miskolcra és ott felszereltek minket egyenruhával és fegyverekkel. Mezőkövesdre kerültünk vissza és az volt a feladatunk, hogy fenntartsuk a rendet ott és a környező falvakban. Mezőkövesden lett a székhelyünk és engem tizedesnek neveztek ki a határőr múltam miatt. 

De ekkor még nem volt rendőr Kálmán bácsi! – szakítom félbe – hogyan került végül rendőri pályára?

Igen kacskaringós útja van annak. A következő képen történt. Ekkor került Mezőkövesdre Közbiztonsági osztályvezetőnek egy Rigó nevű százados. Ennek az embernek igen kemény híre volt. Azt beszélték róla, hogy a forradalom alatt kommunista szabadcsapatot szervezett Tiszavasvári környékén és ott terrorizálta az ottani lakosságot. Rigó egy reggel ellenőrzést tartott a mezőkövesdi kapitányságon és sok embert talált ott, hogy úgy mondja igen részegen. Akkoriban ennek nem sok következménye lett, csak annyi, hogy a teljes állományt kirendelte a vásártérre és ott alakíztatta őket. Mikor kiderült, hogy én ezt sokkal jobban csinálom náluk, akkor azt a feladatot kaptam, hogy minden szerdán alaki foglalkozást kellett tartanom a többieknek. Ez a fajta élet egész ősszel majd télen tartott és nagyon zűrös idők voltak. Rendszeresek voltak a verekedések a munkástanácsok is aktívak voltak még ekkor. Szerencsém volt, mert nekem a „politikai rendcsinálásban” nem kellett részt vennem amolyan szolgálatvezetői feladataim voltak inkább. Így érkeztünk el 1957 március elejére, mikor terjedni kezdtek röpiratok, hogy jön a MUK. – Márciusban Újra Kezdjük - Ettől nagyon idegesek voltak a vezetők. Fel is rendeltek minket Miskolcra már március 10-e körül a Szeles utcai laktanyába. Március 14-én nagy erődemonstráció tartott az akkori vezetés. Vagy 100 teherautó fülkéjének a tetejére szereltek géppuskát és mindet megrakták géppisztolyos emberekkel. Én is ott ültem az egyiken. A teherautók le fel száguldoztak a városban majd visszavittek minket a laktanyákba. Később megtudtam, hogy több teherautónyi embert vittek ki aznap este Diósgyőrbe és az ott a másnapi felvonulásra készülődőket nagyon megverték. Március 15-én aztán végül is semmi sem történt így hazamentünk. Mikor pár nap múlva bementem a mezőkeresztesi rendőrőrsre, nem lehetett ráismerni. A nagy zsongásnak vége lett. Kérdeztem Matizkó Ferencet az őrsparancsnokot, hogy mi ez a nagy csend és ő mondta, hogy vége van, elküldték a szedett-vetett társaságot csak engem tartottak meg. Nagyon meglepődtem és mondtam, hogy én sem maradok, megyek én is leszerelek. Na ebből nagy balhé lett, be kellett mennem az akkori miskolci főkapitány helyetteshez, akit Lovasnak hívtak. Ő közölte velem kerek perec, hogy vagy fogdába megyek vagy dolgozni. Na így kerültem végül rendőri pályára. 

Hosszan hallgatunk mindketten az elhangzottak hatása miatt, majd megkérdezem -Valamilyen rendőri iskolát végzett e Kálmán bácsi és milyen élményei vannak a rendőrséggel kapcsolatban?

Jártam én nem is egyre. Levelezőn végeztem egy 2 éves rendőri iskolát, 5 hónapos csapattiszti képzésen is voltam Csopakon és lovasrendőri iskolában is elküldtek. Meg is untam már az egészet és mondtam is, ha nem fejezik be az ide-oda küldözgetést, akkor bizony isten leszerelek. Na így maradt abba a sok iskolázgatás, végre hagytak dolgozni is. Mezőkeresztesen rendőrködtem az őrsön mikor egyszer egy Nagymihályi búcsúban az akkori körzeti megbízott csúnyán berúgott és balhézott is, így engem neveztek ki a helyére. 10 éve voltam már körzeti megbízott mikor a keresztesi őrsöt megszüntették és a helyén létrehoztak egy 7 fős körzeti megbízotti csoportot. Az a megtiszteltetés ért, hogy engem neveztek ki ennek a csoportnak a vezetőjének. Jó csapat volt, nagyon jók voltak az eredményességi mutatóink. Volt, hogy napokon keresztül dolgoztunk éjjel-nappal, ha egy súlyosabb bűncselekmény történt. Elmesélek egy kisebb esetet. Egyszer 4 lovat loptak el Mezőnagymihályon. Friss nyomon indultunk az elkövetők után, a pusztán keresztül. Egészen az Ároktövi útig jutottunk, ahol az aszfalton elvesztettük a nyomokat. Mentünk ott minden felé, de sehol senki sem látott semmit, a révész sem vitt át lovakat a Tiszán. Kihűlt a nyom. Takács István az akkori bűnügyi osztályvezető mondta is, hogy fejezzem be a nyomozást, de én nem engedtem. Igen makacs tudtam lenni, ha akartam, és ekkor bizony akartam! Kivettem hát egy hét szabadságot és civilben mentem lóvásárba Püspökladányba. Bejártam az egész vásárt mikor jött a hír, hogy a lovakat már bevagonírozták és úton vannak Budapest felé. Tovább adtam az információt Ferencvárosba, ahol kipakolták az egész szerelvényt és szám alapján átnézték az összes lovat. Nagyon melléfogtam, nem volt ott egyik sem. Kaptam is érte rendesen, de nem adtam fel. Bejártam a környék összes lóvásárát és így jutottam el Ónodba. Ott az egyik helyi kocsmában összeismerkedtem 4 helyi lakossal, akiknek azt mondtam Szilvásváradról jöttem és eladó lovakat keresek. Ők aztán összehoztak egy helyi férfival, akinek mit ad isten, pont 4 eladó lova volt.  Végül egy diófa alatt mutatták meg nekem őket és ugye nem is kell mondanom, hogy ezek voltak a lopott lovak. Sok ilyen történetem van, azokat majd máskor elmesélem. 

Még egy,  kérdést engedjen meg Kálmán bácsi. Hogyan alakultak a nyugdíjas évei ?

1989-ben vonultam nyugállományba, majd az 1991-es kárpótlást követően visszaigényeltem a családi földeket. Így állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozom a mai napig is. Volt részem betegségekben is, amire azt mondták az orvosok azért van, mert hirtelen megszűnt a stressz, a nyomás amikor nyugdíjba vonultam. Ki tudja? A nagy részén túl vagyok, az a lényeg. Kicsit visszakanyarodnék azért még a szocialista időszakba, ha megengedi Imre. Akkoriban nem volt tilos egy rendőrnek, az hogy képviselőként is dolgozzon a falujáért, így én több cikluson keresztül voltam tanácstag, ezért aztán természetes volt számomra, hogy képviselőtestületi tagnak is jelentkezzek a rendszerváltás után. Úgy gondolom, hogy sokéves tisztességes munkámnak köszönhetem, hogy ezeken a választásokon is bizalmat szavazott nekem a falu lakossága és több ciklusban képviselhettem már őket a képviselőtestületben. 

Hosszasan beszélgetünk még mindenféléről, a múltról és a jelenről egyaránt. A beszélgetésünk során pedig egyre jobban meggyőződésemmé válik, hogy egy olyan embert ismertem meg általa, aki egész életében büszkén szolgálta a tágabb és a szűkebb lakókörnyezetét egyaránt. Ezt a munkát az állam a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata kitüntetéssel ismerte el. Tudom azt, hogy rendőrként mennyi munkát, energiát fektethetett abba, hogy településünk a mai napig élhető és bátran állítom biztonságos falu lehessen, így a cikk végére csak annyi tisztem maradt, hogy minden mezőnagymihályi nevében megköszönjem neki egy élet munkáját! Köszönjük Kálmán bácsi!

Húsz éve is meg van már talán, hogy először találkoztam Kovács Károllyal. Jó kedélyű, beszédes embernek ismertem meg, aki szívesen beszélget bármilyen témában, és csillogó szemmel meséli családi anekdotáit. Az évek csak teltek és közös barátaink fehér asztala mellett attól kezdve sokszor vitatkoztunk, beszélgettünk éjszakákba nyúlóan egymással. Ha valaki nem tudná róla, tősgyökeres nagymihályi család sarja, akinek dédszülei, nagyszülei, szülei mind településünkön éltek és 1985-ös Mezőkeresztesre költözéséig ő maga is itt élt falunkban születésétől fogva. Családja mindig fontos szerepet töltött be a község életében. Nagyapja Kovács Károly volt településünk utolsó bírója, aki hosszú éveken keresztül töltötte be, ezt az igen nehéz hivatalt, egészen annak megszűnéséig, 1950-ig. Ő maga pedig 1975 és 1981 között volt a Községi Tanács Elnöke, vagyis a falu első embere. Régóta kíváncsi voltam arra, hogy hogyan került végül egy ilyen család sarja Mezőkeresztesre. Kérdezgettem is tőle gyakran, de mindig csak azt mondogatta. „Gyere el hozzánk egyszer, akkor majd elmesélem.” Így esett, hogy kíváncsiságomnak köszönhetően végül elmentem hozzá és most Önök is olvashatják a vele történt beszélgetésemet.

 - Mesélj nekem nagyapádról, apádról először, hogy megismerjük a családod, és hogy rajtuk keresztül kicsit bepillanthassunk a régi emberek életébe- kértem tőle.

Nagyapám szintén Kovács Károly volt – mondja nevetve és hozzáteszi – de apám is és Viktor fiam második neve is Károly, így volt idő, amikor egyszerre négy Kovács Károly is élt egy családon belül Mezőnagymihályon. Szóval nagyapám még a Monarchia idején 1889-ben született és 1984-ben a szocializmus idején halt meg. Sok mindent megélt, látott a világból és mégis az egyik legnyugodtabb ember volt, akit ismertem. Ha már nagyon felbosszantotta valami, akkor csak annyit mondott, hogy „A krisztusát”. Ennél nagyobb szitkozódást sohasem hallottam tőle. Egész életében, haláláig pipázott. Elmesélek valamit, ami mutatja mennyire másképpen álltak akkoriban a dohányzáshoz. Kilenc éves volt, amikor az anyjával Mezőkeresztesre indultak vásárba. Már az utcán jártak, amikor az apja utánuk kiáltott. „Aztán el ne felejts pipát venni annak a gyereknek te asszony, itt van már az ideje, hogy pipázzon.” Református hitben nősült és Pásztor Piroskát vette feleségül. Négy gyermekük született, két fiú és két lány. Apám Kovács Károly 1914-ben látta meg a napvilágot és nem sokkal később ki is tört a háború. Ekkor vonult be nagyapám és végig is harcolta huszárként az első világháborút. Szolgálataiért vitézi címet kapott, de a Nagy háború után továbbra is földművesként élte az életét. A két háború között végig gazdálkodott. Közben valamikor bíróvá választották, de a pontos évet nem tudom sajnos, hogy mikor, akkoriban Prókátor Dezső volt a jegyző. Az biztos, hogy egészen 1950-ig töltötte be ezt a tisztet a faluban, akkor szűnt meg ez az intézmény, amit aztán a tanácsi rendszer váltott fel. Rákosi idejében kuláknak nyilvánították az öreget, és nyolc hónapra munkatáborba vitték Miskolcra. Miután haza került, még sokáig minden vasárnap délelőtt 11 órakor jelentkeznie kellett Mezőkeresztesen a rendőrségen. Azért akkor, hogy ne tudjon misére járni, de ez sem törte meg, egész hátralévő életében mélyen vallásos maradt. Csak ránézett a napra és pontosan tudta mindig hány óra van, nem kellett neki óra. A szeme is olyan volt, mint a sasé, még kilencven éves kora fölött is szemüveg nélkül olvasta az apró betűs bibliát. Háromszor látta orvos, egyszer mikor a Kenyérváró tanyán átment rajta a villám, egyszer bőrrák miatt, utoljára pedig mikor meghalt. Hát ő volt az én nagyapám – mondja, és egészen elhalkul, csendben marad. Látszik rajta, hogy mélyen érintették ezek az emlékek. Majd lassan erőt vesz magán, és egyre nagyobb büszkeséggel veszi fel a mesélés fonalát és bele fog édesapja életének történetébe.

Mint már említettem, apám 1914-ben született és igen későn 1949-ben nősült meg, de ne szaladjunk ennyire előre. A két háború közti életéről nem sokat tudok. 1936-ban, 22 éves volt, amikor az akkor szokásos 3-éves katonai szolgálatra bevonult a II. Hadik Huszárezredbe Nyíregyházára. Harminckilencben hazatért ugyan, de 1940-ben újra bevonult és innentől 1944 őszéig részt vett a harcokban. Ott volt, az Erdélyi és Bácskai bevonulásban, ahogyan ő mondta, a visszafoglalásukban. Aztán a Dálnoki Miklós Béla által vezetett, gyorshadtest katonájaként végigharcolta a keleti frontot. Kétszer tüntették ki, először a kis vaskeresztet kapta meg, majd a Pripjaty mocsarak körüli harcokban tanúsított hősiessége miatt a nagy vaskereszttel is kitüntették. Aztán 1944 késő ősze Kecskemét környékén éri az addigra teljesen szétzilálódott alakulatát. Itt páran elhatározták, hogy eleget harcoltak már, hazamennek. Egy éjszakán keresztül csúsztak, másztak egy csatornában. Reggel mikor kivilágosodott egy orosz katonai tábor közepén voltak, ahol megadták magukat. Innen Jászberénybe, egy fogolygyűjtő táborba szállították őket, ahol az Ideiglenes kormány megalakulásakor felajánlották nekik, hogy lépjenek be annak hadseregébe és harcoljanak a németek ellen. A másik lehetőség az volt számukra, hogy hadifogolytáborba mennek Szibériába. Ketten voltak Nagymihályiak akkor ott. Ő és Cselényi Bertalan. Persze, hogy inkább a katonai szolgálatot választották. Kaptak egy kiképzést, majd felszerelést és 1945. április végén indultak vonatokkal Németország felé. Bécsig jutottak, amikor vége lett a háborúnak. Leszerelték őket, kaptak iratokat és mehettek haza. Ezért nem háborgatták aztán a háború után, sőt egyszer majdnem kitüntetést is kapott ezért a rövid szolgálatért. De az csak jóval később történt – mondja mosolyogva, majd nagyot legyint és hozzáteszi – ha eljön az ideje, elmesélem. Háború után, 1949-ben nősült meg végül apám. Gulyás Zsuzsannát vette feleségül. Ő volt az én édesanyám, aki 1927-ben született és 1973-ban nagyon korán meghalt, – itt elcsuklik a hangja, és nagyokat nyelve küzdi le könnyeit, majd még hozzáteszi – de erről nem akarok beszélni. – Én tiszteletben tartva érzéseit, gyorsan terelni kezdem a szót és az 50-es évekről kérdezem.

Rettenetesen nehéz évek voltak azok. A családunkat kulák listára tették, és mindenünket elvitték, amit csak lehetett. Az akkori tanácselnök Keresztúri Józsefné, igencsak élen járt a Kommunista Párt, Rákosi által előírt feladatok végrehajtásában. Nem is nagyon szerették a községben, aminek aztán 56 őszén majdnem rossz vége is lett ránézve. Ezekben a nehéz időkben születtem meg én 1952-ben, majd az öcsém Imre, 1954-ben. 1956 után lett még csak igazán nehéz az élet. Azt hittük rosszabb már nem jöhet Rákosi után, de jött. Elkezdődtek az erőszakos tsz-esítések. Idegen, nem falubeli emberek járták a még önálló gazdákat és minden módszert bevetettek a beszervezésükre. Fenyegettek, vertek ha kellett, volt akit télen bundába ültettek a kályha mellé két napra is mire szegény beadta a derekát. Végül apám és nagyapám is kötélnek álltak. Mit tehettek volna, ott voltunk mi, két kisgyerek, akiket nagyon féltettek. Emlékszem, hogy ekkor láttam apámat először és utoljára berúgva. Az úgy volt, hogy végül beadta mindenét a Tsz-be, azzal a kikötéssel, hogy a két lovát meghagyják neki. Ezeket nagyon szerette, maga nevelte, tanította őket. Aztán jött a parancs, hogy azokat is be kell adni. Apám ekkor egy szót sem szólt, csak felöltözött, felnyergelte az egyik lovat, felült a hátára és szótlanul ellovagolt. Este ért haza gyalog. Részeg volt, sírt és maga után húzta a nyerget. Szegény anyám enni akart adni neki, de még az ételt is kiborította. Sírt, káromkodott folyamatosan. Lassan aztán megértettük mit tett. Elvitte a lovakat Mezőkövesdre a vágóhídra és levágatta őket, de akkor sem adta azokat a tsz-nek. Hát ilyen ember volt az én apám. Teljesen más volt, mint nagyapám. Káromkodott sokat és állandóan az oroszokat szidta még akkor is, ha csak egy filmben bukkantak fel a tv-ben, de ugyanakkor nagyon becsületes és tisztességes volt. Most elmondom, hogy esett meg vele az a kitüntetéses dolog, amit már említettem. 1975-ben a „felszabadulásunk” 30. évfordulója előtt delegáció érkezett a faluba és őt, meg Cselényi Bertalant keresték. Mint kiderült, a Szocialista Hazáért Érdemrenddel akarták őket kitüntetni. Kellett volna valaki, akit az ünnep alkalmából kitüntethettek volna, mint olyan embert, aki harcolt a németek ellen. Nagyon magas kitüntetés volt az. Olyan, hogy aki azt megkapta, annak pl. a gyerekét bármelyik egyetemre felvételi nélkül felvették és sok kedvezmény járt még vele. Nem emlékszem már rá, hogy Cselényi Bertalan elfogadta-e, de apám azt biztosan tudom, hogy nem. Kijelentette, hogy csak nem gondolják, hogy azoktól fog kitüntetést elfogadni, akik ellen az egész fiatalsága során fegyverrel harcolt. Így végül nem tüntették ki, de érdekes módon ekkor ebből a visszautasításból már a családban senkinek sem származott hátránya.

- Mesélj kicsit a magad életéről is Károly - kérem tőle végül, mert már láttam, hogy így is igen hosszúra nyúlik majd ez az írás.

Általános iskolába Mezőnagymihályra jártam. Helyileg még az igaz „Kisiskolába”, ami a mostani orvosi rendelő helyén állt. Az valamikor református iskola volt. Olyan nagyszerű tanítóim, tanáraim voltak, mint Jakcsi Lajos, aki a betűvetés, olvasás, matematika útján indított el minket. Nagyon jó szívvel emlékszem vissza Gánóczi László testnevelő tanárunkra. Neki köszönhettem, hogy középiskolába nem úgy néztem a tornaszerekre, mint borjú az újkapura. Valamikor 1963 körül aztán Takács Lajos lett az igazgató, őt is nagyon szerettem és a feleségét is. Feltétlenül szeretném megemlíteni Búzás Olga tanárnőt, aki fantasztikus színjátszó csoportot hozott létre az iskolában.  Más világ volt az akkor, mint a mai. Apám mindig azt mondta. „Idefigyelj fiam! Jegyezd meg, hogy a tanítónak, papnak, orvosnak mindig igaza van!” Ha valami rossz fát tettem a tűzre az iskolában, inkább hallgattam, mert ha kiderült otthon, nem igen úsztam meg egy-két nyaklevesnél kevesebből. Akkoriban a főutca makadám köves volt, nem volt rajta aszfalt. A mellékutcák, pedig ha olyan volt az idő, sártengerré váltak. A Mezőkövesd-Mezőcsát közötti buszok sem jártak be a faluba, hanem a falu szélén, az elkerülő úton álltak meg. A mostani Cigány-gyepnél volt egy kis szatócsbolt, oda mi gyerekek hordtuk be a kenyeret a Pap-hídtól, amiért cserébe egy nagy tömbből darabolt nekünk krumplicukrot a boltos. 1966-ban kerültem középiskolába Miskolcra autóforgalmi szakközépiskolába. Nagy szegénység volt akkoriban. Volt, hogy apám 3 hónapig sem kapott fizetést a Tsz-től. Emlékszem egyszer mikor indultam vissza a kollégiumba, anyám elsírta magát. Nem értettem mi a baj, mire nagy nehezen elmondta, hogy csak annyi pénz van otthon, hogy a busz árát odaadja nekem. Dolgozott akkoriban mindenki orrvérzésig, de sokra nem haladtak az egyszerű emberek. Iskola után Mezőkövesden a Volánnál kezdtem dolgozni 1970-ben. Aztán két évet voltam katona és még rá is húztam, mert kiképzőt csináltak belőlem, aminek nem nagyon örültem. 1975-öt írtak, amikor gyökeresen megváltozott az életem. A munkahelyemen kerestek fel a járás vezetői és felajánlották, hogy legyek a falu tanácselnöke. Akkoriban ez hasonló poszt volt, mint most a polgármesteri. A falunak voltak választott tanácstagjai, ha jól emlékszem húszan voltak. Ők voltak a tanácstagok, akik három főt delegáltak a végrehajtó bizottságba, akik összesen öten voltak. Az állam által kinevezett vb titkár és a tanácselnök. A korábbi elnök, Négyesi Tóth Márton elhunyt, és aki utána volt Szabó Miklós, csak ideiglenesen vállalta pár hónapra. Erre a tanácselnöki posztra kértek fel engem.  Sokáig nem tudtam miért én voltam a kiválasztott, aztán megtudtam, hogy Filep Jánosnak a Hazafias Népfront mezőnagymihályi elnökének köszönhettem mindezt, aki nagyon engem akart erre a posztra. Hogy miért, azt sohasem tudtam meg, valószínűleg személyes okai lehettek, de ennek már semmi jelentősége sincs. Három nap gondolkodási időt kaptam, ezalatt átbeszéltem apámmal és nagyapámmal a dolgot, hogy mit szólnak hozzá. Nagyapám, örült neki, mondván így folytatódik a családi hagyomány. Apám nem nagyon mondott semmit, rám bízta a döntést. Végül elvállaltam és a tanácsi rendszer átszervezéséig, 1981-ig töltöttem be ezt a tisztséget. Eleinte azt sem tudtam mit csináljak, de sokan segítettek. Milicz Mária volt a vb titkár, Deák Pálné a hivatalsegéd és Kiss Zoltánné a vízügyes ügyintéző. Sokan dolgoztak abban a 6 évben még a hivatalban, közülük Cselényiné Kiss Margitot emelném még ki, aki adminisztrátor volt akkoriban.

1976-ban nősültem meg. A helyi védőnőt, Horváth Klárát vettem feleségül, akivel mai napig boldog házasságban élünk. Van két gyerekünk. Viktor, aki 1977-ben és Dániel, aki 1984-ben született.

- Kicsit kíváncsi lennék az akkori közigazgatási életre is – szakítottam félbe - hogyan és milyen dolgok történtek akkoriban?

Önálló döntésekre nem nagyon volt lehetőségünk, a járásról és a megyéről irányítottak minket kézi vezérléssel, mindenért lobbizni kellett, sohasem lehetett tudni mire kapunk végül pénzt. Havonta kellett jelentéseket küldeni a járási pártbizottságra mindenre kiterjedően. Milyen az ellátás, mit gondolnak a politikáról az emberek és még számtalan bolondságról. Nagyon utáltam ezt a feladatot ezért szegény Cselényiné Kiss Margóra testáltam, aki ügyesen írta le esetenként nagyon jól a semmit – kacag nagyot Károly. Havonta 2-3 alkalommal jártuk a tanyákat, próbáltuk rendezni az embereket érintő dolgokat. Az én időmbe aszfaltozták másodjára a főutcát, mert már rettenetes állapotban volt. Ekkor került sor, az össze-vissza kanyargó Ady utca kiegyenesítésére és betonozására is. Felépült a tanácsadó és az új postahivatal két szolgálati lakással együtt. Újra indult Bukta István lelkes munkájának köszönhetően az akkora évek óta nem működő focicsapat is. A Művelődési házban pezsgő kulturális élet folyt Tóth Béla és felesége Borika szervezésében. Mivel MEDOSZ művelődési ház volt, így az akkoriban csúcs időszakát élő Állami Gazdaság látta el pénzzel, csak kérni kellett tőlük és adtak szinte bármennyit bármire, ami a kultúrával kapcsolatba hozható volt. Saját pénzügyi forrásunk alig volt valami, pályázatok még nem léteztek. A helyi adók hoztak egy kis aprópénzt, de ugyan kit adóztattunk volna, nem sok pénze volt az embereknek. Amire nagyon büszke vagyok, az-az, hogy az akkor beinduló új típusú nyugdíjrendszer kapcsán nagyon sok földművelésből élő embernek sikerült a szükséges éveket leigazolnunk a nyugdíjához. 1976-ban, vagy 77-ben a faluban járt az Állami Gazdaság kapcsán Losonczi Pál az Elnöki Tanács Elnöke is, de maga a település ebből nem sokat kapacitált. Így, ilyen munkákat követően jött el 1981, amikor is közölték velem, hogy átszervezik a település közigazgatását és Nagymihályon megszűnik a tanács, mert a falut Mezőkereszteshez csatolják. Ez ellen semmit sem lehetett tenni, de mivel nem akartam az az ember lenni, akinek a nevéhez a falu önállóságának elvesztése fűződik, inkább lemondtam posztomról. Nem nagyon akarták ezt megengedni. Azt akarták maradjak egyfajta hivatalvezető, de nem álltam kötélnek. Így ért véget 6 év után a tanácselnökségem. Végül nem bántam meg, a magánéletem szempontjából jobb is volt így. Egy darabig még Mezőnagymihályon éltünk, majd időközben elkezdtünk építkezni Mezőkeresztesen, mivel odakötött az új munkám. 1985-ben költöztünk át végül.  Ez volt az én családom története, amit most elmeséltem neked. Biztosan maradtak még ki dolgok, de úgy gondolom minden fontosat elmondtam már, amit elmondhattam – fejezi be végül és én megköszönve a beszélgetést, az időközben hazaérkező összes családtagjától búcsút véve hazaindultam.  Útközben azon gondolkoztam, hogy milyen furcsa is a világ. Mennyi a település életében fontos szerepet játszó család halt ki, vagy költözött más településre, de maga a közösség ma is él és bízzunk benne, hogy még élni  is fog, nagyon sokáig.

Június végén vagy július elején 2006-ban történt, a pontos napra már nem emlékszem. Cselényiné Kiss Margit polgármester asszonyt vártam az akkori, indiándíszbe öltözött sátortáborba, mert tudtam, hogy nagy meglepetés készül a gyerekeknek. Azt ígérte, vajastekercset süttet a konyhán és személyesen hozza azt ki nekik. Mikor megláttam a zötykölődő önkormányzati Mitsubishit, még nem tudtam, hogy nem csak nekik lesz meglepetésben részük, de nekem, nekünk is. A megálló autóból a finom sütemény után előkerült a teljes indián díszbe öltözött polgármester asszony is. Egyesek nevettek, mások szörnyülködtek később a történteken, de én úgy gondolom a cselekedetében semmi kivetnivaló nem volt. Csak annyi történt, hogy szeretett volna részt venni valamiben és valami olyat tenni, ami más, mint a mindennapi polgármesterséggel járó taposómalom. Sok év telt el azóta és ő már régen nem polgármester. Ma már csendes, a közélettől visszahúzódó egyszerű életet él családja körében, de egykor életének jelentős részében meghatározó szerepet játszott Mezőnagymihály történetében. Én legfőképpen ezekről az évekről faggattam a napokban. Kíváncsi voltam rá, hogy Ő hogyan emlékszik arra a sok-sok évre, amikor ő volt a falu első embere.

Pár mondatban beszélj nekem a családodról – kértem tőle.

Anyai nagyapám Ficsór Dezső 1904-ben született és 1986-ban halt meg, ő egy elszegényedett, igen szerteágazó nemesi család sarja volt. Anyai nagymamám Sáfár Margit 1905-ben született és nagyon korán, 1965-ben halt meg. Mamám itt született a faluban, a szülei is tősgyökeres nagymihályiak voltak, a papám pedig gyerekkorában került Nagymihályra, ő Vattán született. Az apai nagyapámat Kiss Kálmánnak hívták. Ő 1904-ben született és 1991-ben halt meg. Kisbirtokos paraszti család sarja volt, 30 holdon gazdálkodott itt Mezőnagymihályon. Neki volt először cséplőgépe a faluban, szerette az új dolgokat. 1929-ben vette el nagymamámat Bogárdi Esztert, aki 1906-ban született és 1987-ben hagyott itt minket. Hatalmas házat építettek az ő ősei itt, ahol mi ma is lakunk. Saját kút is tartozott akkoriban a házhoz, ami nagyon ritka dolog volt. Később a II. világháború idején a ház közelében több bomba is robbant, ezért a hátsó fala megdőlt. Emiatt kellett 1978-ban lebontani. Kiss Kálmán nagyapám harcolt a háborúban és volt orosz hadifogságban is. Édesapám Kiss Kálmán 1930-ban született és 1992-ben halt meg, édesanyám Ficsór Margit 1937-ben született és 2009-ben hunyt el. Anyukám háztartásbeli volt, apukám pedig traktoros a gazdaságban. Én 1959-ben születtem. Óvodába nem jártam, mert ott aludni kellett volna és én azt nem szerettem – meséli nevetve. 1965-ben kezdtem el iskolába járni. Nagyon sok tanítóm, tanárom volt. Első osztályban ketten is tanítottak Kondás Sándorné és Kovács Ilona tanítónők. Második osztályban Isky Tibor, harmadikban Kovács Ilona, negyedikben Jakab Lóránt tanítottak. Ötödikben Kondás Sándorné, majd onnantól végig, míg el nem ballagtam Tóth Béla volt az osztályfőnököm. Mikor iskolába kerültem, még Takács Lajos volt az igazgató, majd 1968 szeptemberétől Jakcsi Erzsébet lett az igazgatónő. 1973-ban kezdtem meg tanulmányaimat Mezőkövesden, az akkori I. László Gimnázium és Közgazdasági Szakközép Iskolában, pénzügyi tagozaton. 1977-ben június 20-án érettségiztem és június 23-ától már a mezőnagymihályi tanácson kezdtem el dolgozni, mint adminisztrátor.

1977-től 1990-ig dolgoztál, mint adminisztrátor a községi tanácson. Az előző számunkban készült interjúban Kovács Károly már beszélt ennek az időszaknak egy részéről. Te hogyan emlékszel ezekre az évekre?

77-re véget ért a gyermekkorom és elkezdődött valami egészen más az életemben. Engedd meg nekem, hogy először a magánéletemről beszéljek, de csak röviden. 1978-ban mentem férjhez Cselényi Andráshoz. Így született meg Dóra 1980-ban, akire nagyon büszke vagyok a mai napig. Lányunk két és fél hónapos volt, amikor tragikus körülmények között a férjem eltávozott közülünk. Többet erről nem is kívánok mondani, úgy gondolom, ez nem tartozik az olvasóra, inkább a munkámról beszélnék a továbbiakban. Szóval érettségi után rögtön munkába álltam. A felvételemet Milicz Mária, az akkori VB titkár intézte – ma a jegyzői munkakörnek felel meg a hivatalokban. A legfontosabb kritérium az volt, hogy tudok e gépelni. Tudtam. Így kaptam meg azt az állást, ami akkor már 5 hónapja betöltetlen volt. A fizetésemet 1600 Ft-ban állapították meg, ez nagyon jó kereset volt akkoriban. Évente 4 tanácsülés és 12 végrehajtó bizottsági ülés volt és nekem kellett többek között ezeket a jegyzőkönyveket is legépelnem. Nem vettem részt ugyan ezeken az üléseken, de Kovács Károly az akkori tanácselnök lediktálta nekem az ott történteket. Igen szerteágazó volt a feladatköröm, de nem volt nehéz beletanulni, hiszen akkoriban nem változtak olyan gyorsan a dolgok, mint manapság. A közigazgatásban és máshol is, egy-egy jogszabály sok éven keresztül változatlan volt. Aztán, mint korábban már mondtam 1980-ban megszületett Dóra lányom és én 3 évig gyesen voltam ezután. Mire visszamentem dolgozni, megszűnt az önálló Mezőnagymihályi közigazgatás, hozzácsatoltak minket Mezőkereszteshez 1981. január elsejével. Engem is, mint mindenki mást megkérdeztek akkor, hogy mit szólok ehhez a dologhoz? Én elmondtam, hogy nem értek ezzel egyet, erre azt mondták, hogy nagy szerencsém, hogy gyesen vagyok, mert ha nem így lenne, ezért a véleményemért most kirúgnának. Végül nem rúgtak, sőt mikor visszamentem gyesről, akkor rövid idő elteltével kirendeltség vezetőnek neveztek ki. A tanácstagok elöljáróságot alkottak, az elöljárójuk pedig Lukács Lajos lett. Így született meg 1981. január elsejével a Mezőkeresztes Nagyközségi Közös Tanács VB Kirendeltsége. Látod, még az a bizonyos név, hogy „Mezőnagymihály” is hiányzott belőle. Sajnos erre manapság is volt már példa, tudod mire gondolok. Ez az állapot egészen 1990. szeptember 30-áig tartott, az első demokratikus választásokig, amikor is életemnek egy újabb szakasza kezdődött. Hogy mi mindent köszönhettem az akkor mögöttem maradt 13 év tanácsi munkának? Nagyon sokat. Ekkor tanultam meg azokat az alapokat, amik segítették az életemet az ezután következő években. Rálátást kaptam egy közösséget érintő, irányítási munka valamennyi szegmensére, az adminisztrátori, könyvelési, pénzügyi, közigazgatási szakágakra, és ami a legfontosabb, megtanultam hogyan kell elviselni a sokszor igazságtalan bántásokat is.

Mi volt az a dolog, ami miatt úgy döntöttél, hogy 1990-ben jelölteted magad polgármesternek, és milyen emlékeid vannak az azt követő 16 évnyi polgármesterséged idejéről?

Biztos vagyok benne, hogy szinte minden érintett másképpen emlékszik ezekre az évekre. Amit elmondok azok az én emlékeim, a teljesség igénye nélkül. Hogy miért indultam az első polgármester választáson? Ez igen furcsa történet. Eleinte nem akartam indulni, de aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egy napon bejött hozzám, a hivatalba Puhl Sándor, az akkori MDF alapszervezet tagja és közölte velem, hogy ő engem ajánl polgármesternek, majd elsőként aláírta az ajánló szelvényemet. Ez az aláírás mai napig ott szerepel az én ajánlószelvényem első helyén. A sors furcsa fintora, hogy később éveken át, ő lett az egyik legnagyobb ellenfelem. De a politika már csak ilyen, még ilyen kis szinten is, mint a mienk. Négy cikluson keresztül harcoltam saját meggyőződésem szerint azért, hogy a helyi embereknek jobb legyen. Igyekeztem mindig a tudásom, tapasztalataim legjavát adni Négy cikluson keresztül vitáztam az éppen aktuális képviselő tagokkal, akik közül sokaknak szent meggyőződésük volt, hogy én vagyok az egyes számú közellenség. Érdekes, hogy az mindig csak az első három évben volt így, a negyedikre már mindig zökkenőmentesen tudtunk együtt működni. Kár, hogy azután minden kezdődött elölről.

Szóval rengeteget vitatkoztunk a testületi üléseken, sokszor éjszakába-hajnalba nyúlóan is, mert akkoriban az ülések 16 óra után kezdődtek legtöbbször. Sokan és sokszor vágták a fejemhez ezeken az üléseken, hogy önfejű és makacs vagyok, mert anélkül hoztam időnként döntéseket, hogy megbeszéltem volna a testületi tagokkal. Volt ebben igazság, de úgy gondolom, akkor is nekem volt ebben igazam. Hogy miért is? Én úgy láttam a dolgokat, hogy sokszor mikor döntésnek kellett volna születnie valamiben és már a 24. órán is túl voltunk, a testület még akkor is csak beszélt és beszélt. Ha példával kellene azt bemutatnom mire is gondolok, a következő furcsa példát mondanám. Mondjuk, mutatok egy fekete pulóvert a tagoknak és javaslom nekik, hogy ezt válasszák. Erre, azt mondják, hogy nem-nem, nem lesz jó a fekete. Kérdezem tőlük, hogy akkor milyen legyen? A válaszuk, hogy azt nem tudják, de ne legyen fekete, majd vitatkozni kezdenek azon, milyen legyen, de nem tudják eldönteni. Ilyenkor én sokszor döntöttem úgy, hogy akkor legyen fekete. Mert hát a döntést meg kell hoznia valakinek. Szerencsémre, az akkori közigazgatási hivatal végig elégedett volt a munkámmal. Voltak idők, amikor csak ez adott erőt a munka továbbfolytatásához.

Egyszer a képviselő testület is feloszlatta önmagát, vagyis csak majdnem, de mindjárt elmondom, hogyan is volt ez. Egy napon megjelent nálam három képviselő és kérték, hogy azonnal hívjak össze rendkívüli testületi ülést. Nem indokolták a kérésüket, de eleget tettem neki. Végül az ülésen azzal indokolták kérésüket, hogy azért van szükség rendkívüli ülésre, mert én sok pénzt sikkasztottam az önkormányzattól és dolgozni sem lehet velem.  Így hát, megtartottuk az ülést, ahol meg is szavazták a feloszlást, de még előtte megbíztak egy független könyvvizsgálót az önkormányzat anyagi helyzetének teljes kivizsgálására. Jól meg volt szervezve az akció, mert a könyvvizsgáló szinte rögtön hozzá is fogott a munkájához. Mondanom sem kell, hogy nem talált semmit, viszont ez a „kis” bizalmatlanság, akkor 200 ezer forintjába került a falunak, mert a költségeket természetesen az önkormányzat fizette. Így esett, hogy 2-3 nappal az időközi választások kihirdetése előtt, a testület még sem oszlatta fel önmagát. Hogy mindez mennyire volt akkor törvényes vagy nem, az mára már nem lényeges. Ami fontos, hogy bebizonyosodott mindenki számára, hogy tisztességes szándékkal teszem a dolgom és nem rövidítem meg a közösséget egyetlen forinttal sem.

De térjünk vissza 1990-re. Újra önkormányzati önállóságot nyertünk a választások után. Ekkor jött a közös vagyon megosztása. Én azt javasoltam, hogy fogadjuk el a Mezőkeresztes által javasolt 3 millió forintot, de az akkori testület ennél többet akart. Több éves pereskedés után végül a bíróság 8 millió forintot ítélt meg, mely összeg a tornaterem építéséhez nagyon jól jött később (10 év után kaptuk meg a pénzt).

A kezdeti időkben az önkormányzat finanszírozása még igen jó volt, majd egyre kevesebb forrást biztosított az állam. Rengeteg pályázatot írtam én saját magam, hiszen akkoriban nem foglalkoztattunk külön pályázatírót. Igaz a pályázatok sem voltak ezért ennyire bonyolultak. Az önerő akkoriban 10-től a 30 %-ig terjedt és ezeket a pénzeket mindig sikerült a pályázatok mellé tennünk, úgy, hogy hitelünk nem volt, vagy csak nagyon kivételes esetben, akkor is csak nagyon rövid ideig. Egyszer még az aktuális pénzügyminiszternek, Békesi Lászlónak is írtam levelet, mikor nem volt pénzünk. Ő hívta fel a figyelmünket az „önhikire” és még pénzzel is támogatott minket.  Onnantól kezdve vettük minden évben igénybe az úgynevezett „önhiki”-t.

Hogy mennyi minden változott az évek alatt, míg polgármester voltam? Talán felsorolni sem tudok már mindent. Egy biztos, 1990-ben egy „elmaradott” kis faluban éltünk. Az akkori szilárdburkolatú utak hossza alig haladta meg a 3 kilométert, pedig az útjaink összes hossza több mint 14 kilométer. Ebből a 14 kilométerből legalább 13 lett szilárd burkolatú. Hiányzott a teljes közműhálózat is, melyek az évek alatt lassan kiépültek. Lett szennyvíz és gázhálózat, megszerveztük a szemétszállítást, kiépült a telefonhálózat. Korszerűsödött a villamoshálózat, aminek kapcsán több és jobb lett a közvilágítás, és ami fontos az ezzel járó községi közös költségek sem nőttek. 1997-ben újraaszfaltozták az akkorra nagyon rossz állapotba került főutcát. Védőháló épült a kézilabdapálya mindkét oldalára, ami szintén nem volt olcsó. Több lépcsőben voltak felújítási munkák az iskolában és korszerűsítve lett a fűtés is, mind az iskolában, mind az óvodában és az önkormányzaton egyaránt. 2002-ben átadtuk a tornatermet is, amivel évtizedes adósságot törlesztettünk a helyi gyerekek az iskola, és a sportolni vágyó lakosság felé. Szerencsére a tornaterem ügyét mindenki a magáénak érezte és rengetegen végeztek az építés során társadalmi munkát is. Nekik itt is szeretném megköszönni önzetlenségüket!  Felújításra került az orvosi rendelő és a tanácsadó is. Épült műhely a piactér mögött és sok száz méter járda mindenfelé a faluban. Vettünk traktort, pótkocsit, UAZ-t majd egy Mitsubishit. Mindezek mellett pedig éveken keresztül, több tízmilliós költségvetéssel önállóan működtettük az iskolát és az óvodát. Átvészeltünk több hó helyzetet és árvizet is, melyek sok-sok forintunkba kerültek. Voltak dolgok, amikért sokat kaptam. Szememre vetették, hogy a gáz és a szennyvíz hálózat kiépítésekor tönkretettük az utakat. Igen elismerem, sok hiba történt ezen munkák kivitelezésekor, de ha belegondolunk, egy egyszerű gödör kiásásakor sem tudjuk szintbe visszatölteni a földet, évek kellenek a tömörödéshez. Ráadásul pénzünk is csak annyi volt, amennyi, több munkadíjra már nem futotta.

Hogyan lett vége ennek az időszaknak és mi történt veled utána? Milyen tanulságot vonnál le ezekből az évekből?

Öt alkalommal indultam a választásokon és az utolsót 2006-ban elvesztettem. Ha jól emlékszem 3 szavazatkülönbséggel ugyan, de vesztettem. Biztosan így kellett történnie. Valahol már nem is bánom, hogy így esett. Jó szívvel és mára már nyugodtan gondolok vissza ezekre az évekre, és ha szabad azt mondanom, csak a szépre emlékezem már. A vereségem után Mezőkeresztesen kezdtem el dolgozni, annyi év után először a saját, tanult szakmámban.

A tanulság? Egy biztos, aki közszereplést vállal, annak sokkal többet kell elviselnie, mint másoknak. Ennek kezelését viszont meg kell tanulni, nem kezdhet az ember hisztizni és megharagudni fűre-fára. Törekedni kell jó kapcsolatokat kiépíteni az ellenfeleinkkel is, mert ugye azt a luxust nem engedheti meg senki sem magának, hogy mindenkit ellenségnek tekintsen, mert annak csúnya következményei lehetnek. Az ilyen magatartás könnyen vezethet a bukáshoz. Egyébként is jobb egy őszinte ellenfél, mint egy kígyó, amit a keblünkön melengetünk.

Ezt követően megköszöntem ezt az érdekes beszélgetést Margónak és azt, hogy rendelkezésünkre állt és megosztotta velünk emlékeit, majd hazafelé indultam. Útközben arra gondoltam, vajon hányan és hogyan emlékezhetnek másképpen erre az időszakra és ki hogyan ítéli meg a rendszerváltás utáni évek első polgármesterének tevékenységét. Eszembe jutott az is, hogy az általa levont tanulságok, mennyire általános érvényűek, és ha igen, hányan gondolkodnak vajon manapság hasonló módon?