Alig pitymallott még, amikor Bököny felébresztette Szeréndet. Mire a regös összeszedte magát, már ki volt csomagolva egy darabka szalonna meg cipó egy kendőre, az esti tűz maradványai mellé. Az eső sem esett már, szép tiszta időnek ígérkezett a nap.

- Egyék kend, ki tudja, mikor eszik ma legközelebb.

Szerénd morgott valamit az orra alatt, majd felállt, kinyújtóztatta tagjait és a víz széléhez lépve alaposan megmosta az arcát, de még a feje búbját is. Aztán leült az étel mellé és szótlanul enni kezdett. Közben Bökönyt hallgatta, aki a következőket mondta neki. 

- Ha evett, azonnal indulunk. Nem megyünk be Dorogmára. Elkerüljük a falut. Jobb, ha ott nem is látják kendet. Biztonságosabb lesz úgy. A rév nem a faluban van, hanem attól olyan nyolcszáz lépésnyire. A parti erdőn keresztül fogjuk megközelíteni. A révész már biztosan fenn lesz. Azzal beszéljen, az majd szerez magának egy sószállító hajót, vagy egy tutajt, ami lentebb viszi a Tiszán. Mikor odaérünk, elbúcsúzunk egymástól. Maga megy a maga útján tovább és én is a magamén.

A korán kelő nap már úton találta őket. Lassan elfogyott alóluk a víz és a nád is. Ritkás facsoporton vágtak keresztül. Jobb kézre látták maguk mellett a fák törzsein túl a falu házait, melyek közt már ott mozgolódtak az emberek.  Aztán a házak eltűntek a lombok takarásában. Ők pedig egyre nehezebben vágták magukat előre az iszalaggal benőtt öreg fák között, a sűrű aljnövényzetben. Minden lépésükkel szúnyog rajokat vertek fel, amik kegyetlenül megszedték vámjukat.  Egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül szétnyílt előttük az erdő és ők ott álltak a Dorogmai révnél.

Öreg tölgyfák szegélyezte, nagyjából negyedfél holdnyi tisztás rejtőzött a Tisza parti erdőben. Viszonylag széles kocsiút vitt innen a faluba. Közel a vízhez, három félig kész bödönladik hevert felbakolva. A parton paticsfalú kunyhó állt magányosan. Előtte egy tűzrakó gödörben még ott füstölgött az előző esti tűz maradéka, ami fölött keszegek füstölődtek. Szárító karókra háló és egyéb halászeszközök voltak körbe a tisztáson felaggatva akkurátus rendben. A kunyhó falának több, embernyi szigony volt támasztva. A parton kisebb nagyobb ladikok sorakoztak. Mellettük dereglye a kocsik számára. A kelő nap ki-kikukucskált a szakadozó felhők alól és szépen megvilágította az egész tisztást, de ember sehol sem vetett árnyékot rajta.

- Még biztosan bent alszanak a faluban. Üljünk a tűzhöz és várjunk - javasolta Bököny.  

Botjukat letették maguk mellé, letelepedtek és türelmesen várakozni kezdtek. A lomhán folyó ősi vizet nézték. Egy kurta óra sem telt el, amikor a falu felől kiáltozás és visongatás hangjait hallották, ami nem akart csökkenni, sőt egyre hangosabban hallatszott. Hirtelen emberi lábak dübögését kísérve két fiatal nő és egy férfi futott be a tisztásra. Ekkor már Bököny és Szerénd is álltak és egy-egy szigonyt szorongattak kezükben, amit a kunyhó mellől vettek magukhoz.

A két nő közül az egyik, egy pár hónapos csecsemőt szorított a melleire. A másik tépett felsőruháját igyekezett összefogni magán. Hosszú hajuk kibontva loboncosan verdeste vállukat. A férfi harmincas évei elején járó magas szikár alak volt. Haját két oldalt varkocsba fonta, orra alatt lelógó bajusz lobogott. Bőgatyát és felsőtestén fehér színű vérpettyes inget viselt. Kezében hosszú halbelező kést tartott, amiről vér csepegett alá. Egy pillanatra megtorpantak mikor meglátták Bökönyéket, de már rohantak is tovább, mint akit üldöznek.

- Tűnjenek el, vagy jöjjenek velünk, nyakunkon valami istentelen népség – hadarta a férfi, miközben az egyik csónakhoz rohantak.  

Ebben a pillanatban folyásirányból egyszer csak egy tutaj bukkant fel. Lassan komótosan sodródott lefelé a Tiszán. Hátsó végében kunyhó terpeszkedett, ami elől vékony füstcsík tekeredett az ég felé a szélcsendes, napos időben. Két oldalán összesen négy férfi irányította hosszú lapátszerű rudakkal az alkotmányt. A három menekülő ekkor ért a csónakokhoz. A nők bemásztak az egyik a ladikba és a férfi éppen a vízbe tolta volna azt, amikor egy lovas robbant be a tisztásra. Vad külsejű idegen kinézetű ember volt apró lovon. Kezében íjat feszített és amint meglátta a ladikot tolót, a vesszőt egyből a hátába lőtte.

Szerénd, mint a harchoz szokott emberek általában, nem tétovázott. Jobbjában már lendült is a halszigony és olyan erővel vágódott a tőle pár lépésre lévő lovas mellkasába, hogy kivetette azt, a nyeregből.

- Itt vannak a tatárok! Tűnj el Bökény! – kiáltott fel. Felkapott egy másik szigonyt, odaszaladt vele a ladikhoz és bedobta a nők mellé. Az idegen férfi holttestét pedig, aki még ekkor is fogta a ladik végét, oldalra lökte a vízbe. Maga kezdte el tolni a mélység felé a két nővel a csónakot. Mikor már a derekáig ért a víz, beugrott és azonnal lapátot ragadott, majd erőteljes csapásokkal evezni kezdett a folyó közepe felé. Mostanra az asszonyszemélyek is magukhoz tértek döbbenetükből. A gyermektelen fogta a másik evezőt és ő is evezni kezdett. Az, amelyik a gyermeket fogta, a csónak elejébe húzódott és kiabálni kezdett a tutajosoknak.

Ekkor két újabb tatár vágtázott ki a tisztásra. Óvatosan visszafogták a lovukat mikor meglátták a társuk holtteste mellett, annak békésen legelésző lovát. Bökényt egyáltalán nem vették észre, mert ő a kunyhó takarásába húzódott. Gyorsan felmérték a tisztást, aztán figyelmüket a csónak felé irányították. Leszálltak lovaikról és azokat kantáron vezetve a vízpartig mentek. Ott elővették íjaikat és röhécselve beszélni kezdtek egymással, egy furcsa idegen nyelven. A közelebbi alig három lépésre volt csak Bökénytől, a másik a két ló között állt. A fiúból mostanra minden izgalom elszállt. Hidegen mérte fel a helyzetet. A csónak ugyan folyamatosan távolodott a parttól, de még bőven nyíllövésnyi távolságon belül járt. Tudta, ha nem cselekszik Szeréndék pillanatokon belül halottak lesznek.

Szemére vörös köd ereszkedett, a vére pedig egyre hangosabban üvöltött a fejében. Kettőt előrelépett és az élesre fent szigonyt oldalról a közelebbi tatár hónaljába vágta, aztán nagyot rántott rajta. Olyat, hogy a fej elvált a nyéltől és már csak azt szorította a markában. A következő pillanatban lépett is tovább és nagyot taszított teljes testével az apró lovon. Az oldalra ugró állat magával sodorta az éppen íját feszítő harcost, aki esés közben felé nézett. Jól látta megdöbbent tekintetét, mikor fölé állt és a szigony rúdjának csonkját a képébe vágta. Reccsent az orr és arccsont, majd a bot vége a koponya hátoldalán kirobbant a tatár fejéből és a talajhoz szögezte annak vonagló testét.

Bökény a saját szuszogásán és száguldó vére dübörgésén kívül semmit sem hallott. Majd a szemére ereszkedő sötét függöny hirtelen feloszlott, újra látott és gondolkozni is tudott már. Tudta, hogy életveszélyben van, de a történtek miatt legyőzhetetlennek érezte magát, aztán győzött végül a józan esze. Felkapott még egy szigonyt, az utolsót, ami még a kunyhó oldalának volt támasztva, fogta a vasalt botját és behúzódott az erdőbe. Onnan leste, ahogyan a csónak megközelíti a tutajt, majd a menekülők a tutajosok segítségével felmásznak az ingatag vízi alkotmányra. Látta, ahogyan Szerénd megáll a tutaj szélén és a part felé néz. Aztán felemeli a kezét köszönetképpen. Neki intett, neki köszönte az életüket.

Ekkor vagy kétmaréknyi tatár lovas lovagolt be a tisztásra. Mikor meglátták társaik hulláit iszonyatos haragra gerjedtek. Ordítoztak és azokon a tárgyakon töltötték ki a mérgüket, amiket találtak. Összetörve halomra hányták a dolgokat majd a tűzrakó gödörből parazsat borítottak a kupacra, ami azonnal lángra lobbant. Páran a parton álltak és onnan rázták az öklüket az egyre távolabb sodródó tutaj felé, amit már lőtávolon kívülre vittek magukkal a hullámok. Ami ezután következett, az egy életre beleégett Bökény tudatába. Oly borzalmas látvány volt, hogy ilyet el sem tudott képzelni. A tatárok fogták társaik holttestét, leszedtek róluk mindent, majd egy hosszú késszerű eszközzel, egyesével mindegyiknek levágták a fejét.  A fejeket egy bőrzsákba dobálták, amit felkötötték az egyik halott lovára. A fejnélküli csupasz torzókat pedig a folyóba dobták. Ezután felültek lovaikra és ahogyan jöttek úgy távoztak is.

Hirtelen csend lett. A tisztáson, csak a tűz emésztette martalékát egyre halkabb ropogással. A falu felől sem hallatszott már zaj. Csak a folyó vize csobogott tovább méltóságteljesen.

Bököny is elhagyta a helyét és a fák között a falu felé osont. Füst és égett hús szagát érezte az orrában. Mielőtt kilépett volna a faluszéli lombok alól, hosszasan szemlélte Dorogmát. A házak helyén álló kupacok csendben füstölögtek. Közöttük még egy kóbor kutyát sem látott mozogni. Végül erőt vett magán és kezében a szigonnyal megindult előre. Ahogyan a házak közé ért, megértette miért nem hall semmilyen hangot sem. Mindenfelé lenyilazott tetemek hevertek. A tatárok még a kutyáknak sem kegyelmeztek. Végül a templomot vette célba, ami a falu közepén állt. Útközben szétszórt dolgokat, férfi és női holttesteket látott. Voltak házak ahol egy-egy kar, vagy éppen egy-egy láb lógott ki a füstölgő romok alól. A templom előtti téren álló tölgyfa ágain fürtökben lógtak felakasztva a falusiak. Mind férfiak voltak. Felpüffedt arcuk közepéből óriásira duzzadt lila nyelvek lógtak a semmibe. A testeket feketére színezett a kormos halál.

Nem volt itt tovább mit keresnie, egy teremtett lelket sem látott semerre sem. Megindult hát ki a faluból, amikor mintha halk gyereksírás ütötte volna meg a fülét. A hang egy összedőlt és leégett házhoz vezette. A sírás a romok alól jött. Puszta kézzel kezdte el szétdobálni az üszkös fadarabokat. Aztán kerített valahonnan egy lapátot is. Így haladt lépésről lépésre egyre közelebb a sírás forrásához. Miközben dolgozott folyamatosan, halk szavakkal beszélt az ismeretlenhez.

- Csiba te gyermek, csak csendesen. Jövök-jövök, segítek. No, ne sírj már, még meghallja valami koszos kutya. Csiba te, csak csiba.

Egy idő után, már a nem sírt, csak a szipogását lehetett hallani. Végül, késő délutánra sikerült megtisztítania egy rejtett csapóajtót, onnan jött a hang. Mikor felnyitotta a fedelet, egy szűk lyukat látott, amiben egy hároméves forma kislány kuporgott, egy szál pendelyben. Koszos volt az isten adta és csodaszámba ment, hogy élt egyáltalán. Bökény a kezét nyújtotta neki, amit a kislány azonnal megragadott. Kiemelte és a mellkasára vonta. A gyerek szótlan maradt, csak kétségbeesetten kapaszkodott apró kezeivel a ruhájába. Így álltak egy darabig. Akkor letette maga mellé, majd a szigonyt a hátára kötötte, a kislányt pedig a nyakába emelte. Tudta, hogy a halottakat el kellene temetnie, de egyedül képtelen lett volna erre, ráadásul attól is tartott, hogy újabb tatár harcosok vetődhetnek a révhez. Fogta hát a botját és elindult immár végleg kifelé a halott faluból a nádra.

- Hogy hívnak szépségem, megmondod nekem a neved? - kérdezte Bökény menetközben.

- Virágnak - szólt a gyermek szipogva, majd így folytatta - anyácskám merre van? Anyácskát akarom.

- Anyácska elment, messzire. Majd visszajön, egyszer még talán visszajön. Addig én vigyázok rád. Jó lesz így? – kérdezte, de választ nem kapott. Virág rádőlt a fejére és csendesen szuszogni kezdett. Az egész napos rettegés teljesen kimerítette. Elaludt.

- Aludj csak drága, aludj. Hosszú út vár ránk még hazáig.

Az első csillagok fénye, már az ingovány világ szélén lévő szigeten találta őket. Bököny leemelte a kislányt a nyakából, az úti subába csomagolta annak gyenge testét és a tűzhely mellé fektette. Tüzet nem rakott, nem mert. Csak lefeküdt a földre Virág mellé. Magához vonta úgy merült nyugtalan álomba.