Ha valaki megkérdezi tőlem, szeretek-e kádban fürdeni, a válaszom biztosan az lesz, hogy: Nem! Zuhanyozni szeretek. Jogosan vetődik fel a kérdés: Miért? Mondhatnám most a manapság divatos választ: Környezettudatosan élek, és a zuhanyzás kevesebb vizet használ, mint a kádban való fürdés. Persze ez igaz, de én mégsem ezért választom a zuhanyzást, még a téli hideg napokon sem. Pedig akkor az átfázott csontok szívesen melegednek egy csurig forróvízzel megtöltött kádban. Ismerem én is ezt az élményt, és nem tagadom, néhanapján valóban jól is esik, de a zuhanyzás az más.

A zuhanyzás emlékeket idéz. Állni lecsukott szemhéjakkal, felemelt arccal, miközben áztatja testemet a víz, régi élményeket hoz a felszínre bennem, minden alkalommal. Olyanokat is, melyeket eltemetett már az emlékezetem és csak úgy hirtelen bukkannak a felszínre, akár forrás vize a hegyoldalakban. S míg peregnek bőrömön a vízcseppek, látom a földből kibújó életet, feledem a szárazság halálos porát. Nem gyötör már a múlt emlékei utáni vágy, az emlékezés szomjúsága. Megérkezik bennem és magával ragad egy valamikori eső illata.

Átélem gyermekkorom nyári záporait, amik elől csak az utolsó pillanatok után kerestem menedéket ereszek, öreg körtefák alatt. Versenyt futottam a közelgő esőfüggönnyel és kacagtam önfeledten, amikor a porban mellettem robbantak az első cseppek. S ha már úgy is vizes lettem, kiálltam az ömlés alá. Kitátottam a szám, úgy nyeltem az égből hulló hűs vizet. Kacagtam és forogtam körbe-körbe, míg egyszerre esett rám az eső és sütött felettem a nap. A világ meg csak morgott, zúgott, s nagyokat nyögött közben, majd hirtelen csend lett. De csak pillanatokra, mert az elmúló zápor után az égi piktor szivárványt festett fölém, amit madarak kórusa köszöntött boldogan.

Emlékszem zuhanyzás közben a csendes nyári esőre is. Napokig csak hullt alá méltósággal, végtelen nyugalomban. Nem háborgatta sem szél, sem nap. Cserébe ő sem bántott senkit, életet adott földnek, állatnak, növénynek, embernek egyaránt. Gyermekként, ilyenkor csak úgy ültem a verandán, egy öreg, vesszőből font karosszékben, s ölemben könyv pihent. Sorai csak képzeletemben futottak tova. Csupán a csukott fedélen nyugvó kezem alatt élt a benne lapuló történet, várva sorsára. S míg elmém kalandozott, az ablakszemeken sort sor követve csurogtak le a révbe ért esőcseppek. A történet pedig folytatódott. Múltak az évek, megszülettek gyermekeim. Máté és Dorottya. Két teljesen eltérő személyiség, közös gyökerekkel, egy fiú és egy leány. Míg kicsik voltak, nyaranta, ha eső mosta Mezőnagymihály utcáit, szájtátva kucorogtak az ablakban, és alig várták, hogy útra kelhessenek. Apró gumicsizmáikban önfeledten tocsogtak a tócsákban, és sikongatva szedték össze a lassú útra induló csigákat.

Ha jobban kinyitom a csapot, az erősebben kitóduló vízsugarak tűként döfködik testemet, felidézve zivatarok fenséges tombolását is. Hány és hány alkalommal keltem nyaranta útra biciklivel, a tőlünk kilométerekre kanyargó Tiszához! Hosszú volt az út, és nem voltak még okostelefonok időjós applikációkkal, így sohasem tudhattuk előre, mikor és éppen hol csap le ránk egy-egy hirtelen, a semmiből előbukkanó zivatar. Jöttüket előre csupán mély, föld alóli morgás jelezte, majd a végtelenbe feltornyosuló fehér felhőoszlopok sötétre váltottak, s már nyakunkon is volt az istennyila. Ilyenkor nem volt mit tenni. Vállaink közé húztuk a fejünket, tekertük a bringát, és reménykedtünk, hogy jég nem keveredik fölénk. A vihar pedig pillanatok alatt lecsapott, akár egy haragvó isten. Verte a körülöttünk erdőként hullámzó almáskertet, alattunk a kopott aszfaltot, a gáton lapuló füvet, az ártéri erdő lombjait és gyermeki testünket egyaránt. Nem válogatott, nem volt kíméletes senkivel és semmivel sem. Ordított, kiabált, egyik istennyilát csapta oda a másik után. Hideg szélkutyái pokoli káoszként terelték a lezúduló vizet, mely olyan erővel érkezett az égből, mint a könyveimben felbukkanó vízesések tombolása. Mi pedig, mint az őrültek, riadt állatként tekertük a bringánkat, vakon a semmibe. Szörnyű volt, vagyis nem, nem volt az. Lehet, akkor, ott igen, de emlékeimben már inkább csodálatos, akár a zuhanyrózsából előtörő tisztaság. Átmosta, kilúgozta a világot velünk együtt.

A zivatarok mesések. Mai napig szeretem őket! Felötlik bennem a zuhany alatt az az emlék, amikor egy rekkenő augusztusi délután a Tiszaparton is megmutatta, mire képes. Hétköznap volt, kevesen voltunk akkor a parton. Kedvünkre labdázhattunk, építhettük agyagvárainkat közvetlenül a víz mellett, vagy csak úgy, céltalanul heverészhettünk a forró homokban, hogy felmelegítsük a Tisza vizében szederjes kékre hűlt ajkainkat, vacogó testünket. Múlt az idő, jól éreztük magunkat. Aztán valami, valahol mordult egyet. Megszoktuk már addigra ezt a hangot, tudtuk, vihart rejt valahol az égalja. Éppen ezért, nem is nagyon törődtünk vele, játszottunk tovább, bár fél szemmel azért mindig az eget kémleltük. Végül kiszúrtuk, nem volt nehéz. Karád felől, a Tisza túloldaláról bukkant fel. Gyorsan emelkedett egyre feljebb és feljebb. Tudtuk, már nem futhatunk el előle. Összeszedtük hát kevéske holminkat, kerékpárjaink alá rögzítettük őket, és csak úgy fürdőnadrágban vártuk, mi lesz. Bíztunk benne, ezt a vihart is túléljük majd, mint olyan sok másikat korábban.

Nyugatról még sütött a nap, amikor a feketére váltott felhőtorony ragadozó nagyvadként lecsapott ránk. Eső helyett jeget küldött először, s mi riadt kiskacsákként menekültünk a vízbe, az egyetlen helyre ahová még mehettünk. A part közeli részen kucorogtunk, s kezünkkel védtük fejünket a borsónyi jégszemcséktől. Felettünk tombolt a vihar. Villám villámot üldözött, s ha egyik utolérte a másikat, ezerfelé szaladva foszlottak semmivé, hogy helyet adjanak az újabb kergetőzőknek. Körülöttünk elmúlt a világ, az addig nyugodtan utazó Tisza is megőrült. Tajtékos hullámok verekedtek, másztak fel egymás hátára az ég felé törekedve esélytelenül. A jég hamar elvonult, esőt hagyott maga után. Hízott, nagyszemű cseppeket, s mi ekkor már, a sötétségben, egymásba kapaszkodva sírtunk és vacogtunk rémületünkben. Mennyi ideig tartott mindez, nem tudom. Fél óra vagy egy, nem is számított. Hirtelen vége lett. Kisütött a nap, aminek sugarai forralni kezdték a part homokja közé rejtőzött esőszemeket, ahonnan páraként emelkedtek egyre feljebb és feljebb, hogy majd valahol másutt újra aláhulljanak. Felszabadultunk mi is, és ázott verebekből hősök lettünk, akik önfeledten, kacagva fetrengtek a parti sárban. Túléltük, meseszép volt. Mára csak emlék, a zuhany alatt.

Ahogyan azok a napok is, amikor bakancsot húztam, hátizsákot vettem a hátamra, és hol egyedül, hol társakkal vágtam neki a hegyek között kanyargó ösvényeknek. Az eső bizony sokszor utolért ilyenkor is. Jött bár hirtelen és csak rövid ideig maradt, vagy tartósan megült a völgyekben, nyergeken, csúcsokon, egy közös azért mindig volt bennük. Zsigerig áztatta el velünk együtt a tájat is. A lombok alatt ugyanis másképpen van ez is, akárcsak a nyári forróság. Először csak figyelmesen bekopog feletted, de még egy ideig nem ér el. Hogy ez meddig tart, az a paplantakaróként fölötted elterülő lomberdőtől és az alá bekéredzkedő cseppfiak mennyiségétől függ. De előbb utóbb elér téged is, abban biztos lehetsz. Átázik a lombozat és a leveleken alácsorog a víz. Nem, nem esik, csorog, folyik rendületlenül. Összehasonlíthatatlanul más ez az eső, mint az, amivel a szabad ég alatt találkozik az emberfia. Megállni semmi értelme. Többnyire úgy sincs hová húzódni. Sokszor kilométereket kell még megtenni, mire egy esőházra, vagy egy megfelelő barlangra bukkanunk.

Az esőkabát is csak ideig-óráig véd. Lassan bekéredzkedik először a ruhád, majd a bőröd alá is, de ez is kevés neki. Körötted a világ sártengerré válik. De te mész rendületlenül. Lép, lép, lép, csúszik. Lép, lép, csúszik, csúszik. Lép, csúszik, csúszik, csúszik. Csúszik, csúszik, csúszik, csúszik. Ez a menetrend. Ha elég sokáig kísér a természet hol szeretett, hol gyűlölt gyermeke, még ennél is rosszabb lesz. Átázik a cipőd belseje is. Vagy kívülről, vagy a lábad szárán lecsorgó víztől. Ettől pedig olyan lesz a talpadon a bőr, mint az újszülött feneke. Ráncos, fehér és puha, mint amikor sokáig állsz a zuhany alatt. Innen pedig már csak pár lépés, és egységes hólyag születik a teljes talpadon. Végül tántorogva, ázott ürgeként, ha menedékre lelsz, csendben leülsz, lesed a világot, és üres aggyal várod, hogy kisüssön a nap vagy vége legyen a vándorlásnak. A mi világunkban ez az egyik legnagyobb kaland, amit mára meghagyott nekünk a civilizáció. Aki egyszer is végig csinál egy ilyen túrát, az tudja igazán, mit is takar az a szó, hogy természet.

Mikor a zuhanyzóban a víz oldalra fröccsen, és nekiütközik a zuhanyfüggönynek, jellegzetes kopogó hangot ad. Különlegeset. Nem pont olyat, mint a sátor ponyvájának ütköző esőcseppek, de majdnem olyat. Ez a hang pedig újabb esőket idéz bennem. A táboros esőkét. A szeszélyesen jéggel tombolót, a csendes áztatót, a nappal záporozót, a szárazon égzengőt, a reggeli zuhogót vagy az éjszaka érkezőt. Ez utóbbi a legkülönlegesebb esőfajta mind közül. Már a körülmények sem mindennaposak. Manapság ritkán tölt el az ember mindenféle kényelmi eszköz nélkül sátorban több éjszakát egymás után. Én sokadmagammal ezt is megteszem, évről-évre. Táborozásunk során a többség aggódva les az égre, ha valahol megzendül, vagy erősen felhősödni kezd. Sokan rögtön a modern eszközeikhez nyúlnak, lesve az adatokat, jön-e eső felénk. Így van idő felkészülni, már amennyire lehet, az érkező égi áldásra.

Az éjszaka érkező viszont nem jelentkezik be ilyen módon. Neki más az élete. Türelmesen kivár, míg a fáradságtól mély, álomtalan álomba hullik fiatal s öreg egyaránt. Akkor aztán előre küldi széllovait, derítsék fel a vidéket, s ha mindennel elégedett a fellegek ura, akkor lassan közelít, s lopva becserkészi az alvót. Először a zúgás érkezik. A széllovak szétszaladt ménesként terelgetik a sátrak fölötti fák lombjait, lökdösik, döfködik az alvók felett a sátorponyvát. Aztán morogni kezd az éjszaka, s mintha egy fésűt húznának át a tájon, kopogva megérkezik az esőfal is. Aki ilyenkor már fent van, csendben fekszik a sötétségben, és füleivel próbálja látni a kinti világot.  De jobban teszi, ha inkább a másik oldalára fordul, s tovább alszik az andalítóan altató esőkopogás hangjára. Mást úgy sem tehet.

A zuhanyzás hangja sok mindenre ráébreszti, emlékezteti az embert. Arra is, hogy sokféle eső van, és az emlék sohasem teljes, de ami végül megérkezik, az mélyen jár bennünk. Emlékszem egy másik esőre is, egy hideg márciusi hajnalira, amit magamban úgy hívok: Az őrület esője. Nem is lehet más a neve annak az esőnek, ami úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, amikor az autópályán sűrűn száguldó autók között egy baleset romjait próbálod felszámolni, és az életért küzdesz a halállal szemben. Aztán ott van a jövő-menő, amelyiknek az érkezését már alig várod, és amikor megjön, percek múlva azt szeretnéd, ha már menne is. Vagy az a másik, a boldog eső, ami akkor jön, amikor az első randevúdon remegő szívvel várod életed szerelmét, és amikor megérkezik, egymáshoz bújva csókolóztok az esőben.

A zuhany emlékeztet a magam esőire, ezért szeretem annyira. Minden új zuhanyzás, egy újabb esőemlék, ami összeköt a múltammal. Olyankor szemem lecsukva állok a vízfüggöny alatt, és tudom, hogy élek. Érzem a bőröm, húsom, csontom ölelését, a vízcseppek futását testemen. Az én esőmét, életem esőjét, emlékfakasztó zivataromét.

Tordas fia Kendének iszonyatosan fájt a feje. Úgy érezte, hogy egy kemence teljes melege ott izzik benne, miközben valaki ütemesen üti belülről a koponyáját. A lüktető fájdalom teljesen elnyomta azt a zsibbadást, amit a bal vállában érzett és azt a nyilallást is, ami folyamatosan döfködte belülről az oldalát. Aztán a fájdalom ködén keresztül lassan meghallotta, ahogyan a nevén szólongatják. Végül már a szavakat is értette.

- Egyék Tordas uram! Kell az erő, lassan indulnunk kellene.

Valaki ezt a mondatot ismételgette, miközben megpróbált betenni valamit a szájába. Erőlködve, nagy kínok között végül sikerült kinyitnia a bal szemét.  Eleinte minden homályos és elmosódott volt, de aztán lassan kezdett kitisztulni a kép. Egy parasztgyerek térdelt előtte, akinek valamilyen étel volt a kezében. Mellette apró leánygyermek ácsorgott, egy szál pendelyben. Aztán végre megérezte a sült hal illatát is és magában megállapította: Hal. Kinyitotta a száját és ösztönösen enni kezdett. Közben a fiút figyelte, aki aprólékos gonddal szedegette ki a szálkát az ételből, úgy etette.

Fiatal markos legény volt, arca csupasz még, csak az orra alatt pelyhedzett valami bajuszkezdemény féle. Erős szálú, varkocsba font barna haja a válláig ért. Felső testét fehér, vászonból varrt ing fedte, rajta racka bőréből készült köce. Alul szőtt, bőre szabott nadrágot hordott. Az erre lógó ingét derékban széles öv fogta össze, amiről két tarsoly is lógott. Ruhájának színe még jobban kiemelte cserzett, barna bőrét. Magabiztos, határozott embernek nézett ki. Tordasnak tetszett, amit látott. Bökény! Jutott hirtelen eszébe a neve és arra is emlékezett már, hogy nem is olyan régen vizet is adott neki. A fiú melletti kislányt is jól megnézte magának. Szurtos képű, apró leányka volt. A derekát verdeső fekete haja összevissza állt és pendelyének színe is alig látszott ki a rárakódott korom és a lepergett sárfoltok helye alól. Éppen egy sült haldarabot majszolt, amikor észrevette, hogy őt nézi, tele szájjal rámosolygott és azt mondta neki:

- Vasbácsi.

Ettől az egy szótól nevethetnékje támadt, de a közben jelentkező, egész testébe hasító fájdalom hamar ajkára forrasztotta még a mosolyt is. 

- Maradjon kend, ne nevessen, már! Úgy össze van törve a teste, mintha hat marék lovas vágtázott volna végig rajta. Virág, te meg hagyd őt, van neki elég baja nélküled is, menj inkább, rakd a dolgainkat a csónakba – aztán így folytatta, miközben folyamatosan apró falatkákat dugdosott a sebesült szájába.

- Tudom, hogy nehezére esik, de ennie kell. Nincs kegyelmed valami jó bőrben. Ha evett és ivott be fogom rakni a csónakba. Attól szinte biztos, hogy megint el fog ájulni. De nem hagyhatom magára, itt két napon belül meghalna. Elviszem apámhoz, aztán kerítünk valami gyógyító félét. A többi már a jóisten dolga lesz.

- Nem is kérdezel semmit sem? Nem vagy kíváncsi hogy kerültem ide? - szólt közbe Tordas fia Kende erőtlen hangon.

- De bizony nagyon is kíváncsi vagyok. Három napja a Dorogmai révnél magam is összeakadtam valami tatárfélékkel. De maga most ne beszéljen, minden csepp erejére szüksége lesz, ha meg akar gyógyulni.

Azzal tovább etette a sebesültet, aki belátta, hogy igaza van ennek a még éppen csak felnőtt gyereknek. Evett hát tovább csendesen.

Mikor Bökény befejezte az etetést, bepakolt a csónakjába, gondosan eloltotta a tüzet, száraz fát rakott a tűzhely mellé, majd odalépett Kendéhez, aki szótlanul, fájdalmait hősiesen tűrve, végig őt figyelte.

- Eljött az idő? – kérdezte suttogva láztól cserepes szájjal.

- Igen, eljött. Indulnunk kell – azzal lehajolt s a karjába emelte a mozdulattól azonnal elájuló katonát. Pár lépés volt csak a csónakig, de a láncingbe bújtatott test súlya miatt azt hitte sohasem ér el odáig. Mikor végre nagy nyögések közepette berakta a ladikba, nagyon megkönnyebbült. Még egyszer ellenőrzött mindent, Virágot pedig leültette a csónak orrába, azzal betolta magukat a sekély vízből a nád közé. Felnézett az égre, ahol a nap már félig felkapaszkodott az ég aljáról a magasba.

- Késő délutánra célhoz érünk Virág, akkor anyám majd a gondjaiba vesz – mondta a kislánynak, akinek ettől újra eszébe jutott az édesanyja.

- Az én anyukám is ott lesz ahol a tiéd?

- Nem, nem lesz ott. De ne sírj - szólt rá a hüppögő kislányra – az enyém téged is nagyon fog szeretni.

Ettől lassan megnyugodott és rövidesen visszanyerte vidám gyermeki lényét. Kíváncsisága nem ismert határokat. Sorra tette fel kérdéseit, ahogyan újabb és újabb ismeretlen dolgokat vélt felfedezni az utazás során. Furcsa utazás volt ez. Elől a mindig kíváncsi Virág, hátul a tolófájával folyamatosan dolgozó Bökény, kettőjük között pedig az ájult, időnként félre beszélő katona a ladik mélyén. Órákon keresztül haladtak így. Csak akkor álltak meg egyszer, mikor egy, a nád fölé emelkedő fa akadt az útjukba. Bökény felmászott rá, betájolta magát, majd rövidesen már haladtak is tovább. Hol a náderedőben, hol kisebb, nagyobb vízfelületeken keresztül haladt az útjuk. Az egyik ilyen szabad vízen mikor áttörték a nádat, egy másik csónakot pillantottak meg. Benne ismerős arcok szedték fel éppen a varsákat.

- Adjon az Isten Csuda, és nektek is lányok! - köszönt oda nekik Bökény, miközben Virág közelebb húzódott hozzá.

- Neked is! - kiabálták vissza Lelle és Csillag. Csuda nem figyelt, éppen a halakat szedte ki a vízből, így Bökény kénytelen volt a másik ladik mellé irányítania a sajátját, ha beszélni akart vele. A lányok ekkor látták meg az eszméletlen Kendét és Virágot is. Azonnal súgni-búgni kezdtek egymás között. Még Csudának is felszaladt a szeme, de igyekezett palástolni meglepetését, mikor rájuk nézett. Csak biccentett és így szólt:

- Apád már nagyon vár. Ki sem evezett a tóra. Úgy számolta, ma fogsz visszaérni. Az Ikrek szigetén telepedtünk meg. Odatalálsz?

- Igen, odatalálok.

Majd anélkül, hogy többet mondott volna, otthagyta a szájukat tátó lányokat Csudával és a kérdéseikkel együtt. Pár pillanattal később pedig már el is tűnt a szemük elől a ladik orra előtt szétnyíló nádfüggöny mögött. Tudta jól, hogy közel jár. Egy idő után már annak a hatalmas tölgynek a koronáját is látta, ami a sziget legmagasabb pontján nőtt. Végül biztos kézzel kormányozta csónakjukat a sziget partjához, ahol többekkel együtt az apja és az anyja is ott várakozott.

Mikor megálltak, karjába emelte Virágot, aki kíváncsian leste a parton állókat és kilépett a szárazra. Csepke ment oda hozzájuk, aki kérdő tekintettel állt meg előttük.

- Ő itt az én édesanyám Virág. Nagyon fog szeretni téged – majd az anyjához fordulva így folytatta – útközben leltem rá. Már senkije sem él, vigyázzon rá anyám.

- Gyere csak édesem, nagyon koszos vagy és biztosan éhes is – mosolygott a gyerekre Csepke. Átvette Bökény karjaiból és a sajátjába ölelte a riadt gyereket és vigasztaló szavakat sugdosva a fülébe, már vitte is magával a kunyhójukhoz.

- Apám! Ezt a katonát az Odvas dombnál találtam a visszafelé vezető úton. Nincs valami jó bőrben. Segítség kellene neki. A híreim majd utána elmondom.

- Rendben van fiam, úgy legyen. Segíts, vigyük fedél alá. Lányok, ti fussatok anyátok után, csináljatok helyet ennek az embernek – szólt oda a körülöttük bámészkodó Birosnak és Kecsének, akik már egymással versenyezve futottak is a szállásuk felé.

Aztán óvatosan kiemelték a még mindig ájult sebesültet és két oldalról ölbe fogva, elindultak vele. A körülöttük dolgozó falusiak, kíváncsi tekintettel lesték a menetet. Mire lassú léptekkel a céljukhoz értek, már elő volt készítve a bejárat melletti levegős helyre a derékalj, amire lefektették a lázálmokkal viaskodó Tordas fia Kendét.

- Lányok, hozzatok sok vizet, meg tiszta kendőket! Ti meg szedjétek le erről a szerencsétlenről ezt a katonai öltözetet Farkas. Le kell mosnunk a testét – adta ki az utasításait Csepke, miközben egy darab lepényt adott a lába mellett ácsorgó kislánynak. Virág máris úgy kapaszkodott a ruhája aljába, mintha az anyja mellett állt volna. El nem engedte  egy pillanatra sem. Míg a férfiak munkához láttak, kiment a kunyhó elé és magához intette a közelben hálót foltozó egyik legényt.

-  Ide figyelj! Tudod merre él a nádban a Boglyas mama?

-  Tudom, hogyne tudnám.

- No, akkor kapd össze magad és indulj el érte! Vigyél magaddal valakit és igyekezzetek! Mondd meg neki, hogy én küldtelek titeket és azt is, hogy van itt egy súlyosan sebesült katona, aki nincs magánál és erősen tüzel a teste. Hozzon mindent, talán még tud rajta segíteni.

A legény nem is válaszolt, nem volt túl bőbeszédű. Csak bólintott, letette a szerszámokat a kezéből és már szaladt is. Ekkor értek vissza a lányok, akik négy csobolyó vizet cipeltek magukkal. Megálltak az anyjuk előtt, aki már mondta is tovább a teendőket.

- Kecse! Te fogd Virágot, fürdesd meg és valakitől szerezz neki egy tiszta pendelyt. Az övét mossátok ki! Utána foglald le, mutass meg neki mindent és hagyd, hagy ismerkedjen a többiekkel! Vigyázz rá, míg nem hívlak! Biros, te meg gyere velem, lemosdatjuk ezt a katonát. És ne pironkodj nekem, annak most nincs itt sem a helye, sem az ideje. Na, dologra lányok – csapta végül össze a kezét és már fordult is vissza a szállásukra, ahol a férje és a fia már éppen végeztek a vetkőztetéssel.

Csepke kiküldte a férfiakat és Birossal az oldalán azonnal munkához látott.  Farkas és Bökény pedig felmentek a Mézelőhöz, ahol megbeszélték egymással a történteket, ami azóta esett meg velük, mióta nem látták egymást.

- Félek nagy a baj apám! Mit tegyünk most, hogy odakint mindenfelé a tatár pusztítja a népeket? – Farkas sokáig nem válaszolt a kérdésre, csak nézett maga elé, a gondolataiba merülve. Végül megtörte a csendet és csak annyit mondott:

- Túlélünk fiam, túlélünk!

                                                                                                                                                  (Vége)

Pirkadat előtt az öreg Őrfa tetejéről figyelő Opos fia Csató már nagyon küszködött, elege volt az őrségből. A tagjai elgémberedtek a hűvös hajnali levegőtől és a helye sem volt valami kényelmes. Hol itt, hol ott nyomta rendesen a testét némelyik faág. Az éjszaka közepén váltotta le az előtte figyelőt. Azóta már vagy ötvenszer elmondott mindenféle imát, amit csak tudott, mert nagyon félt. Félt a sötéttől, félt a nádtól, a vízi világtól.

Egész életében a faluban tartózkodott. Ha nem kellett, még a szomszédos Keresztesre sem ment át. Jól el volt a saját háza körül, ahol egész nap a bőrökkel szorgoskodott. A többiek szerint is ügyes mesterember hírében állt, aki kiváló minőségű bőrruhákat tudott készíteni. A keze alól kikerülő állatbőrök, finomak és puhák volt. A ruhákat, amiket varrt belőlük, még Öklelő Mihály is szívesen viselte. Volt munkája bőven és azzal is vígan eltartotta feleségét és három cseperedő gyermekét. Két éve épített magának külön házat, akkor végleg elköltözött az apjától, akitől a mesterséget eltanulta.

És most itt volt ez a váratlan költözés, amibe csak nagy hirtelen, félelmében ment bele. Szóval minden olyan idegen volt körülötte, nehezen barátkozott meg a helyzettel. A rövid éjszakai egyedüllét teljesen kikészítette. Furcsa hangokat, motoszkálást, zörgést, sőt egyszer még valami visítást és acsarkodást is hallani vélt. Aztán kékes fények villantak a távolban, azokat sem tudta hová tenni. Hányta is magára a keresztet rendesen. El nem tudta képzelni, hogyan lehet ilyen helyen élni. Remélte, hogy mihamarabb hazamehet majd és újrakezdhet mindent. Éppen ezt tervezgette, amikor valami, vagy valaki erősen ráfogott a bokájára. Már azt hitte itt a vég és fel is kiáltott, amikor egy hang szólt hozzá:

- Csak nyugalom Csató uram, én vagyok az Farkas. Magát aztán hiába szólongatja az ember, meg sem szólal. Tán elaludt Kend?

- Nem-nem! – hebegte, amikor végre felfogta, hogy nincs bajban. Csak elgondolkoztam a dolgokról.

- Na, akkor ne gondolkozzon tovább, menjen, most már pihenjen kicsit kegyelmed – küldte el a fáradt szűcsöt Farkas, aki maga mászott fel annak helyére.

Miután egy ágvillában ülő helyzetbe tornászta magát, figyelmesen szemügyre vette a vidéket. Az idő tisztának ígérkezett. Az előző napokban hullt kevés eső, csak fokozta a kelő nap szította kora reggeli ködöt. De ez csalóka volt. Jó ideje már, hogy az öregisten égi áldása egyre ritkább lett, míg végül, már vagy két hosszú és hideg tél óta alig esett valami csapadék. A vidék kezdett egyre szárazabb lenni és a náderdő vízének szintje is, egy jó tenyérnyit lett alacsonyabb. Az otthoni szántók alig teremtek valamit. De a Farkas által szeretett lápvidék, még tartotta magát. És mire a nap felkelt, a ködöt is elfújták a bolondos szél-fiak, megmutatva a világ valódi arcát. Náderdeivel, fás ligeteivel, szigeteivel, tavaival együtt

- Ez lesz a mi otthonunk. Elrejt és etet is majd minket, míg a vész el nem múlik – mondta ki az új bíró fennhangon a gondolatait.

A napkorong már éppen elrugaszkodott a világ pereméről, mikor megérkezett a váltás Vasas fia Bogárdi személyében. Még csak tizenegy nyarat látott a fiú, így meglepődött ugyan, hogy nem Csatót találja az őrfán, de okos gyerek volt, így szótlanul mászott fel a bíró helyére.

Farkas pedig visszament a közös tűzhelyhez, ahol magához intette az egyik arra szaladgáló gyereket. Vele üzent a családok fejeinek, jöjjenek, mert fontos megbeszélni valójuk van, majd a saját kunyhójához ment, ahol magához vette a hatalma jelképét. Csepke a gyerekekkel együtt már belekezdett a napi munkába és éppen magokat őrölt egy kézi malommal. Pár szót váltott velük, aztán visszament a tanácskozásra kijelölt helyre, ahol leült és némán várakozni kezdett. Elsőnek Beke fia Barta érkezett, majd szépen sorba megjöttek a többiek is. Sebe fia Vasas, Döme fia Opos, Zádor fia Bodor, Hódos fia Köteles, Izsép fia Keserű és Pazari fia Ajándok. Utolsónak Korpás fia Simon ért a tanácsba, amin egyfajta szándékosságot érzett ki Farkas, de nem szólt, csak megjegyezte magának.

- Azért hívtam össze kendeket - kezdett a mondandójába - mert az éjszaka fontos döntésekre jutottam. Nem ülhetünk itt tovább csak úgy, hogy várunk, de nem tudjuk mire. Az élelmünk, amit magunkkal hoztunk, hét-nyolc napon belül el fog fogyni. Gondolnunk kell arra honnan és hogyan szerzünk majd be utánpótlást. A faluba is vissza kell menni, hogy eltemessük a halottainkat és összeszedjük onnan, ami esetleg még használható. Ezeken a dolgokon kívül még javasolnám, hogy küldjünk kutakodni embereket Keresztesre és Csátra is. Próbáljunk meg híreket szerezni a világból.

Itt rövid szünetet tartott. Látta, ahogyan komor arccal egyetértően bólogatnak, ezért így folytatta:

- Én a következőket javasolnám. Két-két tapasztaltabb férfi menjen el és lesse ki, mi történt a környező vidéken. Minden családból egy valaki pedig menjen vissza a faluba. Őket vezesse Simon és rendezzék el az otthoni dolgokat.  Akik a halászathoz értenek valamicskét, azoknak az irányítása alatt a többiek kezdjenek halat, csíkot fogni, csapdákat kihelyezni. Csak a legkisebb gyerekek mentesülhetnek a munka alól, rájuk egy nagyobb gyerek vigyázzon. Barta fia Rédét meg küldjük el a Locsogóra. Nézze meg a dadogós Rádiékat és vigyen hírt nekik rólunk. Tudja meg, mi van velük, hogy áll a jószág. Van valakinek valamilyen javaslata? Mit gondolnak minderről kendek?

Lassan jött meg a családfők hangja, de akkor már egymás szavába vágva kezdtek el javasolni dolgokat. Ki mire alkalmas, kit hová kellene küldeni. Még Simon is elégedetten pöffeszkedett a helyén. Úgy érezte magát, mint valami hadvezér, hiszen ő megy vissza a faluba, rendbe tenni a dolgokat és erre nagyon büszke volt. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy tiltakozzon a feladat ellen. Tudta ezt Farkas is, pont ezért javasolta őt. Pedig nagyon is tisztában volt vele, hogy nem lesz öröme senkinek sem abban, ha visszamegy és azt is tudta, hogy nincs már ott semmi sem, amit el lehetne hozni onnan. Hagy menjen csak Korpás fia Simon, hagy tapasztalja meg ő is mit tett a tatár, úgy talán majd neki is könnyebb dolga lesz vele, ha visszajön.

Még félig sem ért fel az égbolt tetejére a nap, mire mindenki tudta a dolgát. Ettek egy keveset aztán hozzá is fogtak a teendőkhöz. A külvilágba indulók voltak az elsők, akik elhagyták az Ikrek-szigeteit. Négyen voltak, fiatal és erős férfiak. Őket maga Farkas látta el néhány jó tanáccsal.

- Óva intelek titeket, hogy az utakat használjátok. Igyekezzetek rejtve haladni mindenhol. Még a földekre se menjetek ki! Inkább kerüljetek! A túlélőket úgy is mindenhol elbújva találjátok majd. Keresztesre és Csátra is csak éjjel merészkedjetek be! És jól jegyezzétek meg: A tatár nyilak messzebbre lőnek, mint a mieink. Legyetek óvatosak és gyertek vissza mihamarabb!

A fiatalok végül komor arccal búcsúzkodtak a többiektől, aztán kettesével két csónakban útra is keltek. Nem sokkal utánuk indult el Korpás fia Simon is, a rábízott emberekkel. Mikor őket is elnyelte a nádfal, Farkas megkereste az öreg Bartát, mert beszéde volt vele. A sziget legmagasabb pontján nőtt tölgy alatt találta meg végül, amit Mézelőként ismert mindenki, az egyik odvában lakó méhcsalád miatt. Éppen a fa törzsének dőlve szundikált.

- Alszik- e kend? – rázta meg a vállát.

- Fene ennek az öregségnek a fajtáját! – riadt fel a rázásra az öreg hadfi, aztán nagyot nyújtózott és így folytatta:

- Elalszom már, ha kell, ha nem napközben. Éjjel meg kiülök a kunyhóm elé és csak a csillagokat lesem egyfolytában. De hagyjuk ezt, miért keresel bíró uram? Ülj csak ide le mellém – veregette meg maga mellett a földet – és kezdjél bele a mondandódba. Kiváló hely ez, egy jó beszélgetésre. Ahogyan ismerlek, nem az alvási szokásaim miatt kerestél.

- Volna egy kendnek való feladatom – kezdett bele Farkas, miközben leült az öreg mellé. Megbíznám, hogy állandó emberekkel szervezze meg az őrséget. Maga ért hozzá, katonaviselt ember. Főleg fiatal suhancokat, akár lányokat is használjon. Nekik nem lesz más dolguk. Minden éjjel és nappal is őrködniük kellene.

- Istenuccse, ezt jól kifundáltad te gyerek! – csapott nagyot a bíró vállára a volt katona, de olyat, hogy annak sajogni kezdett tőle a karja. - Örülök, hogy ezt a dolgot rám bíztad. Kerítek négy kölyköt magamnak, akiket megtanítok arra, milyen is az igazi őrszolgálat. És építünk egy rejtett figyelő állást is az Őrfára. Ha már ott töltik majd az éjszakákat ezek a gyerekek, legalább rendes helyük legyen.

- Nem kéne ezt az őrséget ide a legmagasabb pontra szervezni? – tett egy óvatos javaslatot Farkas az öregnek, de az nevetve utasította el az ötletét. – Bíró uram, már meg ne bántsam, de nem értesz te ehhez! Mit gondolsz, miért hívják azt a fát Őrfának?  Mert ez itt, aminek az árnyékában hűsölünk, túl nyilvánvaló hely. Hidd el nekem, onnan is pont olyan jól lehet látni mindent, mint innen.

- Jól van, jól van! – emelte fel védekezően két tenyerét maga elé Farkas – Nem vitatkozni akarok én. Maga a szakértő – tette hozzá nevetve, majd felállt és felsegítette Beke fia Bartát is.

- Menjünk hát, tegyük amit kell.

Mire a nap megindult lefelé szokásos égi útján, már csak az apró gyerekeket és az őrség tagjait találta a szigeten. Mindenki sietve indult a dolgára, estig még sok idő volt hátra. Barta ott állt a parton mikor az utolsónak induló ladikot is elnyelte a nád. Akkor így szólt a négy, már cseperedésnek indult kölyökhöz:

- No, tegyük mi is a dolgunkat virágszálaim! Hagyjuk az aprónépet, hagy ugrabugráljanak napestig!

Azzal ő is elvonult kíséretével az Őrfához. Egész délután szorgosan dolgoztak, hol itt, hol ott igazítottak az őrhelyen. Az öreg időnként kievezett, hogy távolabbról is szemügyre vegye mit végeztek addig. Eleinte dúlt - fúlt és mindenféle ügyetlen bandának nevezte a keze alá adott három leányt és egy fiút, de mire megjöttek az első csónakok a halászatból, már ő is elégedetten veregette a gyerekek hátát. Maga is felmászott a lesre a szép takaros létrán, amit a sziget felől támasztottak a fának, hogy ne is látsszon tó felől. Odafentre karosszékszerű ülőalkalmatosságot eszkábáltak össze ágakból, amit a távolból leső avatatlan szem még véletlenül sem ismerhetett fel a lombok között. Mikor mindezzel végeztek szóban is eligazította az őröknek előléptetett gyerekeket.

- Figyeljetek rám madárkáim! Mostantól folyamatosan őrködni fogtok, ahogyan azt a bíró urunk kérte. Először is másik ruhát intézek majd nektek. Ezek a fehér ingek már messziről virítanak, mint a fogatok a szátokban. Festünk nektek éjszakára fekete, nappalra zöld ingecskéket. Aki pedig éjszaka is őrködni fog, az szépen bekeni a képét fekete korommal, mielőtt felmászik a helyére. Ne világítson nekem a feje, mint a telihold. A váltás mindig a fánál van. Ha kis dolgotok lenne, azt intézzétek el odafent. A nagydolgotokat meg, ha nem vagytok őrségben. Ételt viszünk majd a helyetekbe. Én úgy sem nagyon alszom éjjel, így ne is reménykedjetek, hogy szundikáltok majd odafent. Akit alváson kapok, azt magam fenekelem el. De istenuccse, abban nektek nem lesz köszönet! Értve vagyok? – fejezte be mondandóját vigyorogva.

- Értve bizony! – vágták rá a gyerekek egyszerre, miközben igyekeztek komoly képet vágni a hallottakhoz. Igaz ez sehogyan sem sikerült, mert hol az egyikük, hol a másikuk kapta az arca elé a kezét, hogy elrejtse kuncogását.

Mire aztán mindennel végeztek és az első őrszem is ott csücsült már a helyén, a halászni indulók is sorra megérkeztek. Farkas utasítására a zsákmányt a kisebbik sziget legtávolabbi pontján pucolták meg, aztán egy részét vacsorára készítették elő, míg a maradékot szárítófákra aggatták.

Sötétedésre mindenki végzett a napi teendőivel és a vacsorán is túl voltak már, de sehogyan sem akart senki sem lefeküdni. Az emberek, e helyett a közös tűz mellé húzódtak, ahol egy ideig még csendes beszélgetéssel múlatták az időt. Aztán elkoptak lassan, míg végül mindenki aludni tért, csak az őrszem gubbasztott a helyén éberen.

Farkas, ha nehezen is, de csak elaludt. Mikor felébredt a két fiatal még csendesen hortyogott. Óvatosan kibontakozott a fia karjai közül, aztán kilesett a hasadékon. Odakint már világos volt és a reggeli hangokon kívül mást, nem lehetett hallani. Levette a subát a résről, kibújt rajta, majd lement a vízhez és megmosakodott. Mire végzett, Maradék és Réde is ott álltak mellette.

- Mi legyen most édesapám? – tette fel a kérdést a fia.

- Először is elmegyünk a többiekhez, elmondjuk nekik mi történt, aztán meglátjuk.

Összeszedték a dolgaikat és szapora léptekkel megindultak a csónakhoz. Hamar megtalálták és a délelőtt már a vízen, a nádban találta őket. Egy kisebb tiszta helyen leszúrták tolófáikat, megállítva a csónakot és haraptak valamit s már indultak is tovább. Egész úton egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Az öreg tölgyfa, amin az őrszemnek kellett lennie, már messziről látszott, de magát az őrt nem látták. Farkas kíváncsi volt, hogy vajon csak jól elbújt, vagy nincs is a helyén. Aztán mikor a közelébe értek megnyugodott. Hirtelen az egyik falusi gyerek hajolt ki az ágak közül és odakiáltott nekik:

- Jó látni újra Maradék és kendet is Farkas uram! Már jeleztem a falusiaknak, hogy jönnek, messziről kiszúrtam ám magukat.

A nap a legmagasabb pontján járt, amikor végül Réde, egy utolsót taszított a ladikon, ami áttörte a nádfalat. Előttük hirtelen ott termett a sziget, aminek a partján a falusiak álldogáltak némán. Őket várták. A csónak orra nekiszaladt a partnak, megfeneklett a szárazulaton. Farkas, a botját szorongatva kilépett belőle a két fiúval a nyomában. Mindenki némán és mozdulatlanul várt tovább. Egyedül Csepke szaladt oda hozzájuk. Letérdelt Maradék elé és szorosan átölelte. Aztán két tenyerébe fogta az arcát. Mondani szeretett volna neki valamit, de amikor a szemébe nézett meglátta, hogy a gyerek némán sír. Ekkor nyugtalanság fogta el a sírás és a körülötte lévő csend miatt. Felállt hát és magához vonta gyermekét. Úgy gondolta ráér később is megszidni, azért amit tett. Ő is csatlakozott a néma tömeghez.

Farkas lassan fellépdelt az Ikrek-szigetének legmagasabb pontján nőtt fáig a falusiak között, akik ösztönösen utat engedtek neki. Mellette haladt, mint az árnyéka Réde. Sőt egy idő után Maradék kibontakozott az anyja öleléséből és ő is csatlakozott hozzájuk. Mikor felértek, szembefordult az emberekkel, akik továbbra is néma csendben várták a híreket. Mielőtt szólt volna hozzájuk, szétnézett, alaposan megszemlélve mindent.

Öt, takarosan elkészített kunyhó sorakozott az egyik oldalon. A másikon egy nagyobb félhajas, benne a szerszámokkal, cserépből, vesszőből, gyékényből készült kisebb - nagyobb tároló edényekkel és ketrecekkel, bennük az aprójószágokkal. A közösségi teret is kijelölték már, míg távol volt. Közepén agyagból és sárból tapasztott tűzrakó hellyel, körülötte farönkökkel. A vízparton erős karókhoz kötve sorakoztak a csónakok. A hálókat is felaggatták már a szárítófákra, amiken egyelőre halakat még hiába keresett a szeme. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a másik, kisebb szigetet is. A deszkapalló, amit a sárba ütött cölöpökre fektettek, kapaszkodót kapott az egyik oldalára. Túloldalán négy hasonló házikó sorakozott, mint emitt. Rajtuk kívül azon a szigeten még két kisebb tölgyfa foglalta a helyet. Más odaát már nem fért el.

Mikor végül mindent alaposan megnézett, a falusiakat vette szemügyre, akik továbbra is csendben várakoztak a helyükön, közöttük kutyák kódorogtak. Az idős és fiatal férfiak, velük együtt huszonketten voltak. A nők és az aprónép összesen harminckilencen. Kilenc család, egy falu maradéka. Erősek, szívósak, munkához szokottak mindannyian. Tudta nem nyújthatja már sokáig az időt. Nagyot sóhajtott, aztán belekezdett a mondandójába:

- Emberek! A házaink, az értékeink nincsenek többé. A tatár porig égetett mindent. Aki meg ott maradt, azt vagy felkoncolta, vagy elvitte magával. Most ez a falunk és itt van mindenünk, ami megmaradt. Maradék mindent végignézett. Üljetek le! Elmesélem, amit ő mondott nekem, mikor megtaláltuk. 

Legalább egy kurta órán át mesélt és egyre csak mesélt, szemléletesen leírva mindazt, amit a fiától hallott és amit látott. A történet során hol innen, hol onnan hangzott fel egy-egy asszony vagy gyerek sírása, de a többség némán hallgatta végig a borzalmakról szóló híradást. Mikor befejezte a mondandóját egy darabig csendben maradt és nem szóltak a falusiak sem. Némaság telepedett a szigetre. Aztán, ha nehezen is, erőt vett magán és így szólt az emberekhez:

- Apám is meghalt, mint hallottátok. Helyette sürgősen bírót kell választanunk, véglegesen. Kérek mindenkit, menjen a dolgára. A családok vezetőit meg arra, maradjanak itt. Döntenünk kell mihamarabb, hogy engem bíznak meg a vezetéssel, vagy valaki mást. De vezetés kell, mert nagyon sok még a teendőnk.

Az emberek kisebb csoportokba verődve végül elhagyták a helyüket, miközben megbeszélték egymással a hallottakat. A családok vezetői pedig a közös tűzhely köré gyűltek. Korban a legfiatalabb Farkas volt, így neki kellett a szokásoknak megfelelően levezetni az ülést. De mielőtt hozzáfogott elküldte Maradékot, hozza oda neki a nagyapja botját.

- Tényleg megfoghatom édesapám? Tényleg? – hüledezett tágra nyílt szemekkel, aztán mikor intett neki az apja, mint a villám, futott a kunyhóig. Mikor előbújt onnan, már nem sietett. Büszkén kidagasztott mellekkel, akár valami főúr, lépegetett vissza a tanácshoz, ahol igazi áhítattal adta át a botot az édesapjának.  A mogyoróból készült bot szép hosszú, egészen hatlábnyi volt. A vége acéllal volt burkolva, jó egy hüvelyknyi hosszan. Azon a részen ahol mindig fogta a kezével, fényesre volt csiszolódva a használattól. Az aljától a tetejéig furcsa rajzolatok ölelték körbe. Legfelül pedig egy madár volt belefaragva.

Farkas átvette a fiától, aztán őt is elküldte. Belépett a tanácsra gyűlt családfők közé és egy határozott mozdulattal, nagyjából középre leszúrta a hatalom botját. Visszament a helyére, ahol a bot felé fordulva fél térdre ereszkedett. Mozdulatát a többiek is követték. Aztán fennhangon, egyszerre mind a kilencen, mondani kezdtek, egy réges-régi imát, amivel emberöltők óta mindig kezdték, a bíró megválasztását:

Urunk Jézusunk!

Tekints le ránk és adja nekünk hitet!

Szűz Mária, magyarok anyja!

Engedd, hogy tisztán lássuk a dolgokat!

Szentek és szellemek!

Segítsetek, hogy jó döntést hozzunk!

Magasságos Öregisten!

Mutass utat, hogy bölcs és igazságos bírót válasszunk!

Ámen!

Mikor befejezték az imát visszaültek a helyükre. Farkasnak keresztülfutott a fején, hogy vajon mit szólna mindehhez az apja, de aztán elhessegette a gondolatot és a többiek felé fordulva így szólt:

- Kendek a családok vezetői! Ismerik a szokást. E szerint most egy teljes napig kellene, azon tanácskoznunk, ki legyen a következő bíró. Aztán addig szavaznánk újra meg újra, míg olyan személyt nem választanánk meg, akit mindenki elfogad. Én láttam, amit láttam, el is meséltem maguknak mindent. Ez a fenyegetés még nem múlt el. Ne nagyon halogassuk a dolgot. Szükség törvényt bont. Ha jól gondolom, csak magunkra számíthatunk, ki tudja meddig. Javaslom, válasszunk bírót, itt és most! Szerintem fiatal tettre kész emberre van most szükség. Ismernek jól, nem félem a munkát és mindent megteszek másokért is. Válasszanak meg hát engem! Én megőrzöm a családokat, míg ez a vész el nem múlik. Nem fognak bennem csalódni.

Miután befejezte a mondandóját a többieket figyelte. Nem tudta mit várhat tőlük. Az apját, két vitákkal terhes nap után választották csak meg annak idején. Igaz, az akkor ellene fordulók már nincsenek többé, vele együtt haltak meg a faluban. Várt hát, mást nem tehetett.

A családok vezetői sokáig csak maguk elé meredtek, még egymásra sem néztek. Jó fertály órába telt, mire a legöregebb lassan felállt.  Az öreg Barta volt az, aki valamikor magával a megboldogult András királlyal még a szentföldön is járt, a keresztes háborúban. Olyan tiszteletben állt a többi családfő előtt, hogy kevesen mertek neki ellent mondani, még így ötvenkét nyárral a háta mögött sem. A gerince már kezdett meghajolni, de a szorítása még mindig olyan volt, mint egy kuvasz harapása. Ősz haja rendezetlenül verte a vállát, sohasem szerette kordába hajtani:

- Csak hagy járja a szél, - mondogatta - szabad az, nem rabszolga.

Bal lábára sántított is kicsit. Sebesülését még a háborúból hozta haza magával, bár elmondása szerint nem fegyvertől szerezte, hanem egy ló rúgta meg egyszer véletlenül. Szúrós szemmel, keményen nézett végig a körben ülőkön, csupasz, mindennap borotvált, barázdás arcából.

- No, atyafiak! Én amondó lennék, hogy különleges idők, különleges döntéseket szülnek. Igaza van Salamon fiának. Olyan világ jön, amikor nem lehet halogatni a dolgokat. Itt most háború van az országban. Testben és lélekben is erős vezetőre van szükségünk. Ezért én Beke fia Barta, azt javaslom néktek, legyen az új bírónk ez a Farkas gyerek. Még pont elég fiatal ahhoz, hogy bírja a munkát és eszes is. Ennek több alkalommal adta bizonyságát, mióta a világra pottyant.

Így beszélt az öreg Barta. Javaslatához végül mindegyikük csatlakozott. Kifogást csak Korpás fia Simon fogalmazott meg, Mint elmondta, nem tetszik neki, hogy a kölyök már akkor is parancsolgatott, amikor még meg sem volt választva. Ennek ellenére a körülmények miatt ő is Farkasra szavaz, de a körmére fog nézni, mert őt nem lehet csak úgy ugráltatni.

A napkorong alja még legalább egy lépésnyire járt a nád fölött, amikor megválasztották közösségük új bíráját, Salamon fia Farkast tisztségébe. Beke fia Barta kihúzta középről a botot és oda állt vele elé. A többiek körbeállták őket. Az öreg leszúrta kettőjük közé a hatalom jelképét és felülről ráfogott a bot tetején ülő madárra. Szemével mélyen belenézett a Farkaséba, aztán így szólt:

- Esküdj!

Vagy ötven szívdobbanásnyi ideig csendben maradtak, ahogyan azt a rituálé megkívánta. Akkor az új bíró jobb kézzel a markolati részen megfogta a botot, bal kezét pedig a saját szívére tette és elmondta a szöveget.

- Esküszöm, Máriára és annak fiára, Jézusra! Az egy Öreg Istenre, hogy bölcsen és igazságosan vezetem majd a falu népét és hűen szolgálom őket és urunkat is!

Mikor ez megvolt, Beke fia Barta elengedte a botot és átölelte Farkast és jó erősen meglapogatta annak a hátát. Sorra jöttek a többiek is és mind átölelték új vezetőjüket. Utoljára Korpás fia Simon lépett oda hozzá, de ő csak megállt előtte. Ránézett hosszasan, majd szó nélkül otthagyta az ünneplő társaságot.

- Sose bánd fiam! Majd megnyugszik ő is. Nem lesz más választása – nyugtatta az öreg Beke.

Ezután kumiszt kerítettek valahonnan, összehívták az embereket és nekik is kihirdették az új bíró személyét. Azon az estén nyomorúságos helyzetük ellenére is ünnepeltek. Csepke nagyon büszke volt az urára. Fiatal kora ellenére, az öregek őt választották meg a falu első emberének. Miután megölelte és gyermekei is nevetve ugrálták körbe apjukat, elterelte a lányokat és Maradékot is Farkas közeléből. Ő maga pedig félre húzódott a kunyhójuk elé a tömegből. Nem akarta, hogy mások is lássák, a boldogságtól kicsurranó könnyeit.

Sokáig tartott még az ünneplés. Mindkét szigetet csak a közepükön rakott apró tűz fénye világította be. Az emberek ezek köré húzódva énekeltek és táncoltak még akkor is, mikor a Kis Göncöl rúdja már magasan járt az égen. Farkas hol az egyik, hol a másik szigeten bukkant fel közöttük. Igyekezett szót váltani mindenkivel. Végül letelepedett a nagyobbik szigeten a tűz mellé és várta, hogy mindenki elcsendesedjen.

A mulatozás zajai lassan maguktól is elhaltak. A falusiak elszállingóztak, aludni tértek már mind, amikor az új bíró még mindig ott üldögélt középen. Komor arcát a parázsrögök izzó fénye festette vörösre. Csepke a halovány fénykörön kívülről figyelte. A gyerekeiket már rég lefektette és el is aludtak az egész napos munka után. Mikor meggyőződött róla, hogy csak ők ketten vannak ébren, odament Farkas mellé. A férfi felnézett rá és magához vonta, az ölébe ültette imádott feleségét.

- Mi lesz velünk én uram? – kérdezte tőle, miközben kezével annak selymes, barna haját simogatta. Farkas hosszan nézte asszonya arcát, mielőtt válaszolt neki.

- Túléljük kedves! Ha segítesz, túléljük! Aztán így folytatta:- Menj, most pihenj le! Megyek én is nemsokára utánad. Holnap majd folytatjuk, dolgozunk tovább.

Csepke csókot lehelt Farkas szájára, felállt az öléből és lassú léptekkel a kunyhóhoz ment. Bebújt az alacsony ajtón, onnan nézte a férjét, aki egy korsóval vizet merített a nád széléből és leöntötte vele a parazsat. Fehér füst és hamu csapott fel tiltakozásul a magasba, dühös sistergés kíséretében. Aztán már csak annyit látott, hogy az a magas, délceg alak, akit az életénél is jobban szeretett, elindult feléje.

A pirkadat már úton találta Bökényt, Virággal a nyakában. Tudta, hogy hosszú és nehéz lesz az útja a gyerekkel. Úgy tervezte, visszamegy az Odvas dombig és onnan veszi csak az irányt a többiek rejtekhelyére. Menet közben egészen összebarátkoztak a kislánnyal, aki végül nevetni is tudott már, bár időnként eszébe jutott az édesanyja. Olyankor hosszasan pityergett, mire Bökénynek újra sikerült elterelnie a figyelmét a történtekről. Aztán mikor a nyelő homokhoz értek, így szólt Virághoz:

- Kicsi lány nagyon figyelj rám! Ne ficánkolj most már a nyakamban! Maradj nyugodt, dőlj rá a fejemre és kapaszkodj erősen! Nagyon veszélyes helyen megyünk. Közben, ha akarsz, énekelhetsz, de ne szólj hozzám, erősen figyelnem kell, különben mindketten meghalunk. Így lesz Virág? Ígérd meg jó leszel!

- Ígérem, jó leszek és majd énekelek neked – válaszolt a gyermek.

Így is történt. Ahogyan elindultak, csengő gyermekhangon énekelni kezdett. Egy csúfolódó dalocskát énekelt újra meg újra, amit még biztosan az édesanyjától hallott.

Csinálosi kis erdőn, csinálosi kis erdőn

Van egy öreg fűzfa, van egy öreg fűzfa.

Körbe veszi asztat, körbe veszi asztat,

Szép leányok hada, szép leányok hada.

Öreg néne matat, öreg néne matat,

Maga a fa alatt, maga a fa alatt.

Ne matassál néne, ne matassál néne,

Nincs ott, ami kéne, nincs ott ami kéne.

Mert az, ami ott van, mert az, ami ott van,

Csak egy kicsi vadkan, csak egy kicsi vadkan.

Leánykáknak vessző, leánykáknak vessző,

Szeretőknek tetsző, szeretőknek tetsző.

Mire végül kiértek a veszélyes helyről a dal is abbamaradt, ami a vége felé már inkább csak motyogásnak hangzott. Virág álomba énekelte magát, de még így is erősen kapaszkodott a legény hajába. Magasan járt a nap, de Bökény nem állt meg. Késő délutánra végül elérte azt a szigetet, amin korábban Szerénddel éjszakáztak. Mire ide ért, Virág is ébren volt már megint és be nem állt a szája. Mindenre kíváncsi volt. Ha meglátott valami ismeretlen dolgot, rögtön feltette újra és újra ugyan azt a kérdést.

- Az, mi az? – és addig nem nyugodott, amíg választ nem kapott rá. Bökény belement a játékba. Egyre jobban tetszett neki a gyerek. Maradékra, az öccsére emlékeztette. Az is pont ilyen, örökké kíváncsi volt kisgyereknek.

Az apró sziget alig emelkedett ki a körülötte lévő ingoványból. De száraz volt és ez volt a lényeg. A közepén tüzet rakott és a munkába a kislányt is bevonta. Megmutatta neki azt is, hogyan kell taplóval, kovával és acéllal tüzet csiholni. Virágnak nagyon tetszett a dolog. Újra és újra visongatva és tapsikolva kérte a fiút, hogy csináljon neki szikra esőt. Mikor már jól kiugrálta magát, leültek a tűz mellé és ettek egy keveset. Az útra hozott tiszta víz eddigre elfogyott. Bököny fogta hát magát és keresett egy olyan helyet a víz szélén, ahol lelátott annak az aljáig. Elővette a csobolyót és vízzel töltötte meg, vigyázva, ne verje fel az iszapot. Nem volt tökéletesen tiszta víz, de ideiglenesen megtette. Mire eljött az este és feljöttek a csillagok, olyanok voltak már egymásnak, mint a testvérek. Összebújtak hát a tűz mellett és aludni tértek. Bökény, elalvás előtt még hálát adott az öregistennek a száraz idő miatt, aztán ő is mély álomba merült.

            Gondtalanul telt az éjszakájuk. A reggeli ébredést követően nem sokat beszélgettek. Összeszedték kevéske holmijukat és a felkelő nap már úton is találta őket. Ez a nap is hasonlóan telt, mint az előző. Megállás nélkül haladtak, az Odvas domb felé. A délután közepe tájékán érték el a céljukat. Az otthagyott csónak mellett kapaszkodott ki Bökény a partra. Csend volt a szigeten, csak a megszokott állathangokat lehetett hallani. Letette Virágot a nyakából a földre, majd egy hatalmas fűzfa földig érő vesszeinek erdeje alatt átbújva bevezette a kislányt a fa törzséhez, ahol olyan nagy helyet rejtett a lombkorona, mintha egy templom belsejében jártak volna. Az egyik helyen rőzsekupac volt összegyűjtve egy valamikori tűzrakóhely mellett.  Ide lepakolták minden holmijukat. Csak a szigonyt és a kését tartotta magánál Bökény, aki így szólt Virághoz:

- Lemegyek a partra. Van itt egy olyan hely, ahol halat tudok szigonyozni a vacsorához. Te addig játssz a szigeten, de maradj távol a víztől. Rendben van?

- Igen, rendben – jött a válasz azonnal és az egész napos nyakban utazás után Virág boldogan ugrándozott és már szaladt is ki a fa alól.

Ő maga, jobbra indult a parton és kisvártatva egy vízbedőlt fatörzshöz ért. Felmászott rá és lassan kilépdelt egészen addig a pontig, ahol valamikor a fa alsó ágai kezdődhettek. Itt lehasalt, gondosan ügyelve arra, hogy úgy helyezkedjen el a késő délutáni napfényben, hogy ne vessen árnyékot a vízre. Türelmesen várakozott, mikor egy lassan mozgó halat pillantott meg a víz alatt. Nem tétovázott. Keze ösztönösen, a jól megszokott mozdulattal szúrt is a szigonnyal, aminek a végén mikor kiemelte egy alkarnyi hosszú nyurga ponty fickándozott egyre erőtlenebbül. Meg is van a vacsora, gondolta magában és elindult visszafelé a táborhelyükhöz. Útközben megállt és kibelezte, megtisztította a potykát. Miközben tevékenykedett végig hallotta a kislány szaladgálását és nevetését, hol közelebbről, hol távolabbról. Kisvártatva már egy kis tűz is lobogott, ami mellé leszúrta sülni a halat. Egyszer csak Virág szaladt oda és komolyan így szólt hozzá:

- A bácsi vizet kért, azt mondta szomjas.

- Milyen bácsi? – kérdezte Bökény halkan, hogy meg ne riassza a gyereket.

- Hát, amelyik ott fekszik egy ladikban nem messze. Furcsa vasruha van rajta és tiszta véres mindenhol.

- Vezess hozzá – kérte a gyereket. Majd egyik kezében a csobolyót, másikban a szigonyt fogva, elindult Virág után.

Keresztülvágtak a szigeten, aminek a Dorogmai útra néző csücskében egy ladik ringott közvetlenül a part mellett, benne egy mozdulatlan alakkal. Bökény maradásra intette Virágot, aztán óvatosan megközelítette a megfeneklett járművet az alig térdig érő vízben.

A benne fekvő fiatal férfin, két oldalt hasított, majdnem térdig érő láncing volt. Rajta combközépig érő ujjatlan fegyverköpeny a derekánál övvel összefogva. Ennek a mellrészén vörös színű álló pajzson, jobbra forduló ezüstsólymot lehetett nehezen kivenni a rárakódott mocsok alatt.  Lábán bőrből készült sarkatlan cipőt viselt, lábszára fehér színű vászoncsíkkal volt betekerve. Feje fedetlen volt, csak rövid, loboncos vörös haja koronázta, amit egy helyen vágott seb csúfított. Csupasz arcában a jobb szeme körül lilás fekete duzzanat díszelgett. Bal vállából törött nyílvessző szára állt ki. A dereka tájékán szakadt láncing pedig, újabb sérülésre utalt. Az ismeretlent tetőtől talpig rászáradt sár és vérfoltok borították. Mellette a ladikban, egyenes hosszúkard hevert egy törött pajzs társaságában.

Bökény először a partra vonszolta a csónakot, majd óvatosan kiemelte belőle a magatehetetlen testet. Nem volt könnyű még az ő fiatal teste is erőlködve tiltakozott a súly alatt, de végül mire besötétedett, sikerült az eszméletlen katonát a táborhelyükhöz vonszolnia.  Az idegent a fa törzsének támasztotta ülő helyzetben, aztán felélesztette a tüzet. Virágot megbízta, hogy apródonként dobjon rá a száraz ágak közül, maga pedig a csobolyó vizével óvatosan megmosta a sebesült arcát.

- Vizet! - nyögött fel hirtelen a vörös hajú és kezével ráfogott Bökény alkarjára.

- Igyék csak kend! – azzal a szájához emelte a csobolyót. A férfi mohón, hatalmas kortyokban inni kezdett. Mikor befejezte, eltolta magától az edényt és azt kérdezte:

- Hol vagyok, kik vagytok? 

- Barátok közt van. Farkas fia Bökény vagyok, ez meg itt egy árva kislány Virág. Nem messze vagyunk a Dorogmai úttól a lápvidéken, egy szigeten. Hát maga kicsoda?  

- Tordas fia Kende vagyok… - kezdett bele a mondandójába, de már nem fejezte be, feje oldalra billent és újra elájult.

- Na Virág, sokat nem tudtunk meg, talán majd később. Együnk, aztán pihenjünk, holnap végre elérünk a családomhoz. Ha ez a katona megéri a reggelt, magunkkal visszük. A többit majd apám eldönti.

Mikor megették szerény vacsorájukat, kioltották a tüzet és aludni tértek. Összebújtak a kemény talajra terített úti subán, ahol Virág hamar elaludt, de Bökénynek nem volt ilyen szerencséje. Az éjszaka során még négy alkalommal követelt vizet az idegen katona és ő minden alkalommal meg is itatta. Ahányszor csak vizet adott neki, az mindig ugyan azt kérdezte:

- Hol vagyok, kik vagytok? – de a választ már nem is hallotta, újra és újra elájult.  

Csak hajnal felé sikerült valamit pihennie Bökénynek, amikor a vízről felszálló pára megpróbált belopakodni rejtekhelyükre, de a földig érő lombok között ez sehogyan sem sikerült neki.

Farkas mélyen aludt és álmában a gyerekeivel perlekedett. Próbálta nekik elmagyarázni, hogy nem tudnak hazamenni. Azok viszont csak sírtak és mindenáron menni akartak. Egyre hevesebben és hevesebben vitatkoztak. Ekkor a felesége odalépett hozzá és rázni kezdte a karjánál fogva, hogy most már fejezzék be a veszekedést, miközben valamit mondani próbált neki.

- Hagyjál már Csepke, ne rángass – szólt hozzá álmában, de az csak rázta és rázta. Aztán hirtelen felfogta, hogy ez már nem álom és megértette a szavakat, amiket hallott.

- Farkas, Farkas! Kelj már fel végre, baj van!

Erre hirtelen elszállt a szeméből az álom és felült. Odakint már pirkadt, halvány fény szűrődött be az ajtóra akasztott szőttes alatt. Felesége mellette térdelt és őszinte félelmet olvasott le az arcáról.

- Mi az? Mi történt? – tette fel a kérdést.

- Maradék eltűnt! – rebegte kétségbeesetten Csepke, majd pár szóban elmondta neki, amit már tudott.

- Nemrégen ébredtem fel és láttam, hogy a gyerek nincs a lányok között. Gondoltam kiment könnyíteni magán. Vártam, de nem akart visszajönni. Ideges lettem és kimentem én is. Mindenhol kerestem, a szomszéd szigeten is, de sehol sincs. Megnéztem a ladikokat és egy hiányzik. Szörnyű sejtésem van. Maradék hazament apádhoz!

Mire idáig jutott a történetben, már csak úgy záporoztak Csepke könnyei, miközben erősen mindkét kezével Farkas karját szorította. Az gyengéden lefejtette magáról a szorító kezeket, majd megnyugtatta a feleségét. Végül kimászott a kunyhóból és ő is körbejárt mindent. Mikor meggyőződött mindarról amit Csepkétől hallott, összehívta a már amúgy is ébren lévő családok vezetőit. A kilenc férfi figyelmesen hallgatta szavait.

- Az éjszaka eltűnt a fiam Maradék és egy ladik is. Onnan ahol ki volt kötve friss törések vezetnek kifelé a falu felé. Hogy az őrszem miért nem vette észre mi történt, azt sejtem. Szerintem elaludt figyelés közben, amit még egyszer nem engedhetünk meg magunknak. Komolyan kell vennünk a regös figyelmeztetését. Jobban figyelnünk kell a dolgokra. Én most elmegyek a fiam után. Elviszek magammal egy ladikot. Velem jön Barta fia Réde is. Önként jelentkezett. Másokat nem viszek magammal. Ha két napon belül nem jövünk vissza, nagy baj van. Akkor inkább húzódjanak mélyebbre a lápba emberek. És figyeljenek alaposan!

Miután befejezte mondandóját a kunyhójához ment. Magához vette az íját, meg a vasalt botját, elvette Csepkétől az útra csomagolt batyut, aztán elköszönt a családjától. Ígérte nekik erősen, visszajön, de a lányok csak pityeregtek az anyjukhoz bújva. Megcsókolta mindhármukat végül nehéz szívvel, de indult az útjára.

Réde a csónaknál várt rá. Jóravaló, halk szavú, tizenhét tavaszt látott rendes legény volt. Már egy éve járt Biros után. Jól bánt az íjjal és a bottal is. És ami ennél is fontosabb, hogy akkor is higgadt maradt, mikor tavaly télen a nádi toportyánok meglepték őket kint a lápon, egy szigeten. Két irhát adott azután a kaland után büszkén a lányának. Biros ködmönt varrt belőle a fiúnak. Ezen gondolkozott magában mikor végül odaért Rédéhez.

- Ha készen állsz, induljunk – szólt a legényhez. Az csak bólintott. Mindketten beszálltak, majd a tolófákkal mozgásba hozták a ladikot. A sziget hamar eltűnt a szemük elől, ahogy a nádfal összezárult mögöttük.

- Kerülő úton megyünk. A Kanászok tölgyesének vesszük az irányt. Nem megyünk a nyílt vízen. Onnan rejtve is meg tudjuk közelíteni a falut. Fő az óvatosság.

Kora délelőtt volt. Körülöttük titokzatos rengetegként hullámzott a nád, aminek egyre csökkent a magassága. Végül már olyan alacsony lett, hogy csak a vállukig ért. Fejük felett szakadozott, sötét felhők sodródtak a hegyek felé, időnként súlyos esőcseppeket hullatva maguk alá. Aztán a felhők elfogytak, a nap melege pedig elkezdte szárítani a vidéket. A lápot alacsony páraszőnyeg ülte meg. Oly alacsony, hogy a csónakban álló két férfi feje kiemelkedett belőle. Ha valaki messziről nézte volna őket, csak annyit látott volna, hogy két levágott emberi fej úszik a sziporkázó napfényben egy szürke gomolygó óceán tetején. De mindezt senki sem látta, talán csak az öregisten. Délfelé járt, amikor egy fiatal szomorúfűz törzséhez kikötötték a csónakot. Itt a víz, már térdüket sem verte és szilárd talaj volt alatta. Jó négy-öt iramodásnyit ha mentek még a nádban, amikor végre a falu makkoltató tölgyesébe értek.

- Érzi kend? - kérdezte az eddig szótlan Réde, miközben megfogta Farkas karját megállásra kényszerítve.

- Mit te gyerek?

- Füstszag van. Valami égett – nézett rá komoran.

- Igen. Igazad van Réde. Én is éreztem valamit, de nem tudtam rájönni mi az. Ez valóban füstszag. Innentől csak óvatosan – mondta Farkas nyugalmat erőltetve magára, miközben aggodalom kezdte szorítani egyre erősebben a gyomra tájékát. 

A terebélyes fák lombjai alá csak néhol jutott be a nappali világosság. Óvatosan haladtak előre. Igyekeztek szemből mindig egy-egy fa takarásában maradni és kerülték a földre hullt száraz ágakat. A fák között most nem túrt a konda, csak madarak zizegtek, csörögtek a magasban. Jobbról, alig iramodásnyira a tölgyek oszlopain túl, Salamon-tavának vizét enyhe szél borzolta. Hullámain táncot járt a kora délutáni napfény. Ahogy haladtak előre, egyre erősebben lehetett érezni a füstszagot. Farkas arra gondolt, hogy már az emberi hangoknak is vízhangot kellene vernie a fák között, de szavak és nevetés helyett, csak gyenge légmozgás piszkálta a lombokat. 

A tölgyest csak a Kátsi patak vize választotta el a falutól, aminek hamarosan ott álltak a partján. Magukról megfeledkezve, bambán nézték a látványt, ami eléjük tárult. A túloldalról eltűnt a falu. Vagyis ott volt, de mégsem. Az otthonaik helyén csak füstölgő törmelékkupacok hevertek. A felgyújtott paticsfalu házak szó szerint porrá égtek mindennel együtt, ami a mindennapokat jelentette számukra. A valaha jól ismert, élettel teli helyén semmi sem mozdult. Hosszú percek után Farkas és Réde egymás mellett ereszkedett a mederbe. A gázló derékig érő vizében egymásba kapaszkodva keltek át a túloldalra, az erős sodrásban.

Átkelés után különváltak. Mindketten a saját házaik felé vették az irányt. Farkas, amikor odaért elfojtott zokogásba kezdett. Csak úgy össze-vissza, turkálni kezdett a romok között, de semmit sem talált. Az egész addigi életük visszatért a porba. Aztán az apja és Maradék jutott az eszében. Mi történt velük? Holttestet ugyanis eddig nem talált. Ekkor Réde hangját hallotta, aki a templom helyén még mindig füstölgő halom mellett állt és onnan kiáltott neki.

- Jöjjön ide kend! Ezt látnia kell!

Nehéz szívvel, félve attól mit talál ott, elindult Rédéhez. Ahogyan egyre közelebb ért, legyek hadának zsongását hallotta egyre hangosabban. Minden lépéssel csak az időt húzta, de egyszer elfogyott a távolság és ott állt a fiú mellett. Szeme elé borzalmas látvány tárult. A földön egy hatalmas vértócsában, aminek már a nyoma is megfeketedett - mert nagy részét beitta a föld - négy vagy talán öt, a felismerhetetlenségig feldarabolt ember testrészei hevertek szerteszét. Belek, csont, vér és agyvelő massza, amin élő szőnyegként legyek hada hemzsegett, mit sem törődve a közelükben állókkal. A maradványok között egy íjat és Bogan botját is felfedezni vélték, több törött villával együtt. A látvány oly szörnyű volt, hogy egy idő után mindketten elfordultak és öklendeztek, hánytak legalább egy kurta órán keresztül. Mikor a gyomruk kicsit megnyugodott alaposabban szemre vették a templom romjait is. A törmelék alól égett emberi hús szaga lengte be a környéket. Itt-ott egy-egy égett kart vagy lábat is felismerni véltek.

            Miközben ott lődörgött, eszébe jutott Maradék és a csónak. Fogta hát magát és elindult a kikötőbe. Már csak abban bízott, hogy a fia nincs a faluban. Mivel az apja botját nem látta a mészárszéknél, így úgy gondolta az ő teste is ott van valahol a templomban a romok alatt, a többiekével együtt. De Maradék miatt még reménykedett. Talán nem volt itt mikor mindez történt, talán még nem ért ide.

            A kikötőbe érve viszont minden reménye elszállt. Jó nyíllövésnyire a parttól ott ringott üresen az a csónak, amivel a fiú megszökött a lápról. Mikor a látvány eljutott a tudatáig, leült a vízpartra és némán sírni kezdett. A gyermekét és az apját temette magában. Végtelenül összetörve érezte magát és arra gondolt, hogyan fogja ezt elmesélni Csepkének. Már jó ideje ült ott magába roskadva, nem törődve a világgal és az idő múlásával, amikor váratlanul egy kéz ereszkedett a vállára és egy hang szólította meg. Maradék hangja.

- Apám! Itt vagyok édesapám!

Nehezen fogta fel a szavakat, végül hátrafordult ültében és megpillantotta maga mögött Rédét és az elveszettnek hitt gyermeket. Egy hangot sem bírt kiejteni a száján. Keze tétován érintette meg Maradék arcát, majd lassan magához vonta a fiút. Mindketten sírni kezdtek. Sokáig csak a könnyeik beszéltek helyettük, míg végül Réde törte meg a csendet.

- Farkas uram, figyeljen rám! Jobb lesz, ha elmegyünk innen. Kezd esteledni. Húzódjunk inkább a tölgyes mélyére. Itt nem biztonságos. Mi lesz, ha visszajön a tatár?

- Igazad van fiam. Gyertek, menjünk.

Megfogta Maradék kezét és a gázló felé vették az irányt. Nem szót egyikük sem. Mikor átkeltek a patakon, még világos volt, de a fák alatt már kezdett sűrűsödni a sötétség. Farkas mégis magabiztosan vezette őket előre. Lementek egészen a tópartig és ott haladtak egy ideig. Végül egy végtelenül öreg tölgyfához értek, aminek a törzsét nyolcan sem érték volna át. A fa vízfelőli oldalán gyermek magasságú nyílást lehetett látni.

- Itt húzzuk meg magunkat éjszakára. Jó nagy odú van az öreg fában. A kondások is itt szoktak éjszakázni.

Acélt és kovát vett elő az úti batyuból. Apró tüzet rakott a fa tövében, amivel addig ügyeskedett, míg sikerült meggyújtania egy száraz ágvéget. Ezután eltaposta a lángokat jó alaposan és avarral szórta be helyet. Csak az ágvéget hagyta égni.

- Maradjatok kicsit idekint, majd szólok, ha bejöhettek – mondta végül a fiúknak aztán a rögtönzött fáklyát maga előtt tartva, bebújt a nyíláson.

Egy perc sem telt el végül, már ki is szólt Rédének és Maradéknak, hogy menjenek be utána. Mikor a fiúk bebújtak a nyíláson mindketten meglepődtek azon, amit láttak. Egy nagyjából három-öt lépés átmérőjű, kissé ovális odúba jutottak a fa belsejében. A hely olyan magas volt, hogy egy felnőtt férfi is bátran kihúzhatta magát benne, a feje akkor sem érte el fában megbújó barlang tetejét. Középen kisméretű, agyagból tapasztott tűzrakóhely lapult. Farkasnak éppen sikerült meggyújtania benne a tüzet. A piros lángok táncot jártak az odú falán, a füst pedig lassan felfelé emelkedett és eltűnt a magasban. Valami rejtett nyílás lehetett ott, amin keresztül távozott a kanászok menedékhelyéről. Szemben a nyílással, az acélossá szilárdult fabelső tövében, tűzifa kupac rejtőzött, míg két oldalt avarból és deszkából eszkábált fekhely lapult. Mikor mindhárman bent voltak, Farkas fogta az úti subáját és felakasztotta a bejárati nyílásra.

- Na így már jó lesz. Nincs az a tatár, aki észrevegyen minket idebent. Üljetek le a tűz köré, harapjunk pár falatot. Aztán mesélj majd fiam, mi történt veled és mondj el minden mást is, amit láttál!

Azzal elővették a vacsorára valót. Először csak ettek, nem sokat beszélgettek közben. Mikor a végére értek az evésnek, várakozni kezdtek türelemmel. Csak a tüzet bámulták, amire Farkas időnként kevés fát igazított. Így telt lassan az idő, mire végül Maradék beszélni kezdett.

- Szörnyű dolgokat láttam apám, nem szívesen beszélek róluk, de elmondom, hogy tudják kendek is, milyen fajta emberek ezek a tatárok.

Sokáig beszélt arról miket látott. Elmesélte Boganék és a templomba szorultak történetét, aztán el-elcsukló hangon elmondta azt is, hogyan halt meg a nagyapja és Kacsu. Végül a következőkkel zárta mondandóját:

- Mikor elment a tatár, nagyon féltem. Egyedül a fa ágai között, azt hittem én is meghalok. Nem láttam, nem hallottam már semmit sem. Azt sem vettem észre, amikor édesapámék a faluba értek. Aztán valahogyan hangok jutottak el hozzám. Mikor felfogtam végre, hogy Rédét látom, amint éppen egy keresztet próbál leütni egy sírhant mellé, nagyon megörültem. Lemásztam a fáról és odamentem hozzá. Nagyon meglepődtem, amikor elmondta, hogy apám-uram is itt van. A többit meg már tudják – fejezte be sírással küszködve Maradék.

Farkas lassan magához vonta a fiát, ledőlt vele az egyik fekhelyre és csak annyit mondott. 

- Aludjunk, majd holnap ...

Réde is lefeküdt, aztán a tűz is aludni tért. Hortyogása szép csendesen beöltötte a teret. Csak Farkas szemére nem jött álom. Némán és mozdulatlanul feküdt reggelig, miközben óvón fogta magához nyugtalanul alvó gyermekét.

Alig pitymallott még, amikor Bököny felébresztette Szeréndet. Mire a regös összeszedte magát, már ki volt csomagolva egy darabka szalonna meg cipó egy kendőre, az esti tűz maradványai mellé. Az eső sem esett már, szép tiszta időnek ígérkezett a nap.

- Egyék kend, ki tudja, mikor eszik ma legközelebb.

Szerénd morgott valamit az orra alatt, majd felállt, kinyújtóztatta tagjait és a víz széléhez lépve alaposan megmosta az arcát, de még a feje búbját is. Aztán leült az étel mellé és szótlanul enni kezdett. Közben Bökönyt hallgatta, aki a következőket mondta neki. 

- Ha evett, azonnal indulunk. Nem megyünk be Dorogmára. Elkerüljük a falut. Jobb, ha ott nem is látják kendet. Biztonságosabb lesz úgy. A rév nem a faluban van, hanem attól olyan nyolcszáz lépésnyire. A parti erdőn keresztül fogjuk megközelíteni. A révész már biztosan fenn lesz. Azzal beszéljen, az majd szerez magának egy sószállító hajót, vagy egy tutajt, ami lentebb viszi a Tiszán. Mikor odaérünk, elbúcsúzunk egymástól. Maga megy a maga útján tovább és én is a magamén.

A korán kelő nap már úton találta őket. Lassan elfogyott alóluk a víz és a nád is. Ritkás facsoporton vágtak keresztül. Jobb kézre látták maguk mellett a fák törzsein túl a falu házait, melyek közt már ott mozgolódtak az emberek.  Aztán a házak eltűntek a lombok takarásában. Ők pedig egyre nehezebben vágták magukat előre az iszalaggal benőtt öreg fák között, a sűrű aljnövényzetben. Minden lépésükkel szúnyog rajokat vertek fel, amik kegyetlenül megszedték vámjukat.  Egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül szétnyílt előttük az erdő és ők ott álltak a Dorogmai révnél.

Öreg tölgyfák szegélyezte, nagyjából negyedfél holdnyi tisztás rejtőzött a Tisza parti erdőben. Viszonylag széles kocsiút vitt innen a faluba. Közel a vízhez, három félig kész bödönladik hevert felbakolva. A parton paticsfalú kunyhó állt magányosan. Előtte egy tűzrakó gödörben még ott füstölgött az előző esti tűz maradéka, ami fölött keszegek füstölődtek. Szárító karókra háló és egyéb halászeszközök voltak körbe a tisztáson felaggatva akkurátus rendben. A kunyhó falának több, embernyi szigony volt támasztva. A parton kisebb nagyobb ladikok sorakoztak. Mellettük dereglye a kocsik számára. A kelő nap ki-kikukucskált a szakadozó felhők alól és szépen megvilágította az egész tisztást, de ember sehol sem vetett árnyékot rajta.

- Még biztosan bent alszanak a faluban. Üljünk a tűzhöz és várjunk - javasolta Bököny.  

Botjukat letették maguk mellé, letelepedtek és türelmesen várakozni kezdtek. A lomhán folyó ősi vizet nézték. Egy kurta óra sem telt el, amikor a falu felől kiáltozás és visongatás hangjait hallották, ami nem akart csökkenni, sőt egyre hangosabban hallatszott. Hirtelen emberi lábak dübögését kísérve két fiatal nő és egy férfi futott be a tisztásra. Ekkor már Bököny és Szerénd is álltak és egy-egy szigonyt szorongattak kezükben, amit a kunyhó mellől vettek magukhoz.

A két nő közül az egyik, egy pár hónapos csecsemőt szorított a melleire. A másik tépett felsőruháját igyekezett összefogni magán. Hosszú hajuk kibontva loboncosan verdeste vállukat. A férfi harmincas évei elején járó magas szikár alak volt. Haját két oldalt varkocsba fonta, orra alatt lelógó bajusz lobogott. Bőgatyát és felsőtestén fehér színű vérpettyes inget viselt. Kezében hosszú halbelező kést tartott, amiről vér csepegett alá. Egy pillanatra megtorpantak mikor meglátták Bökönyéket, de már rohantak is tovább, mint akit üldöznek.

- Tűnjenek el, vagy jöjjenek velünk, nyakunkon valami istentelen népség – hadarta a férfi, miközben az egyik csónakhoz rohantak.  

Ebben a pillanatban folyásirányból egyszer csak egy tutaj bukkant fel. Lassan komótosan sodródott lefelé a Tiszán. Hátsó végében kunyhó terpeszkedett, ami elől vékony füstcsík tekeredett az ég felé a szélcsendes, napos időben. Két oldalán összesen négy férfi irányította hosszú lapátszerű rudakkal az alkotmányt. A három menekülő ekkor ért a csónakokhoz. A nők bemásztak az egyik a ladikba és a férfi éppen a vízbe tolta volna azt, amikor egy lovas robbant be a tisztásra. Vad külsejű idegen kinézetű ember volt apró lovon. Kezében íjat feszített és amint meglátta a ladikot tolót, a vesszőt egyből a hátába lőtte.

Szerénd, mint a harchoz szokott emberek általában, nem tétovázott. Jobbjában már lendült is a halszigony és olyan erővel vágódott a tőle pár lépésre lévő lovas mellkasába, hogy kivetette azt, a nyeregből.

- Itt vannak a tatárok! Tűnj el Bökény! – kiáltott fel. Felkapott egy másik szigonyt, odaszaladt vele a ladikhoz és bedobta a nők mellé. Az idegen férfi holttestét pedig, aki még ekkor is fogta a ladik végét, oldalra lökte a vízbe. Maga kezdte el tolni a mélység felé a két nővel a csónakot. Mikor már a derekáig ért a víz, beugrott és azonnal lapátot ragadott, majd erőteljes csapásokkal evezni kezdett a folyó közepe felé. Mostanra az asszonyszemélyek is magukhoz tértek döbbenetükből. A gyermektelen fogta a másik evezőt és ő is evezni kezdett. Az, amelyik a gyermeket fogta, a csónak elejébe húzódott és kiabálni kezdett a tutajosoknak.

Ekkor két újabb tatár vágtázott ki a tisztásra. Óvatosan visszafogták a lovukat mikor meglátták a társuk holtteste mellett, annak békésen legelésző lovát. Bökényt egyáltalán nem vették észre, mert ő a kunyhó takarásába húzódott. Gyorsan felmérték a tisztást, aztán figyelmüket a csónak felé irányították. Leszálltak lovaikról és azokat kantáron vezetve a vízpartig mentek. Ott elővették íjaikat és röhécselve beszélni kezdtek egymással, egy furcsa idegen nyelven. A közelebbi alig három lépésre volt csak Bökénytől, a másik a két ló között állt. A fiúból mostanra minden izgalom elszállt. Hidegen mérte fel a helyzetet. A csónak ugyan folyamatosan távolodott a parttól, de még bőven nyíllövésnyi távolságon belül járt. Tudta, ha nem cselekszik Szeréndék pillanatokon belül halottak lesznek.

Szemére vörös köd ereszkedett, a vére pedig egyre hangosabban üvöltött a fejében. Kettőt előrelépett és az élesre fent szigonyt oldalról a közelebbi tatár hónaljába vágta, aztán nagyot rántott rajta. Olyat, hogy a fej elvált a nyéltől és már csak azt szorította a markában. A következő pillanatban lépett is tovább és nagyot taszított teljes testével az apró lovon. Az oldalra ugró állat magával sodorta az éppen íját feszítő harcost, aki esés közben felé nézett. Jól látta megdöbbent tekintetét, mikor fölé állt és a szigony rúdjának csonkját a képébe vágta. Reccsent az orr és arccsont, majd a bot vége a koponya hátoldalán kirobbant a tatár fejéből és a talajhoz szögezte annak vonagló testét.

Bökény a saját szuszogásán és száguldó vére dübörgésén kívül semmit sem hallott. Majd a szemére ereszkedő sötét függöny hirtelen feloszlott, újra látott és gondolkozni is tudott már. Tudta, hogy életveszélyben van, de a történtek miatt legyőzhetetlennek érezte magát, aztán győzött végül a józan esze. Felkapott még egy szigonyt, az utolsót, ami még a kunyhó oldalának volt támasztva, fogta a vasalt botját és behúzódott az erdőbe. Onnan leste, ahogyan a csónak megközelíti a tutajt, majd a menekülők a tutajosok segítségével felmásznak az ingatag vízi alkotmányra. Látta, ahogyan Szerénd megáll a tutaj szélén és a part felé néz. Aztán felemeli a kezét köszönetképpen. Neki intett, neki köszönte az életüket.

Ekkor vagy kétmaréknyi tatár lovas lovagolt be a tisztásra. Mikor meglátták társaik hulláit iszonyatos haragra gerjedtek. Ordítoztak és azokon a tárgyakon töltötték ki a mérgüket, amiket találtak. Összetörve halomra hányták a dolgokat majd a tűzrakó gödörből parazsat borítottak a kupacra, ami azonnal lángra lobbant. Páran a parton álltak és onnan rázták az öklüket az egyre távolabb sodródó tutaj felé, amit már lőtávolon kívülre vittek magukkal a hullámok. Ami ezután következett, az egy életre beleégett Bökény tudatába. Oly borzalmas látvány volt, hogy ilyet el sem tudott képzelni. A tatárok fogták társaik holttestét, leszedtek róluk mindent, majd egy hosszú késszerű eszközzel, egyesével mindegyiknek levágták a fejét.  A fejeket egy bőrzsákba dobálták, amit felkötötték az egyik halott lovára. A fejnélküli csupasz torzókat pedig a folyóba dobták. Ezután felültek lovaikra és ahogyan jöttek úgy távoztak is.

Hirtelen csend lett. A tisztáson, csak a tűz emésztette martalékát egyre halkabb ropogással. A falu felől sem hallatszott már zaj. Csak a folyó vize csobogott tovább méltóságteljesen.

Bököny is elhagyta a helyét és a fák között a falu felé osont. Füst és égett hús szagát érezte az orrában. Mielőtt kilépett volna a faluszéli lombok alól, hosszasan szemlélte Dorogmát. A házak helyén álló kupacok csendben füstölögtek. Közöttük még egy kóbor kutyát sem látott mozogni. Végül erőt vett magán és kezében a szigonnyal megindult előre. Ahogyan a házak közé ért, megértette miért nem hall semmilyen hangot sem. Mindenfelé lenyilazott tetemek hevertek. A tatárok még a kutyáknak sem kegyelmeztek. Végül a templomot vette célba, ami a falu közepén állt. Útközben szétszórt dolgokat, férfi és női holttesteket látott. Voltak házak ahol egy-egy kar, vagy éppen egy-egy láb lógott ki a füstölgő romok alól. A templom előtti téren álló tölgyfa ágain fürtökben lógtak felakasztva a falusiak. Mind férfiak voltak. Felpüffedt arcuk közepéből óriásira duzzadt lila nyelvek lógtak a semmibe. A testeket feketére színezett a kormos halál.

Nem volt itt tovább mit keresnie, egy teremtett lelket sem látott semerre sem. Megindult hát ki a faluból, amikor mintha halk gyereksírás ütötte volna meg a fülét. A hang egy összedőlt és leégett házhoz vezette. A sírás a romok alól jött. Puszta kézzel kezdte el szétdobálni az üszkös fadarabokat. Aztán kerített valahonnan egy lapátot is. Így haladt lépésről lépésre egyre közelebb a sírás forrásához. Miközben dolgozott folyamatosan, halk szavakkal beszélt az ismeretlenhez.

- Csiba te gyermek, csak csendesen. Jövök-jövök, segítek. No, ne sírj már, még meghallja valami koszos kutya. Csiba te, csak csiba.

Egy idő után, már a nem sírt, csak a szipogását lehetett hallani. Végül, késő délutánra sikerült megtisztítania egy rejtett csapóajtót, onnan jött a hang. Mikor felnyitotta a fedelet, egy szűk lyukat látott, amiben egy hároméves forma kislány kuporgott, egy szál pendelyben. Koszos volt az isten adta és csodaszámba ment, hogy élt egyáltalán. Bökény a kezét nyújtotta neki, amit a kislány azonnal megragadott. Kiemelte és a mellkasára vonta. A gyerek szótlan maradt, csak kétségbeesetten kapaszkodott apró kezeivel a ruhájába. Így álltak egy darabig. Akkor letette maga mellé, majd a szigonyt a hátára kötötte, a kislányt pedig a nyakába emelte. Tudta, hogy a halottakat el kellene temetnie, de egyedül képtelen lett volna erre, ráadásul attól is tartott, hogy újabb tatár harcosok vetődhetnek a révhez. Fogta hát a botját és elindult immár végleg kifelé a halott faluból a nádra.

- Hogy hívnak szépségem, megmondod nekem a neved? - kérdezte Bökény menetközben.

- Virágnak - szólt a gyermek szipogva, majd így folytatta - anyácskám merre van? Anyácskát akarom.

- Anyácska elment, messzire. Majd visszajön, egyszer még talán visszajön. Addig én vigyázok rád. Jó lesz így? – kérdezte, de választ nem kapott. Virág rádőlt a fejére és csendesen szuszogni kezdett. Az egész napos rettegés teljesen kimerítette. Elaludt.

- Aludj csak drága, aludj. Hosszú út vár ránk még hazáig.

Az első csillagok fénye, már az ingovány világ szélén lévő szigeten találta őket. Bököny leemelte a kislányt a nyakából, az úti subába csomagolta annak gyenge testét és a tűzhely mellé fektette. Tüzet nem rakott, nem mert. Csak lefeküdt a földre Virág mellé. Magához vonta úgy merült nyugtalan álomba.

Maradék nehezen haladt előre. A sűrű nád alig akart megnyílni a nehéz ladik előtt, amit csak gyenge gyermekkarjai igyekeztek mozgásban tartani a súlyos tolófával. De nem adta fel, nem akarta. Nagyapjához igyekezett, ott akart lenni vele, amikor azok az idegen népek megérkeznek majd a falujukba. Mindennél jobban szerette az öreget, aki képzeletében olyan harcossá nőtt, aki egyedül is elbánik bármennyi banditával. Eszébe jutott ugyan útközben, hogy mit fog szólni az apja meg az anyja a szökéséhez, de gyermeki könnyedséggel terelte el nehéz gondolatait és inkább az útra koncentrált. Mire végre kiért a nádból, már a nap is a látóhatár fölé emelkedett. A tavasz langymeleg sugarai hamar felszívták a hajnalban szemerkélő esőcseppek nyomait. Innentől már kicsit gyorsabban haladt a nyílt vízen, de így is délfelé járt, mire kikötött a falu szélénél.

Már messziről hallotta egy veszekedés hangjait és mikor megkerülte nagyapja házát már látta is a vitatkozókat.  Ott álltak a templom előtt. A leghangosabban Bogan kiabált, körülötte ott álltak a faluban maradtak mindannyian. Velük szemben nagyapja higgadt alakját látta. Mellette csak az öreg Béla pap állt, aki felemelt kézzel próbálta csitítani az embereket.

De Maradék valami mást is látott, olyat-amit a többiek nem. Keresztes irányából sűrű füst kezdett a magasba emelkedni. Furcsa füst volt. Nem egy pontból fakadt, hanem mintha a távolban húzódó hegyek, mind egyszerre kaptak volna lángra. Éles füle ugyanekkor mintha távoli harangszót is hallott volna. Olyat, ami nem a megszokott ritmusban szólt, hanem furcsán össze-vissza ütötte a ritmust. Ösztönei azt súgták nagy baj van, nem habozott hát, hanem a vitatkozókhoz rohant.

- Nagyapa, nagyapa! Nézze! Nézze már! - kezdte el az öreg Salamon karját rángatni, aki éppen nagyon dühösen nézett a még mindig hangosan kiabáló Boganra.

- Ej, gyerek! Hogy kerülsz ide? - förmedt rá, amikor felfogta, hogy unokája rángatja karjait. De nem csak a bíró, mindenki elhallgatott döbbenetében, ahogy felismerték Maradékot, aki tovább mutogatott és kiabált.

- Nézzétek apó! Nézzétek már! Füst! Füst! – és ahogyan kinyújtott karja irányába néztek az emberek, végre mindenki meglátta.

Rövid súlyos csend ereszkedett a csoportra. Szinte szájtátva nézték, ahogyan a magasba emelkedő füstfal, fátyolosan eltakarja a napot, majd lassan szétoszlik a magasban.  Salamon tért legelőször magához és hangosan kimondta, amit mindenki gondolt.

- Keresztes ég! Itt van a tatár.

Szavaira megtört a csend. Hirtelen mindenki beszélni kezdett. Volt, aki elbújni akart, míg mások harcolni. Különösen Bogan hangoztatta, hogy védjék meg, ami az övék. A három család már meg sem hallgatta a bírót, nekik immár új vezetőjük lett, aki büszkén adta ki a parancsait.

- Az asszonyok meg a gyerekek húzódjanak be a templomba és torlaszolják el az ajtót. Atyám maga menjen be velük és imádkozzon! A férfiak meg a legények hozzák a villáikat. A csónakot elkobzom, jó lesz, ha valami balul ütne ki. Kacsu! – fordult ekkor egy 14 éves forma legényhez, aki a fia volt – Te ügyelsz rá. Fogd a botod és őrizd, csak az szállhat bele, akinek megengedem. Kinek van íja?

Ekkor Salamon megértette, hogy itt az ő szava már semmit sem ér. Kézen fogta az unokáját és elvezette a házukig. A gyerek egyszerre volt rémült és izgatott, mindenfélét beszélt össze-vissza útközben. A háznál az öreg elővette régi visszacsapó íját és egy tegez vesszőt is magához vett az egyik sarokból. Ezután egy tarisznyába lepényt, egy darab szalonnát, bicskát és egy butykos vizet csomagolt, amit Maradéknak adott.

- Fogd gyerek és egy szót se többet. Innentől azt teszed, amit mondok neked! Megértetted?

Maradék lelkesen bólogatott.

- Harc lesz fiú, a tatár nemsokára itt lesz, érzem. Te még kicsi vagy az ilyesmihez és ha már olyan bolond vagy, hogy idejöttél, valahogyan túl kell éld azt, ami következik. A templomban azok a bolondok már olyanok, mintha nem is élnének. Oda nem mehetsz. De itt sem maradhatsz. Felmászol hát a helyedre a tölgyfafészkedbe. Nem szólsz egy szót sem, bármit látsz vagy hallasz is. Megértetted? Semmit, egy árva szót sem! Ott maradsz a fészekbe, míg a veszély el nem múlik! Esküdj az őseidre!

Olyan hevesen beszélt az öreg és olyan meggyőző volt, hogy Maradék nem tiltakozott. Azt is elfelejtette megkérdezni, hogy honnan ismeri az Őrfa titkát. Meg is esküdött, annak rendje módja szerint, majd megölelte Salamont és elfutott a fa irányába. Mikor oda ért, gondosan körbenézett látja-e valaki, aztán mikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, felhúzta magát az ágak közé. Pillanatok alatt elfoglalta a szokott helyét, majd kilesett a lombok közül.

Az öreg Salamont figyelte, aki a tóba ömlő patak mentén elbújt egy kidőlt fa mögé, ahonnan jó rálátása nyílt a templom előtti üres térre.  Ott gyülekezett Bogan és maroknyi csapata. Összesen kilencen voltak, bár ketten közülük inkább voltak gyerekek, mint felnőttek. Bogannál hosszú vasalt bot volt, olyan mint a bíróé és a templom előtti téren egy zsámolyon foglalt helyet, mintha ő lett volna már is a falu vezetője.  A többiek villát és botokat szorongattak a kezükben. Csak egy felnőtt férfinél volt íj.

Maradék jól megnézte magának a falut, aztán a Keresztesre vezető útra koncentrált. Nem sokat kellett várnia. A szomszéd falu irányából hirtelen egy lovascsapatot látott meg közeledni az úton. Gyorsak voltak, nagyon. Lehettek vagy negyvenen. Mint szélvész dübörögtek át a hídon s már ott is voltak az Őrfa alatt. Ott pillanatok alatt egy tömegbe rendeződve, hangos kiabálásba kezdtek, amikor meglátták a templom előtti csoportot. Ekkor ez egyikük kurjantott valamit, valami idegen ugató hangon. Erre mind elhallgattak és gyorsan fegyelmezetten felsorakoztak egy sorba. Várakozni kezdtek, így Maradék óvatosan úgy helyezkedett, hogy alaposan szemügyre tudja venni őket.

Alacsony igénytelen kinézetű apró lovakon ültek. Mindegyikük fejét nemez föveg fedte. Ruházatuk kopott szakadozott bőrből volt. Oldalukat enyhén ívelő kard verdeste, kezükben lándzsát markoltak. Mindegyikük hátára kisméretű kerek bőrpajzs volt akasztva. Lovaik baloldalán két tegez is lógott, bennük egy-egy íjjal, a jobb oldalán pedig két tele puzdra. Tömegükből, csak a középen álló harcos nézett ki kicsit másképpen. Az ő fején bőr sisak díszelgett, aminek csúcsáról lófarok lógott a hátára, felsőtestét pedig fém pikkelyekkel kivert birkabőr páncél fedte. Az arcukat nem látta felülről, de azt igen, hogy termetük inkább hasonlított egy kamasz gyerekre, mint egy felnőtt férfira. Kicsik voltak, akárcsak a lovaik.

Nem sokáig várakoztak. Vezetőjük végül vakkantott valamit, mire szép lassan megindultak a templom előtt csoportosulók irányába. Azok ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz és nem tűntek már olyan magabiztosnak sem, mint korábban. Közelükbe érve a tatár lovasok sora, félkörbe rendeződött és egész szorosan közrefogta Boganékat. Ennek ellenére Maradék mindent jól látott és hallott is, hála a magasba épített fészkének. A falusi férfiak egészen az újsütetű vezetőjük mögé húzódtak és választott bírájukat maguk elé taszigálták. Bogannak nem sok választása maradt. Előre lépett hát és hangosan, de a félelemtől remegő hangon a következőket mondta, miközben úgy markolta a botját, hogy kifehéredtek a bütykei.

- Üdvözlöm a falunkban a tatár urakat! Mivel szolgálhatunk?

A tatárok csendben maradtak, vártak. Soraik közül végül kivált a vezetőjüknek kinéző lófarkas sisakos alak és lovával egészen Bogan közelébe léptetett. Annak már szinte táncolt a bot a kezében, annyira remegett egész teste a félelemtől. A tatár végül mondott valamit furcsa ugató hangján, amin a többiek nevetni kezdtek. Szemével szúrósan nézte a falusiak szószólóját, aki megbabonázva mozdulatlanul figyelte, ahogyan a tatár kihúzza kardját a hüvelyéből és egyetlen suhintással, mintha csak egy görögdinnyét szelt volna ketté, az orra magasságában egyszerűen kettévágta Bogan fejét. A mozdulattal egy időben a lovasok felordítottak, majd lecsaptak a meredten, védekezésre képtelenül ácsorgó csoportra. A felnőtt férfiakat egyszerűen felaprították. Csak egy véres masszakupac maradt a helyükön. A két fiatal fiút viszont kirángatták a többiek közül és pillanatok alatt megkötözték, majd egy fa alá lökték magatehetetlen testüket. 

Ebben a pillanatban éktelen jajgatás és sírás hangzott fel a templomból. A hangra a fosztogató horda igencsak jó kedvre kerekedett. Pillanatok alatt több baltát is kerítettek a faluból. Parancsnokuk utasítására ketté vált a társaság. Egyik felük a falu házait kezdte el felforgatni, míg a másik a templom ajtónak esett a baltákkal. Hiába készült jóféle tölgyfából az ajtó, pár perc múlva leszakítva, oldalra lökve hevert a bejárt mellett a földön. Röhögve tódultak be a tatárok a nyíláson. Visítás, jajgatás és éktelen nevetés hallatszott ki az épületből.

Kisvártatva fiatal lányokat és gyerekeket tereltek taszigáltak ki az ajtón a harcosok. Odahajtották őket ahol a két fiú feküdt megkötözve a földön. Azok jajgatva bújtak össze egy kupacba, tehetetlenül. Ekkor a tatárok parancsnoka újabb parancsokat vakkantott röhögve. Erre a harcosok az érettebb lányokat, öten voltak, kirángatták a többiek közül, majd a földre teperték őket. Ketten-ketten két oldalról lefogták a karjukat, míg egy harmadik letépte a ruhájukat és a lányok fölé görnyedt. Így tett a parancsnokuk is, miközben hangosan röhögött.

Maradék nem tudta mi történik, hiszen sohasem látott még ilyet és nem is hallott ilyesmiről. Egy dologban volt csak biztos. Valami borzalmas dolog zajlik a szeme előtt. Aztán váratlan dolog történt. A lány fölé görnyedt parancsnok oldalába nyílvessző csapódott, de olyan erővel, hogy annak testét két-három lépéssel is arrébb vetette. Miután a test megállt nem mozdult többet. Ekkor újabb vessző fúródott az egyik tatár harcos mellkasába, aki melléhez kapva azonnal összerogyott. A fosztogatók erre már magukhoz tértek és cselekedni kezdtek. Pillanatok alatt szétszóródtak a fák és a házak takarásába, de nem lapultak meg, hanem összeszokottan, lendültek mozgásba abba az irányba, ahonnan a lövést sejtették. Néhányan lovat kerítettek maguknak és annak nyergébe pattanva, folyamatosan pásztázták szemükkel a patak partvonalát miközben íjat feszítettek.

Maradék látta, hogy a tatárok egyre közelebb kerülnek nagyapjához. Már csak néhány lépésre jártak, amikor az öreg hirtelen felegyenesedett és két gyors lövést adott le egymás után. Mindkét lövés talált és újabb két tatár tért meg isteneihez. De ennek már nem örülhetett az öreg bíró. Mikor a második lövését is útjára engedte, szinte azonnal négy nyílvessző csapódott a mellkasába. A becsapódások ereje a mögötte kanyargó vízbe lökte. Azonnal meghalt. Teste pedig sodródni kezdett a közeli tó felé. A tatárok hangos kurjongatásba kezdetek, miközben a partról kísérték a bírót utolsó útján.

Ezt a pillanatot választotta a menekülésre az eddig rejtőzködő Kacsu. Tolófájával hirtelen kitolta magát a csónakkal az öbölből és kapkodva igyekezett minél messzebb kerülni a parttól. Már több mint egy nyíllövésnyire járt és Maradék már biztos volt benne, hogy megmenekül, amikor a tatárok észrevették. Nem kapkodtak. Szépen nyugodtan lementek a partra, ahol pár szót váltottak egymással. Aztán egyikük nyilat illesztett íja húrjára és lőtt. A vessző alacsony pályát járt be és néhány pillanat múlva, remegve állt meg Kacsu torkában, akinek a teste a vízbe hanyatlott. A tatárok nyila messzebb lő, állapította meg magában a gyerek és amit látott, elraktározódott benne. Ezután a csónak még siklott egy darabig, végül lassan megállt a nyugodt vízfelületen.

Minden, ami a tatárok felbukkanását követően történt, alig egy kurta óra alatt zajlott le. Maradék, ha akart volna sem tudott megszólalni döbbenetében. Még végignézte, ahogyan a katonák összeszedték halottaikat. Lemeztelenítették őket és levágták a fejüket, amiket egy zsákba raktak. A testeket bedobták egy üres házba, majd szépen komótosan felgyújtottak mindent. Az összeszedett értékeket szétosztották egymás között. Foglyaikat pedig kötéllel összekötötték egy hosszú sorba. Valahonnan egy ostor került elő, amivel nagyot cserdítettek és mint a barmokat hajtani kezdték szerencsétleneket ismeretlen sorsuk felé. A nap még mindig magasan járt, amikor az egyre némább menet eltűnt a Keresztes felé vezető úton. Ekkora már a házak sem égtek. Mind magába roskadt a templommal együtt, ahonnan egy teremtett lélek sem került elő. Maradék némán gubbasztott a magasban. Szeméből könnyek kezdtek peregni, de az ajka néma maradt.

Farkas fia Bökény a reggelt várta. Apró tüzüknek parazsa rég elhanvadt, mire pirkadni kezdett. Nem melegítette az már az alvó Székely nembéli Kósa fia Szeréndet sem, aki az útra való suba alatt pihente ki éppen, az éjszaka első felét. Övé volt az első őrség, mert őrködni még a lápban is kellett. Az utazó sohasem tudhatta, hogy kit és mit rejt a nád ebben a világban.

Útjuk első szakaszában csónakkal haladtak egészen a Odvas dombig. Ez volt a vidék legmagasabb része. Pár méter magasan emelkedett ki a környező vizekből és ami fontos volt, innen rá lehetett látni a Csátot Dorogmával összekötő útra is az itt álló fákról. Felmásztak az egyikre és egy egy kurta órán át figyelték a mozgást. Amit láttak az nem volt a megelégedésükre. Nagy volt a jövés-menés. Több alkalommal is láttak lovas csapatokat haladni Dorogma felé, de hogy mifélék voltak, azt ebből a távolságból nem lehetett megállapítani.

Végül úgy döntöttek, maradnak a lápban, nem mennek ki az útra, inkább a rejtett útvonalon közelítik meg Dorogmát. Bökény javaslatára azonnal tovább is mentek és nem várták ki az éjszakát a dombon. Még ha messze is esett az úttól, akkor is túl nyilvánvaló hely volt, nem alkalmas a rejtőzködésre. Rövidesen úton is voltak és a két alakot elnyelte a hullámzó nádrengeteg. Bökény ment elől. Botjával állandóan turkálta, szurkálta maga előtt a lápot. Lassan haladtak, miközben csendes beszélgetésbe kezdtek.

- A Fehér nádnak vesszük az irányt. Késő estére oda kell érnünk a széléhez. Ott ismerek egy rejtett kis szigetet. Azon fogjuk tölteni az éjszakát. Figyeljen rá Szerénd uram, hogy közvetlenül mögöttem jöjjön. Higgye el, egy rossz lépés és elnyeli a sár. Láttam már embert elsüllyedni, aki a rövidebb utat akarta választani, de rosszul döntött. Azóta lidércként bolyong a lelke a mocsárban.  

- És te? Te honnan ismered ilyen jól a vidéket? – kérdezte Szerénd.

- Gyerekkorom óta járom a vizet apámmal. Egész évben kint vagyunk. Tizennyolc nyarat láttam eddig. Ismerem a vidék minden arcát. Most például sokkal könnyebb dolgunk van. Harmadik éve alig esik eső, a víz sokat visszahúzódott. Vannak helyek ahol korábban mellig is ért, most meg csak az ember térdéig. Meg aztán, idekint járva megismertem pár jó pákászt is. Tőlük lehet még csak igazán tanulni a lápról. 

- Akkor miért nem haladunk egyenesen? Na meg a csónakot is otthagytuk elrejtve az Odvas dombnál? Nem lenne gyorsabb azzal haladni? – kérdezte a regös.

- Sajnos van egy hely, ahol nyelő homokon kell átkelnünk. Ott a csónak mit sem ér. Gyorsabb, ha gyalog megyünk. Higgy nekem uram, bármilyen kanyargósan is haladunk, ez a leggyorsabb és a legbiztonságosabb út.

Végül késő estére, elérték a pihenőhelyet, amin éppen csak elfértek ketten.  Éjszaka felváltva őrködtek, majd a kelő nappal, ami gyenge esőt hozott magával, ők is útnak indultak. A Fehér nádból egész nap ki sem láttak. Délután egy nyílt vizes helyre jutottak, ahol a víz mélysége folyamatosan csökkent és száz lépés után el is tűnt alóluk. Előttük homokos, a vízből alig kiemelkedő terület látszott, aminek két végét nádfal zárta le. A homok olyan kétszáz lépésnyire terpeszkedett eléjük, onnan megint nyílt víztükör csillogott a távolban. Bökény szigorúan fordult Szeréndhez.

- Innentől még véletlenül se lépjen máshová, mint én. Ha rosszul lép, meghal. Nem fogom tudni kihúzni, mert nem lesz hová támaszkodnom. Ha megpróbálom nekem is végem, ezért nem is fogom.

Nem várt választ, hanem szép lassan elindult előre. Vasalt botjával folyamatosan szurkálta a homokot, miközben éppen csak hallhatóan suttogott magában. Az őt szorosan követő regös füleit tilalmas mondatok szavai érték el, melyek újra és újra ismétlődtek.

- Vizek ura, lápok ura, világok ura és ti mind ősök ősei.  Vezessétek botomat és lépteimet a helyes útra!

Nagyon lassan haladtak. Volt amikor Szerénd már-már azt gondolta mindjárt átérnek a homokon, de olyankor csak fordultak hol jobbra, hol balra, hol meg szinte visszafelé. Aztán egyszer csak, amikor már órák óta forgolódtak és kezdett lógni az este lába, Bökény nagyot sóhajtott és így szólt.

- Végre. Túl vagyunk a nehezén.  Mindjárt átérünk. Még egy kurta óra és tábort verünk. Magáé lesz az első őrség, enyém a második. Csak apró tüzet rakunk éjjelre száraz nádból. Úgy nem látszik messzire a fénye. Meg aztán, akkor szélapó sem viszi messzire a füst szagot.

Úgy is lett. Rövidesen egy hosszúkás szárazulathoz értek, aminek az egyik végében sárból szárított tűzhely állt egy fa alatt. Mire égett az apró tűz, teljes sötétség borult a világra. Feloszlottak a felhők is, és végre elállt az apró szemű csapkodó eső is. A felhőket szél szaggatta szét és a csillagok egyre fényesebben ragyogtak felettük, miközben a hold ezüst leplet borított a náderdőre. Törtek a lepényből, amit még a faluból hoztak magukkal. Szárított füstölt haldarabokat ettek hozzá. Fáradtak voltak, nem volt kedvük a szócsépléshez. Csak egyszer hangzott el közöttük egy rövid beszélgetés.

- Mikorra érünk a révhez? – kérdezte Szerénd.

- Nincs már messze. Ha korán indulunk, mire a nap a fák fölé ér ott leszünk. Na, akkor kendé az első őrség, én lefekszem. Szóljon, ha már nagyon álmos lesz.

Ezzel Bökény befejezte a mondandóját. Fogta a magukkal hozott subát, beleburkolódzott és már aludt is. Szerénd a tűzet nézte miközben lassan táplálta a lángokat. Néha-néha mikor szétnézett, szempárokat látott a nád között, melyekben ott lobogott a piros virág fénye. Toportyánférgek, állapította meg magában. Olyanok, mint a pártoskodó főurak. Azt lesik, milyen koncot tudnak maguknak leszakítani. Közben újra beborult az ég és megint esni kezdett, de szerencsére a fa lombjai elég jól védték az eső elől a táborhelyüket.

Az éjszakai csendet megtörő hangok nem rémisztették meg. Hozzájuk szokott már, a sok-sok éve tartó kóborlása során. Kereste a helyét a világban és ezt regösként tehette meg a legkönnyebben. Az Erdőelvét határoló havasok tövéből indult el, a soha véget nem érő útjára. Egy-egy főúrnak, de magának a királynak az asztalánál is eljátszotta azokat a dalokat, melyeket nagyapja tanított neki valamikor. Bejárta az ország minden zegét-zugát és sok mindent látott, hallott eközben. És amit látott, nem volt mindig az ínyére. A régi világ lassan végleg elenyészett. Alig volt már valami abból, amit szeretett, amit otthon tanult. Bejáratos volt ugyan mindenhová, mindenhol szívesen is fogadták, de ez már csak annak szólt, amit magában hordozott. A föld egyszerű népe ugyanúgy hallgatta a dalait, mint az utak számkivetettjei, vagy a nagyurak és udvartartásuk. Egyedül a papok nem szerették. Nekik nem volt ínyükre az ősök dicsérete, a táltosok emlegetése. Ha rajtuk múlt volna, rég valamelyik máglya emésztette volna el a testét. De nem rajtuk múlt és ez reményt adott neki arra, hogy amíg ő él, játszhatja a dalait és tovább adhatja azokat másoknak. Ennél többet már nem kívánhatott magának.

Így forgatta a gondolatait, miközben egyre fáradtabban hallgatta, ahogyan az Öregisten egéből surrogva hullt alá a tavaszi eső. Alig bírta már nyitva tartani a szemét, a kimerítő nap után. Végül úgy döntött eljött az ideje, hogy átadja az őrséget. Megrázta Bököny vállát, aki az első érintésre felült. Nagyot ásított, majd átnyújtotta a testétől még jó meleg subát.

- Aludjon! Szólok, ha pirkad. – mondta Szeréndnek, aki jó szorosan beburkolódzott a subába, majd a parázsló tűz mellé hevert, ahol azonnal mély álomba zuhant.

Miután a csónakok távoztak, Salamon hazament a saját házába. Addig keresgetett a nádtetőben turkálva az egyik sarokban, amíg meg nem találta benne, az odarejtett cserép kulacsot. Magához vette, majd kiült a falu közepén, a templomkert mellett álló tölgy alatt egy padra. Onnan hallgatta, az alvégen zajló mulatozás hangjait. Kisvártatva megállt előtte Béla pap, majd csendben leült mellé. Testes idős férfi volt, aki mindennap csupaszra borotválta az arcát és a feje tetejét, a haját pedig rövidre vágta. Sok környékbeli pappal ellentétben törődött a nyájával és a maga módján nem csak a lelküket, hanem a testüket is szívesen ápolta. Ha valaki beteg lett, rögtön felkereste és ha szükség volt rá, akkor kérés nélkül is segített annak családján. Ha kellet még a kaszálóra és a jószágokhoz is kiment. Viselkedését meg is hálálták a falubeliek. Vasárnaponként, mindenféle morgás nélkül jártak a misére és örömmel látták el mindennel, amire csak szüksége volt. Sokáig hallgattak. A mulatozás zajai is elhaltak egy idő után és csak a békák megszokott kórusa zúgott az éjszakában. Salamon végül a pap felé fordult és feléje nyújtotta a kulacsát.

- Igyon egy kortyot atyám - Béla pap kérdően nézett rá, ezért folytatta – kumisz. A legjobb fajtából.  - Az atya elvette a kulacsot, majd szép komótosan nagyot húzott belőle.

- Köszönöm bíró uram, ez most jól esett - ezzel visszaadta a maradékot, majd egy kérdéssel folytatta.

- Mi lesz tovább?

- Várunk. Várunk pár napot, aztán átmegyek Keresztesre és megpróbálok híreket szerezni. Holnap reggel meg beszélek ezekkel a bolondokkal is. Még is csak az én nyájamba tartoznak, ha meg nem sértem ezzel a kijelentéssel atyám.

- Nem, nem. Nem sértődöm meg. Értem én, hogyan gondolja. Amiben tudok segítek is. Ott leszek én is holnap reggel, de most már megyek, lefekszem. Jó éjszakát Salamon.

Ezzel felállt és eltűnt az éjszakában. Az öreg bíró szemére nem jött álom még sokáig. Csak ücsörgött a padon és magában az őseihez fohászkodott. Remélte megsegítik őket és a vihar baj nélkül vonul el. Végül ő is elment és lefeküdt. Csend borult a falura.