Kezdhetném úgy is ezt a történetet, hogy: Hol volt, hol nem volt, a Nagy-hídon innen és a Nagy-hídon túl, élt egyszer egy asszony.  De az is lehet, hogy Ő sohasem létezett ebben a világban, pusztán egy megfoghatatlan apró jelenés volt mindenki számára, aki valaha is találkozott vele. Peregjenek hát emlékére ezek a sorok, szőjék meg történetét örök időkre, míg világ a világ.

Érdekes hely falunk határában a puszta. Emlékeket, embereket, sorsokat rejt magában. Képes megállítani az időt, átírni múltat és jövőt, egyszerre egy időben, egy térben. Ebben a furcsa világban ismertem meg Reginát. Hogy mi volt a családneve szégyellem, de nem tudom. Talán nem is fontos, hiszen élete oly egyszerű, oly jelentéktelen volt a világ számára, mint egy leírt, majd törölt szó egy üres papírlapon. Jelentéktelenségében Ő mégis emberi tudott maradni, születésétől halála pillanatáig. Akivel csak találkozott és akire csak ráköszönt reszelős mély hangján, abban biztosan ott maradt valami furcsa érzés személyével kapcsolatban, amit nem felejt el senki sem amíg csak él.

Legelső találkozásunkra a puszta közepén álló Nagyecsér tanyán került sor. A valamikori tanyaközpont addigra lepusztult, romos hellyé vált. Az egykor virágzó települést, mely dolgos emberek munkájától és víg kacagásától volt hangos sok-sok évtizeden keresztül, elhagyták lakói. Üres utcáit gaz verte fel, a házai éjszakánként sóhajtozva kérdezgették akkoriban egymástól:

- Hol vannak? Hová lettek?

- Visszajönnek még? Halljuk még őket valaha?

De választ nem kaptak soha. Vigaszt, csak az jelentett számukra, hogy olykor-olykor felbukkant valaki, aki rejtélyes okokból ezekben az elfeledett házakban húzta meg magát hosszabb - rövidebb időre. Egy ilyen felbukkanó, a világ elől menekülő ember volt Regina is. Csak úgy jött valahonnan, de nem tartott sehová.

Akkoriban sokat jártam a pusztát és ilyenkor Nagyecsért is mindig útba ejtettem. A valamikori főutcán bandukoltam éppen. Tavasz volt, zöldült már a világ és a nyíló virágokból felszálló illatfelhők zajjal töltötték meg a csendet. Méhek, bogarak hada végezte tavaszi munkáját folyamatosan, de rajtuk kívül csak én jártam a tanyaközpont utcáit. Vagyis csak azt hittem, hogy én járom egyedül, de tévedtem.

Hirtelen egy apró alak jelent meg előttem, szinte a semmiből. Megjelenése olyan volt, mint valami bűbájos varázs. Oly apró volt, hogy az utcákat felverő sűrűn zöldellő gyomnövények a mellkasáig értek. Vékony törékeny testét nagymamám idejét idéző otthonka fedte. Karjait csupaszon lengette maga előtt, utat nyitva haladásához a „bozótban”.

Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban, de bennem dolgozott a több évtizedes beidegződött reflex, így elsőnek sikerült összeszednem magam és ráköszöntem.

- Jó napot kívánok!

És ebben a pillanatban az addig komor arcon mosoly terült szét, karcos kuncogó nevetéssel párosulva.

- Jó napot! – kacarászta el a jól ismert választ mély hangján, amit több évtizednyi dohányzás dörzsölt, reszelt jellegzetesen mély hanggá.

Nem állítom, hogy azonnal nagy beszélgetésbe kezdtünk volna, hiszem bizalmatlanságát csak fokozta kék színű egyenruhám, ami élete során túl sok jót nem jelenthetett számára. Néhány kérdésemre, hogy honnan jött, ki ő, csak zavaros alig érthető válaszokat adott szűkös szókincsével, miközben kínosan kacarászott magában, leplezve mély zavarát egy rendőrrel való találkozása miatt. Hagytam hát, hogy a dolga után menjen, én is azt tettem.

Sokáig megint nem hallottam felőle, mígnem egy esős őszi napon újra nem találkoztunk. Akkor már napok óta esett, hatalmas sártenger és beltengernyi pocsolyák zárták el az utat a pusztába. Az októberre tervezett tanyavilágot bejáró körutamról végleg lemondtam. Megtanultam, hogy vannak időszakok, amikor a természet az úr. Ilyenkor jobb, ha az ember odahaza marad szabadidejében és a maga módján pergeti az idejét.

Én is csak azért mozdultam ki otthonról egy közeli üzletbe, hogy a mindennapi élethez szükséges néhány apróságot beszerezzem a családi tűzhely részére. Ahogyan ezeket az apróságokat pakolgattam a kosaramba, egyszer csak nyílt az ajtó és belépett rajta Regina, sár és esőillatot hozva magával.

- Jó napot! – köszönt rám és a boltosra reszelős hangján. Megállt az ajtón belül, de nem jött beljebb.

Csak állt ott mosolyogva, miközben elkezdett belőle folyni a víz. Testén a ruháját mellkasáig sár borította, haja és arca sármaszatos volt. Gumicsizmája szárában csordultig állt a sáros, iszapos lé, de ő csak mosolygott rendületlenül.

- Mi történt magával? – szakadt ki belőlem önkéntelenül is a kérdés.

Nem kaptam azonnal választ. Először csak reszelős kuncogás érkezett felőle, miközben engem és a boltos kisasszonyt nézte felváltva. Ha arra gondolok, az Ő nézőpontjából vizsgálva a helyzetet, két bárgyún néző alakot láthatott maga előtt, ami minden nyomorúsága ellenére is igen szórakoztató lehetett számára. Végül nevetését abbahagyva csak annyit mondott:

- Ecsérből jövök, esik.  

Ebben a három szóban benne volt minden. Nem magyarázkodott én pedig szégyelltem volna ezek után bármit is kérdezni tőle. Szótlanul fizettem a kasszánál, majd otthagytam őt az esővel és a sárral együtt. Később kérdezősködtem felőle. Így tudtam meg, hogy gyalog jár be a tanyáról a faluba, hogy beszerezze azt, amire szüksége van. Kint él a tanyán egy helyi juhásszal. Azelőtt bent lakott a faluban, de akinek a gondját viselte elhalálozott, így mennie kellett. Hogy Mezőnagymihályra hogyan került, azt csak később tudtam meg, tőle.  

Ezt a találkozásunkat több apró találkozás követte. Hol valahol a tanyavilágban, hol a faluban futottam vele össze. Ilyenkor már messziről köszönt mindig jó előre nekem, reszelősen kuncogva.

- Jó napot Imre!

Sohasem tudtam neki elég hamar köszönni, mindig megelőzött és nevetett, nevetett minden alkalommal.

Mivel a faluban élők alig tudtak róla valamit, elhatároztam, hogy ha egyszer alkalmam adódik rá, kifaggatom őt az életéről. Így esett, hogy egy deres januári napon, mikor körbejártam a tanyákat, őt is meglátogattam a Nagymihály szélén álló tanyán, ahol meghúzta magát. Mikor az udvarra léptem Ő a hideg ellenére is egy viharvert lavór fölé hajolva rongyokat mosott. Köszöntünk egymásnak, de mivel nem volt valami jó kedvében, nem kacarászott a maga megszokott módján csak álltam tőle pár lépésre és őt figyeltem. Kezein sokat dolgozott az idő: ráncosak voltak, de erősek – olyan kezek voltak, amik már annyit markolták a kapanyelet, annyit gyúrták az élet nyers tésztáját, hogy a fájdalmat is meg tudták tartani anélkül, hogy elszorultak volna.

Csak néztem, ahogy dörzsöli a rongyokat, miközben a víz lassan szürkülni kezdett. A keze vörös volt a hideg víztől és úgy gőzölgött, mint a túlhajtott ló a fogat előtt. Aztán mintha csak a lavór aljáról hozná fel a hangot az emlékezete, Regina megszólalt. Nem kellett kérdeznem se, akadozó darabos módon, színtelen hangon, belerévedve a mosásba mesélni kezdett.

- Tibolddarócon születtem. A barlanglakások között.

A hangja halkan koppant, mint a jégcsap, mikor lecsöppen az ereszről. Nem is nekem szánta talán a mondandóját, inkább csak kiengedte magából – csendben, egyszerűen, mint ahogy a gőz elszáll egy fazékból.

- Jó volt ott. Meleg volt a fal, nem fáztunk. Anyám főzött, apám néha még énekelt is este... aztán elvitték. Sose jött haza. Anyám sírt sokat. Én meg... felnőttem.

A mosás nem állt meg, csak a mozdulatok lettek lassabbak. A víz, mint egy tükröző üzenet, lassan kimondta helyette a múltat.

- Onnan kerültem a Hajdúságba. Férjhez mentem. Azt hittem, jobb lesz, de nem lett. Ivott, ütött az uram. Aztán egy nap eltűnt. Hogy hova lett, azt máig se tudom. Nem is kérdeztem. Minek?

Hallgatott. A víz csobbanása beszélt helyette.

- Utána jöttem ide, Mezőnagymihályra. Házvezetőnek Üveges Józsi bácsihoz. Csendes ember volt, nem szólt sokat, én se. Egymást békén hagytuk. Jó volt az úgy... aztán ő is elment.

Kezében megállt a rongy, fejét elfordította tőlem, mintha nem akarná, hogy észrevegyem: megült valami a szemében. Pára vagy emlék – talán mindkettő.

- Akkor mentem ki Nagyecsérre. Ott legalább nem kérdezett senki.

A hangjában nem volt keserűség, inkább csak egyfajta fáradt belenyugvás. Mintha a pusztát nem is választotta volna, csak úgy... odasodródott.

- Volt ott egy juhász. Először csak jött-ment. Aztán maradt. Aztán ivott. Aztán ütött. Egy idő után már nem is beszélt. Csak ütött. Ki segített volna nekem? Senki, hát ütött.

Lehajtotta a fejét.

- Egyszer a kútba lógatott. De valahogy kijöttem. A sárból, az esőből. Elindultam Mezőnagymihály felé. Nem tudtam, hova megyek, csak azt, hogy tovább megyek, tovább.

A hangja elvékonyodott, mintha visszacsúszott volna abba az őszi sárba, amin akkor átverekedte magát.

- Akkor jött szembe terepjáróval Feri. Az öreg Bogárdi. Megállt. Kérdezett, én meg meséltem neki. Hallgatott, pedig szeretett beszélni, aztán azt mondta: „Maga nem való ide az árokpartra.” Befogadott. Onnantól itt vagyok a tanyán. Volt mit csinálni, mindig. Etettem, takarítottam, főztem. Csend volt. Nem bántott senki. És ez jó, mert olyan már volt sokszor.

Itt megállt. Sóhajtott. A lavór szürke vizét nézte, mintha abban látná visszatükrözni mindazt, amit elmondott – és még többet is, amit sohasem fog elmondani.

Ezután több alkalommal találkoztam még vele, de soha többet nem beszélt magáról. A fájdalmát nem mondta ki, nem szórta szét. Csak hordozta. Mint az otthonkát, amit minden reggel felvett. Kopott volt, egyszerű – de az övé. Ő pedig a pusztáé volt.

Később Feri bácsi fia mesélte még nekem, hogy egyszer megkérdezte tőle:

- Regina, maga mikor volt boldog az életben?

A válasza egyszerű volt. Egyszerű, mint ő maga:

- Mikor kicsi gyerek voltam.

Aztán egy őszi napon jött a hír, hogy elment, csendben. Kifakult a világból sorsával együtt. Temetésén alig nyolc ember állt a sírjánál, csak azok, akik a Bogárdi tanyáról ismerték személyesen. Sajnos engem akkoriban másfelé szólított a kötelesség, így én sem voltam ott, hogy a kilencedik legyek.

Temetését követően, majd egy évvel jártam csak a sírjánál. A fák már félig levetkőzték magukat, a szél sárga leveleket hajtott végig a sírok ösvényén. A régi részbe mentem, oda, ahol nincs sok virág, se gondozott sír – csak nevek, évszámok, meg néhány rozsdás keresztrúd, amibe kapaszkodik az idő.

Regina sírja is ilyen volt. Fűvel fedett apró hant kereszttel. Semmi több. Neve már megkopott, se születési év, se idézet. Csak a név, az a kevés, ami épp elég. Megálltam, és csak néztem a keresztet.

- „Maga mikor volt boldog, Regina?” – hallottam Bogárdi Feri hangját a fejemben. És újra bennem csengett a válasz: „Mikor kicsi gyerek voltam.”

Akkor volt utoljára könnyű neki az élet. A barlang hűvös falai közt, egy anyai kéz melege mellett. Onnan indult, és onnan sodródott végig az életen, mint levél a víz hátán. Voltak csendes partok, voltak örvények, de valahogy mindig fennmaradt a viharok között is.

Most ott nyugszik. Egyszerűen. Csendesen. Örök nyughelyén. Valahogy mégis több emléket, érzést hagyott maga után bennem, mint azok, akik sokat beszélnek, de keveset jelentenek.

Azóta, ha járok a pusztán, és a szél megzörgeti a rozsdás zsanérokat, vagy a fák lombjai között megmozdul valami nesztelen, úgy érzem, Regina még ott van. Nem hangoskodik, nem kér semmit. Csak jelen van. Ahogy mondta is egyszer:

- "Aki a pusztába születik, az nem hal meg. Csak visszaválik bele."

Ilku Imre

(2025 Kismadár vendégház Noszvaj)

Amikor az 1988-as Mezőnagymihályra költözésünket követően összeismerkedtünk első barátainkkal, az esténkénti bográcspartikon sokat hallottam a település rendőréről Angyal Kálmán főtörzszászlósról. Kálmán bácsit mindenki ismerte a faluban és az akkori fiatalok „legendákat” meséltek róla. Én csak sok évvel később ismertem meg őt személyesen. Ősz hajával, pirospozsgás arcával, amolyan jó kedélyű nagypapás külsővel, mindig vidáman mesélte anekdotáit. Igazi kormányosként dirigált fakanállal a kezében a bográcsok mellett – halkan jegyzem meg, fantasztikusan főz - de ha kellett, képviselőtestületi tagként komolyan, egy hosszú élet tapasztalatával érvelt, érvel az ovális asztalnál. Időközben minden ellenkezésem ellenére belőlem is rendőrt csinált az élet és én lettem az utódja, Mezőnagymihály körzeti megbízottja. Így a napokban, mint kollégámat kerestem fel a lakásán, hogy kifaggassam élete soráról és tisztázzak vele sok, a személyét körbelengő tévhitet. Az előre megbeszélt időben érkeztem hozzá. Rövid bevezető beszélgetést követően hozzákezdtünk egy igen hosszúra sikerült interjúhoz. Kálmán bácsi emlékezete valóban legenda számba megy, annyi információ és adat tárháza, hogy napokig lehetne hallgatni és rendszerezni történeteit. Álljon most itt egy „rövid” kivonata beszélgetésünknek.

Mikor született Kálmán bácsi és hogyan telt a gyermekkora? – teszem fel első kérdésemet és szapora jegyzetelésbe kezdek.

Szüleim Ároktőn éltek, de az anyai nagyszüleim itt laktak Mezőnagymihályon. Így esett, hogy 1934 májusának második felében édesanyám hazalátogatott szüleihez és én itt Mezőnagymihályon születtem meg 23-án. Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy 9 évesen már tanította nagyapám, hogyan kell egy kocsit megrakni szénával. Nem volt mese, mivel apám katona volt kellett a dolgos kéz, dolgozni kellett. Aztán mikor a front elérte 44-ben a Tiszát, akkor az oroszok napokon keresztül lőtték Ároktőt, így édesanyámmal Mezőnagymihályra menekültünk. Általános iskolába is ide jártam, majd levelezőn mezőgazdasági technikumba kezdtem el tanulni egy Sátoraljaújhelyi iskolában.

Emlékszik valamire a front átvonulásából? – szakítom félbe az emlékezésben, kérdésemmel, hogy irányba tereljem a beszélgetésünket, mert mesélne már másról közben.

Volt a jelenlegi Művelődési ház helyén egy beton kádakat és beton cserepet gyártó vállalkozás. A tulajdonosa zsidó volt de azt elvitték és később sohasem láttuk viszont. Szóval annak az üzemnek a környékén volt egy hatalmas kazal. Mikor az oroszok megszállták a falut, akkor arra a kazalra ráengedtek vagy 100 igen éhes lovat, na az a kazal úgy hullámzott mint a tenger, a lovak valósággal kiették a közepét. Időközben édesapám hazaszökött valahogyan a frontról. Természetesen hozta magával a puskáját is. Én azt a puskát, mint egy kíváncsi gyerek, egyik nap kiloptam a helyéről és célba akartam vele lőni. Na lett is ott lövészet, de nem én lőttem, hanem apám a kezével - meséli nevetve. Még jó, hogy nem sikerült lőnöm, mert a lövéstől az oroszok biztosan megvadultak volna.

 Mi történt a háború után? Hogyan alakult az élet a faluban? – félve teszem fel ezt a kérdést, mert tudom, hogy kényes téma az idősek számára a beszolgáltatás és az úgynevezett TSZ-esítés. 

Mikor elmentek a faluból az oroszok utána mi nem sok mindent éreztünk a világ változásából eleinte. A paraszt az végzi a dolgát a földeken és csak lassan veszi észre ha nagy változás van körülötte. Dolgozott hát mindenki szorgalmasan. Kb. 1800-an laktak akkoriban Mezőnagymihályon. Olyan 60%-uk jómódban élt, de a többiek sem voltak szegénynek mondhatóak. Persze volt egy-két lecsúszott család akkoriban is, de a helyzetüket azok is inkább az italozó családfőnek köszönhették. Hirtelen változott meg minden. Rettenetes mennyiség volt az, amit be kellett szolgáltatni a Rákosi időkben a parasztoknak. Vittek mindent, tojást, vajat, húst, sokszor még a vetőmagot is. Ha valakinek nem tetszett valami, akkor azt elvitték, mert azt mondták a rendszer ellensége.  Így esett, hogy az 1949-ben alakult Mezőnagymihályi Állami Gazdaságba, sokan örömmel adták be a földjeiket, csak hogy megszabaduljanak a beszolgáltatások terhétől. Igaz voltak néhányan, akik nem csatlakoztak, de nekik nehéz soruk volt, később a TSZ-esítés már az ő földjeikre is rá tette a kezét.

Ekkoriban 1953 körül Keresztúri Kálmánné volt a tanácselnök. Ő jóba volt anyámmal így oda vett a tanácsházára afféle kisbírónak. Voltam aztán altiszt és írnok is. Egyszer aztán 1954-ben jött két zöld ávós a faluba. Sokáig beszélgettek Laki Károly párttitkárral a pártirodán, ami a régi Takarékszövetkezeti épületben volt akkoriban, majd hívattak és egy borítékot adtak a kezembe, hogy vigyem el a Tanácsházára. Mit tagadjam, kíváncsi voltam és mivel a boríték nem volt leragasztva elolvastam a benne lévő iratot – meséli nevetve Kálmán bácsi, majd fejcsóválva hozzáteszi – nem örültem annak, amit olvastam. Az állt benne, hogy be kell vonulnom 2 hét múlva három évre zöldávósnak. 

De mikor lett rendőr? – szakítom félbe ismét és elmondom neki, hogy sokak szerint ő már 56-ban rendőr volt és ha ekkor bevonul, akkor csak 57-ben fog leszerelni és ...

Álljon meg a menet – szakít most félbe ő engem – sora van annak, majd eljutunk oda is. Szóval 1954-ben bevonultam Kiskunhalasra. A kiképzéseket követően Röszkére kerültem és ott ifjúság vezetőnek választottak. Innen Saródra vezényeltek egy őrsre, ahol egy 18 km-es határszakasz őrzésében vettem részt az osztrák határon. Ott igen jó dolgom volt, mert lóháton jártam a vidéket és a helyi fiatalsággal kellett tartanom a kapcsolatot. Így érkeztünk el 1956 októberébe. Hogy mi folyik körülöttünk a külvilágban arról nem tudtunk semmit. Hanem egyszer csak azt vettük észre, hogy az összes tiszt eltűnt az őrsről és a helyi lakosság pedig arról suttog, hogy Budapesten nagy ribillió van. Én, mint rangidős telefonáltam Csornára a kerülethez, ahol azt mondták, nincs semmi baj, maradjunk a helyünkön, de másnapra a környéken már harcokról terjedtek a hírek így újra telefonáltam Csornára. Na ott akkor már senki sem vette fel a telefont. Képzelheti Imre mennyire tanácstalanok voltunk. Végül úgy döntöttünk, bezárjuk az őrsöt és mindenki megpróbál haza jutni. Így is lett. Sopronon és Győrön keresztül indultam Budapestre. Útközben mindenféléket beszéltek az emberek. Egyesek mondták, hogy harcok vannak Pesten, mások, hogy leverték a forradalmat az oroszok, megint mások azt mondták, hogy az egész országból kivertük az oroszokat és már jönnek sőt, itt vannak az amerikaiak. Szóval nagy volt a zűrzavar, az biztos. Ha jól emlékszem 27-én értem Pestre és igen tanácstalanul lődörögtem egyenruhában az egyik pályaudvaron, már nem is emlékszem melyiken. Egyszer arra jött egy asszony és az nagyon rám ijesztett, mondta, hogy bajban leszek ebben az egyenruhában, de ad ő civil ruhát abba öltözzek át. Úgy is lett. Ezután civilben lődörögtem a városban és közben egyetemista lányokkal is összeismerkedtem. Ők hívtak, menjek velük teherautóval Miskolcra. Örömmel fogadtam el a meghívásukat, hiszen így hamar hazaérhettem.  Alig értünk Aszódra, forradalmárok elrekvirálták tőlünk az autót és élelmet pakoltak rá, azt mondták Pestre viszik. Hogy hogyan jutottunk el Kálig, arra már nem emlékszem, de az biztos, hogy mire oda értünk akkora volt a káosz, hogy azt hittem sohasem érek haza. Itt váltam el a lányoktól, akiket sohasem láttam többet. Gyalog, szekérderékban, teherautó-platón jutottam végül haza. 

Már alig vártam a pillanatot, hogy idáig érjünk a történetben és kíváncsian tettem fel azt a kérdést, amire azok, akiktől ezt megkérdeztem, mindig azt a választ adták, hogy nálunk nem történt semmi. –Mi történt 1956-ban Mezőnagymihályon? Tudja erre a választ, Kálmán bácsi? – Elgondolkozva néz rám, aztán azt mondja.

Na jól van, elmondom, amire emlékszem és amit másoktól hallottam, de napra pontos emlékeket már ne várjon tőlem senki. Másoktól tudom, hogy október 23-a után valamelyik napon Péter Zoltán tanár felvonulást szervezett az akkori Tanácsháza elé – ez a mai polgármesteri hivatal – ahová sokan elmentek. Itt Ő elszavalta a nemzeti dalt, ami után tudomásom szerint néhányan, akiknek a nevét nem tudom, leverték a vörös csillagot a tanácsházáról és az iskoláról. Soltész Nagy Lajos, Keresztúri József, Dudás István és Lengyel Zsiga pedig megalakították a helyi munkástanácsot – ők később, ha jól emlékszem vagy 2 évig voltak ezért börtönben. Nos ez volt a helyzet, amikor én haza értem. Mikor a munkástanács megtudta, hogy itthon vagyok, akkor berendeltek magukhoz és kérték, hogy minden nap jelentkezzek náluk. Gyorsan peregtek a napok. Hogy a munkástanács miket tevékenykedett arról annyit tudok, csak, hogy élelmet gyűjtöttek és azt próbálták Budapestre eljuttatni. Hogy sikerült e ez nekik, azt nem tudom. Ha jól emlékszem november 1-én egyszer csak dübörögni kezdett a talpunk alatt a föld és terjedt a hír, hogy végtelen sorokba vonulnak orosz páncélosok a falu határában Budapest felé. Nem nagyon kellett ezt bizonygatni senkinek, remegett az egész falu. Mindenki a házába húzódott, de nem történt semmi rendkívüli, a tankok vagy 2 nap után elfogytak és hallottuk a híreket, hogy Budapesten nagy harcok voltak és vesztettünk. Én odahaza voltam néhány napig és hallottam a hírt, amit a rádióban olvastak be, hogy minden katona vonuljon vissza a szolgálati helyére. El is kezdtem készülődni vissza és úgy volt, hogy másnap indulok mikor november 11-én este eljöttek hozzánk a mezőkeresztesi rendőrőrs parancsnoka Matizkó Ferenc rendőr főtörzsőrmester, egy Miklósi nevű honvéd őrmester és egy civil ruhás orosz. Közölték velem, hogy nem kell visszamennem, hanem másnap menjek be az őrsre. Hát bementem. No ott volt meglepetésben részem. Voltunk ott vagy 60-nan, köztük olyanok is akiket korábbról ismertem és mit ne mondjak, néhányuk igen garázda italozó senkiházi volt. Innen Keresztesről bevittek minket Miskolcra és ott felszereltek minket egyenruhával és fegyverekkel. Mezőkövesdre kerültünk vissza és az volt a feladatunk, hogy fenntartsuk a rendet ott és a környező falvakban. Mezőkövesden lett a székhelyünk és engem tizedesnek neveztek ki a határőr múltam miatt. 

De ekkor még nem volt rendőr Kálmán bácsi! – szakítom félbe – hogyan került végül rendőri pályára?

Igen kacskaringós útja van annak. A következő képen történt. Ekkor került Mezőkövesdre Közbiztonsági osztályvezetőnek egy Rigó nevű százados. Ennek az embernek igen kemény híre volt. Azt beszélték róla, hogy a forradalom alatt kommunista szabadcsapatot szervezett Tiszavasvári környékén és ott terrorizálta az ottani lakosságot. Rigó egy reggel ellenőrzést tartott a mezőkövesdi kapitányságon és sok embert talált ott, hogy úgy mondja igen részegen. Akkoriban ennek nem sok következménye lett, csak annyi, hogy a teljes állományt kirendelte a vásártérre és ott alakíztatta őket. Mikor kiderült, hogy én ezt sokkal jobban csinálom náluk, akkor azt a feladatot kaptam, hogy minden szerdán alaki foglalkozást kellett tartanom a többieknek. Ez a fajta élet egész ősszel majd télen tartott és nagyon zűrös idők voltak. Rendszeresek voltak a verekedések a munkástanácsok is aktívak voltak még ekkor. Szerencsém volt, mert nekem a „politikai rendcsinálásban” nem kellett részt vennem amolyan szolgálatvezetői feladataim voltak inkább. Így érkeztünk el 1957 március elejére, mikor terjedni kezdtek röpiratok, hogy jön a MUK. – Márciusban Újra Kezdjük - Ettől nagyon idegesek voltak a vezetők. Fel is rendeltek minket Miskolcra már március 10-e körül a Szeles utcai laktanyába. Március 14-én nagy erődemonstráció tartott az akkori vezetés. Vagy 100 teherautó fülkéjének a tetejére szereltek géppuskát és mindet megrakták géppisztolyos emberekkel. Én is ott ültem az egyiken. A teherautók le fel száguldoztak a városban majd visszavittek minket a laktanyákba. Később megtudtam, hogy több teherautónyi embert vittek ki aznap este Diósgyőrbe és az ott a másnapi felvonulásra készülődőket nagyon megverték. Március 15-én aztán végül is semmi sem történt így hazamentünk. Mikor pár nap múlva bementem a mezőkeresztesi rendőrőrsre, nem lehetett ráismerni. A nagy zsongásnak vége lett. Kérdeztem Matizkó Ferencet az őrsparancsnokot, hogy mi ez a nagy csend és ő mondta, hogy vége van, elküldték a szedett-vetett társaságot csak engem tartottak meg. Nagyon meglepődtem és mondtam, hogy én sem maradok, megyek én is leszerelek. Na ebből nagy balhé lett, be kellett mennem az akkori miskolci főkapitány helyetteshez, akit Lovasnak hívtak. Ő közölte velem kerek perec, hogy vagy fogdába megyek vagy dolgozni. Na így kerültem végül rendőri pályára. 

Hosszan hallgatunk mindketten az elhangzottak hatása miatt, majd megkérdezem -Valamilyen rendőri iskolát végzett e Kálmán bácsi és milyen élményei vannak a rendőrséggel kapcsolatban?

Jártam én nem is egyre. Levelezőn végeztem egy 2 éves rendőri iskolát, 5 hónapos csapattiszti képzésen is voltam Csopakon és lovasrendőri iskolában is elküldtek. Meg is untam már az egészet és mondtam is, ha nem fejezik be az ide-oda küldözgetést, akkor bizony isten leszerelek. Na így maradt abba a sok iskolázgatás, végre hagytak dolgozni is. Mezőkeresztesen rendőrködtem az őrsön mikor egyszer egy Nagymihályi búcsúban az akkori körzeti megbízott csúnyán berúgott és balhézott is, így engem neveztek ki a helyére. 10 éve voltam már körzeti megbízott mikor a keresztesi őrsöt megszüntették és a helyén létrehoztak egy 7 fős körzeti megbízotti csoportot. Az a megtiszteltetés ért, hogy engem neveztek ki ennek a csoportnak a vezetőjének. Jó csapat volt, nagyon jók voltak az eredményességi mutatóink. Volt, hogy napokon keresztül dolgoztunk éjjel-nappal, ha egy súlyosabb bűncselekmény történt. Elmesélek egy kisebb esetet. Egyszer 4 lovat loptak el Mezőnagymihályon. Friss nyomon indultunk az elkövetők után, a pusztán keresztül. Egészen az Ároktövi útig jutottunk, ahol az aszfalton elvesztettük a nyomokat. Mentünk ott minden felé, de sehol senki sem látott semmit, a révész sem vitt át lovakat a Tiszán. Kihűlt a nyom. Takács István az akkori bűnügyi osztályvezető mondta is, hogy fejezzem be a nyomozást, de én nem engedtem. Igen makacs tudtam lenni, ha akartam, és ekkor bizony akartam! Kivettem hát egy hét szabadságot és civilben mentem lóvásárba Püspökladányba. Bejártam az egész vásárt mikor jött a hír, hogy a lovakat már bevagonírozták és úton vannak Budapest felé. Tovább adtam az információt Ferencvárosba, ahol kipakolták az egész szerelvényt és szám alapján átnézték az összes lovat. Nagyon melléfogtam, nem volt ott egyik sem. Kaptam is érte rendesen, de nem adtam fel. Bejártam a környék összes lóvásárát és így jutottam el Ónodba. Ott az egyik helyi kocsmában összeismerkedtem 4 helyi lakossal, akiknek azt mondtam Szilvásváradról jöttem és eladó lovakat keresek. Ők aztán összehoztak egy helyi férfival, akinek mit ad isten, pont 4 eladó lova volt.  Végül egy diófa alatt mutatták meg nekem őket és ugye nem is kell mondanom, hogy ezek voltak a lopott lovak. Sok ilyen történetem van, azokat majd máskor elmesélem. 

Még egy,  kérdést engedjen meg Kálmán bácsi. Hogyan alakultak a nyugdíjas évei ?

1989-ben vonultam nyugállományba, majd az 1991-es kárpótlást követően visszaigényeltem a családi földeket. Így állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozom a mai napig is. Volt részem betegségekben is, amire azt mondták az orvosok azért van, mert hirtelen megszűnt a stressz, a nyomás amikor nyugdíjba vonultam. Ki tudja? A nagy részén túl vagyok, az a lényeg. Kicsit visszakanyarodnék azért még a szocialista időszakba, ha megengedi Imre. Akkoriban nem volt tilos egy rendőrnek, az hogy képviselőként is dolgozzon a falujáért, így én több cikluson keresztül voltam tanácstag, ezért aztán természetes volt számomra, hogy képviselőtestületi tagnak is jelentkezzek a rendszerváltás után. Úgy gondolom, hogy sokéves tisztességes munkámnak köszönhetem, hogy ezeken a választásokon is bizalmat szavazott nekem a falu lakossága és több ciklusban képviselhettem már őket a képviselőtestületben. 

Hosszasan beszélgetünk még mindenféléről, a múltról és a jelenről egyaránt. A beszélgetésünk során pedig egyre jobban meggyőződésemmé válik, hogy egy olyan embert ismertem meg általa, aki egész életében büszkén szolgálta a tágabb és a szűkebb lakókörnyezetét egyaránt. Ezt a munkát az állam a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata kitüntetéssel ismerte el. Tudom azt, hogy rendőrként mennyi munkát, energiát fektethetett abba, hogy településünk a mai napig élhető és bátran állítom biztonságos falu lehessen, így a cikk végére csak annyi tisztem maradt, hogy minden mezőnagymihályi nevében megköszönjem neki egy élet munkáját! Köszönjük Kálmán bácsi!

Húsz éve is meg van már talán, hogy először találkoztam Kovács Károllyal. Jó kedélyű, beszédes embernek ismertem meg, aki szívesen beszélget bármilyen témában, és csillogó szemmel meséli családi anekdotáit. Az évek csak teltek és közös barátaink fehér asztala mellett attól kezdve sokszor vitatkoztunk, beszélgettünk éjszakákba nyúlóan egymással. Ha valaki nem tudná róla, tősgyökeres nagymihályi család sarja, akinek dédszülei, nagyszülei, szülei mind településünkön éltek és 1985-ös Mezőkeresztesre költözéséig ő maga is itt élt falunkban születésétől fogva. Családja mindig fontos szerepet töltött be a község életében. Nagyapja Kovács Károly volt településünk utolsó bírója, aki hosszú éveken keresztül töltötte be, ezt az igen nehéz hivatalt, egészen annak megszűnéséig, 1950-ig. Ő maga pedig 1975 és 1981 között volt a Községi Tanács Elnöke, vagyis a falu első embere. Régóta kíváncsi voltam arra, hogy hogyan került végül egy ilyen család sarja Mezőkeresztesre. Kérdezgettem is tőle gyakran, de mindig csak azt mondogatta. „Gyere el hozzánk egyszer, akkor majd elmesélem.” Így esett, hogy kíváncsiságomnak köszönhetően végül elmentem hozzá és most Önök is olvashatják a vele történt beszélgetésemet.

 - Mesélj nekem nagyapádról, apádról először, hogy megismerjük a családod, és hogy rajtuk keresztül kicsit bepillanthassunk a régi emberek életébe- kértem tőle.

Nagyapám szintén Kovács Károly volt – mondja nevetve és hozzáteszi – de apám is és Viktor fiam második neve is Károly, így volt idő, amikor egyszerre négy Kovács Károly is élt egy családon belül Mezőnagymihályon. Szóval nagyapám még a Monarchia idején 1889-ben született és 1984-ben a szocializmus idején halt meg. Sok mindent megélt, látott a világból és mégis az egyik legnyugodtabb ember volt, akit ismertem. Ha már nagyon felbosszantotta valami, akkor csak annyit mondott, hogy „A krisztusát”. Ennél nagyobb szitkozódást sohasem hallottam tőle. Egész életében, haláláig pipázott. Elmesélek valamit, ami mutatja mennyire másképpen álltak akkoriban a dohányzáshoz. Kilenc éves volt, amikor az anyjával Mezőkeresztesre indultak vásárba. Már az utcán jártak, amikor az apja utánuk kiáltott. „Aztán el ne felejts pipát venni annak a gyereknek te asszony, itt van már az ideje, hogy pipázzon.” Református hitben nősült és Pásztor Piroskát vette feleségül. Négy gyermekük született, két fiú és két lány. Apám Kovács Károly 1914-ben látta meg a napvilágot és nem sokkal később ki is tört a háború. Ekkor vonult be nagyapám és végig is harcolta huszárként az első világháborút. Szolgálataiért vitézi címet kapott, de a Nagy háború után továbbra is földművesként élte az életét. A két háború között végig gazdálkodott. Közben valamikor bíróvá választották, de a pontos évet nem tudom sajnos, hogy mikor, akkoriban Prókátor Dezső volt a jegyző. Az biztos, hogy egészen 1950-ig töltötte be ezt a tisztet a faluban, akkor szűnt meg ez az intézmény, amit aztán a tanácsi rendszer váltott fel. Rákosi idejében kuláknak nyilvánították az öreget, és nyolc hónapra munkatáborba vitték Miskolcra. Miután haza került, még sokáig minden vasárnap délelőtt 11 órakor jelentkeznie kellett Mezőkeresztesen a rendőrségen. Azért akkor, hogy ne tudjon misére járni, de ez sem törte meg, egész hátralévő életében mélyen vallásos maradt. Csak ránézett a napra és pontosan tudta mindig hány óra van, nem kellett neki óra. A szeme is olyan volt, mint a sasé, még kilencven éves kora fölött is szemüveg nélkül olvasta az apró betűs bibliát. Háromszor látta orvos, egyszer mikor a Kenyérváró tanyán átment rajta a villám, egyszer bőrrák miatt, utoljára pedig mikor meghalt. Hát ő volt az én nagyapám – mondja, és egészen elhalkul, csendben marad. Látszik rajta, hogy mélyen érintették ezek az emlékek. Majd lassan erőt vesz magán, és egyre nagyobb büszkeséggel veszi fel a mesélés fonalát és bele fog édesapja életének történetébe.

Mint már említettem, apám 1914-ben született és igen későn 1949-ben nősült meg, de ne szaladjunk ennyire előre. A két háború közti életéről nem sokat tudok. 1936-ban, 22 éves volt, amikor az akkor szokásos 3-éves katonai szolgálatra bevonult a II. Hadik Huszárezredbe Nyíregyházára. Harminckilencben hazatért ugyan, de 1940-ben újra bevonult és innentől 1944 őszéig részt vett a harcokban. Ott volt, az Erdélyi és Bácskai bevonulásban, ahogyan ő mondta, a visszafoglalásukban. Aztán a Dálnoki Miklós Béla által vezetett, gyorshadtest katonájaként végigharcolta a keleti frontot. Kétszer tüntették ki, először a kis vaskeresztet kapta meg, majd a Pripjaty mocsarak körüli harcokban tanúsított hősiessége miatt a nagy vaskereszttel is kitüntették. Aztán 1944 késő ősze Kecskemét környékén éri az addigra teljesen szétzilálódott alakulatát. Itt páran elhatározták, hogy eleget harcoltak már, hazamennek. Egy éjszakán keresztül csúsztak, másztak egy csatornában. Reggel mikor kivilágosodott egy orosz katonai tábor közepén voltak, ahol megadták magukat. Innen Jászberénybe, egy fogolygyűjtő táborba szállították őket, ahol az Ideiglenes kormány megalakulásakor felajánlották nekik, hogy lépjenek be annak hadseregébe és harcoljanak a németek ellen. A másik lehetőség az volt számukra, hogy hadifogolytáborba mennek Szibériába. Ketten voltak Nagymihályiak akkor ott. Ő és Cselényi Bertalan. Persze, hogy inkább a katonai szolgálatot választották. Kaptak egy kiképzést, majd felszerelést és 1945. április végén indultak vonatokkal Németország felé. Bécsig jutottak, amikor vége lett a háborúnak. Leszerelték őket, kaptak iratokat és mehettek haza. Ezért nem háborgatták aztán a háború után, sőt egyszer majdnem kitüntetést is kapott ezért a rövid szolgálatért. De az csak jóval később történt – mondja mosolyogva, majd nagyot legyint és hozzáteszi – ha eljön az ideje, elmesélem. Háború után, 1949-ben nősült meg végül apám. Gulyás Zsuzsannát vette feleségül. Ő volt az én édesanyám, aki 1927-ben született és 1973-ban nagyon korán meghalt, – itt elcsuklik a hangja, és nagyokat nyelve küzdi le könnyeit, majd még hozzáteszi – de erről nem akarok beszélni. – Én tiszteletben tartva érzéseit, gyorsan terelni kezdem a szót és az 50-es évekről kérdezem.

Rettenetesen nehéz évek voltak azok. A családunkat kulák listára tették, és mindenünket elvitték, amit csak lehetett. Az akkori tanácselnök Keresztúri Józsefné, igencsak élen járt a Kommunista Párt, Rákosi által előírt feladatok végrehajtásában. Nem is nagyon szerették a községben, aminek aztán 56 őszén majdnem rossz vége is lett ránézve. Ezekben a nehéz időkben születtem meg én 1952-ben, majd az öcsém Imre, 1954-ben. 1956 után lett még csak igazán nehéz az élet. Azt hittük rosszabb már nem jöhet Rákosi után, de jött. Elkezdődtek az erőszakos tsz-esítések. Idegen, nem falubeli emberek járták a még önálló gazdákat és minden módszert bevetettek a beszervezésükre. Fenyegettek, vertek ha kellett, volt akit télen bundába ültettek a kályha mellé két napra is mire szegény beadta a derekát. Végül apám és nagyapám is kötélnek álltak. Mit tehettek volna, ott voltunk mi, két kisgyerek, akiket nagyon féltettek. Emlékszem, hogy ekkor láttam apámat először és utoljára berúgva. Az úgy volt, hogy végül beadta mindenét a Tsz-be, azzal a kikötéssel, hogy a két lovát meghagyják neki. Ezeket nagyon szerette, maga nevelte, tanította őket. Aztán jött a parancs, hogy azokat is be kell adni. Apám ekkor egy szót sem szólt, csak felöltözött, felnyergelte az egyik lovat, felült a hátára és szótlanul ellovagolt. Este ért haza gyalog. Részeg volt, sírt és maga után húzta a nyerget. Szegény anyám enni akart adni neki, de még az ételt is kiborította. Sírt, káromkodott folyamatosan. Lassan aztán megértettük mit tett. Elvitte a lovakat Mezőkövesdre a vágóhídra és levágatta őket, de akkor sem adta azokat a tsz-nek. Hát ilyen ember volt az én apám. Teljesen más volt, mint nagyapám. Káromkodott sokat és állandóan az oroszokat szidta még akkor is, ha csak egy filmben bukkantak fel a tv-ben, de ugyanakkor nagyon becsületes és tisztességes volt. Most elmondom, hogy esett meg vele az a kitüntetéses dolog, amit már említettem. 1975-ben a „felszabadulásunk” 30. évfordulója előtt delegáció érkezett a faluba és őt, meg Cselényi Bertalant keresték. Mint kiderült, a Szocialista Hazáért Érdemrenddel akarták őket kitüntetni. Kellett volna valaki, akit az ünnep alkalmából kitüntethettek volna, mint olyan embert, aki harcolt a németek ellen. Nagyon magas kitüntetés volt az. Olyan, hogy aki azt megkapta, annak pl. a gyerekét bármelyik egyetemre felvételi nélkül felvették és sok kedvezmény járt még vele. Nem emlékszem már rá, hogy Cselényi Bertalan elfogadta-e, de apám azt biztosan tudom, hogy nem. Kijelentette, hogy csak nem gondolják, hogy azoktól fog kitüntetést elfogadni, akik ellen az egész fiatalsága során fegyverrel harcolt. Így végül nem tüntették ki, de érdekes módon ekkor ebből a visszautasításból már a családban senkinek sem származott hátránya.

- Mesélj kicsit a magad életéről is Károly - kérem tőle végül, mert már láttam, hogy így is igen hosszúra nyúlik majd ez az írás.

Általános iskolába Mezőnagymihályra jártam. Helyileg még az igaz „Kisiskolába”, ami a mostani orvosi rendelő helyén állt. Az valamikor református iskola volt. Olyan nagyszerű tanítóim, tanáraim voltak, mint Jakcsi Lajos, aki a betűvetés, olvasás, matematika útján indított el minket. Nagyon jó szívvel emlékszem vissza Gánóczi László testnevelő tanárunkra. Neki köszönhettem, hogy középiskolába nem úgy néztem a tornaszerekre, mint borjú az újkapura. Valamikor 1963 körül aztán Takács Lajos lett az igazgató, őt is nagyon szerettem és a feleségét is. Feltétlenül szeretném megemlíteni Búzás Olga tanárnőt, aki fantasztikus színjátszó csoportot hozott létre az iskolában.  Más világ volt az akkor, mint a mai. Apám mindig azt mondta. „Idefigyelj fiam! Jegyezd meg, hogy a tanítónak, papnak, orvosnak mindig igaza van!” Ha valami rossz fát tettem a tűzre az iskolában, inkább hallgattam, mert ha kiderült otthon, nem igen úsztam meg egy-két nyaklevesnél kevesebből. Akkoriban a főutca makadám köves volt, nem volt rajta aszfalt. A mellékutcák, pedig ha olyan volt az idő, sártengerré váltak. A Mezőkövesd-Mezőcsát közötti buszok sem jártak be a faluba, hanem a falu szélén, az elkerülő úton álltak meg. A mostani Cigány-gyepnél volt egy kis szatócsbolt, oda mi gyerekek hordtuk be a kenyeret a Pap-hídtól, amiért cserébe egy nagy tömbből darabolt nekünk krumplicukrot a boltos. 1966-ban kerültem középiskolába Miskolcra autóforgalmi szakközépiskolába. Nagy szegénység volt akkoriban. Volt, hogy apám 3 hónapig sem kapott fizetést a Tsz-től. Emlékszem egyszer mikor indultam vissza a kollégiumba, anyám elsírta magát. Nem értettem mi a baj, mire nagy nehezen elmondta, hogy csak annyi pénz van otthon, hogy a busz árát odaadja nekem. Dolgozott akkoriban mindenki orrvérzésig, de sokra nem haladtak az egyszerű emberek. Iskola után Mezőkövesden a Volánnál kezdtem dolgozni 1970-ben. Aztán két évet voltam katona és még rá is húztam, mert kiképzőt csináltak belőlem, aminek nem nagyon örültem. 1975-öt írtak, amikor gyökeresen megváltozott az életem. A munkahelyemen kerestek fel a járás vezetői és felajánlották, hogy legyek a falu tanácselnöke. Akkoriban ez hasonló poszt volt, mint most a polgármesteri. A falunak voltak választott tanácstagjai, ha jól emlékszem húszan voltak. Ők voltak a tanácstagok, akik három főt delegáltak a végrehajtó bizottságba, akik összesen öten voltak. Az állam által kinevezett vb titkár és a tanácselnök. A korábbi elnök, Négyesi Tóth Márton elhunyt, és aki utána volt Szabó Miklós, csak ideiglenesen vállalta pár hónapra. Erre a tanácselnöki posztra kértek fel engem.  Sokáig nem tudtam miért én voltam a kiválasztott, aztán megtudtam, hogy Filep Jánosnak a Hazafias Népfront mezőnagymihályi elnökének köszönhettem mindezt, aki nagyon engem akart erre a posztra. Hogy miért, azt sohasem tudtam meg, valószínűleg személyes okai lehettek, de ennek már semmi jelentősége sincs. Három nap gondolkodási időt kaptam, ezalatt átbeszéltem apámmal és nagyapámmal a dolgot, hogy mit szólnak hozzá. Nagyapám, örült neki, mondván így folytatódik a családi hagyomány. Apám nem nagyon mondott semmit, rám bízta a döntést. Végül elvállaltam és a tanácsi rendszer átszervezéséig, 1981-ig töltöttem be ezt a tisztséget. Eleinte azt sem tudtam mit csináljak, de sokan segítettek. Milicz Mária volt a vb titkár, Deák Pálné a hivatalsegéd és Kiss Zoltánné a vízügyes ügyintéző. Sokan dolgoztak abban a 6 évben még a hivatalban, közülük Cselényiné Kiss Margitot emelném még ki, aki adminisztrátor volt akkoriban.

1976-ban nősültem meg. A helyi védőnőt, Horváth Klárát vettem feleségül, akivel mai napig boldog házasságban élünk. Van két gyerekünk. Viktor, aki 1977-ben és Dániel, aki 1984-ben született.

- Kicsit kíváncsi lennék az akkori közigazgatási életre is – szakítottam félbe - hogyan és milyen dolgok történtek akkoriban?

Önálló döntésekre nem nagyon volt lehetőségünk, a járásról és a megyéről irányítottak minket kézi vezérléssel, mindenért lobbizni kellett, sohasem lehetett tudni mire kapunk végül pénzt. Havonta kellett jelentéseket küldeni a járási pártbizottságra mindenre kiterjedően. Milyen az ellátás, mit gondolnak a politikáról az emberek és még számtalan bolondságról. Nagyon utáltam ezt a feladatot ezért szegény Cselényiné Kiss Margóra testáltam, aki ügyesen írta le esetenként nagyon jól a semmit – kacag nagyot Károly. Havonta 2-3 alkalommal jártuk a tanyákat, próbáltuk rendezni az embereket érintő dolgokat. Az én időmbe aszfaltozták másodjára a főutcát, mert már rettenetes állapotban volt. Ekkor került sor, az össze-vissza kanyargó Ady utca kiegyenesítésére és betonozására is. Felépült a tanácsadó és az új postahivatal két szolgálati lakással együtt. Újra indult Bukta István lelkes munkájának köszönhetően az akkora évek óta nem működő focicsapat is. A Művelődési házban pezsgő kulturális élet folyt Tóth Béla és felesége Borika szervezésében. Mivel MEDOSZ művelődési ház volt, így az akkoriban csúcs időszakát élő Állami Gazdaság látta el pénzzel, csak kérni kellett tőlük és adtak szinte bármennyit bármire, ami a kultúrával kapcsolatba hozható volt. Saját pénzügyi forrásunk alig volt valami, pályázatok még nem léteztek. A helyi adók hoztak egy kis aprópénzt, de ugyan kit adóztattunk volna, nem sok pénze volt az embereknek. Amire nagyon büszke vagyok, az-az, hogy az akkor beinduló új típusú nyugdíjrendszer kapcsán nagyon sok földművelésből élő embernek sikerült a szükséges éveket leigazolnunk a nyugdíjához. 1976-ban, vagy 77-ben a faluban járt az Állami Gazdaság kapcsán Losonczi Pál az Elnöki Tanács Elnöke is, de maga a település ebből nem sokat kapacitált. Így, ilyen munkákat követően jött el 1981, amikor is közölték velem, hogy átszervezik a település közigazgatását és Nagymihályon megszűnik a tanács, mert a falut Mezőkereszteshez csatolják. Ez ellen semmit sem lehetett tenni, de mivel nem akartam az az ember lenni, akinek a nevéhez a falu önállóságának elvesztése fűződik, inkább lemondtam posztomról. Nem nagyon akarták ezt megengedni. Azt akarták maradjak egyfajta hivatalvezető, de nem álltam kötélnek. Így ért véget 6 év után a tanácselnökségem. Végül nem bántam meg, a magánéletem szempontjából jobb is volt így. Egy darabig még Mezőnagymihályon éltünk, majd időközben elkezdtünk építkezni Mezőkeresztesen, mivel odakötött az új munkám. 1985-ben költöztünk át végül.  Ez volt az én családom története, amit most elmeséltem neked. Biztosan maradtak még ki dolgok, de úgy gondolom minden fontosat elmondtam már, amit elmondhattam – fejezi be végül és én megköszönve a beszélgetést, az időközben hazaérkező összes családtagjától búcsút véve hazaindultam.  Útközben azon gondolkoztam, hogy milyen furcsa is a világ. Mennyi a település életében fontos szerepet játszó család halt ki, vagy költözött más településre, de maga a közösség ma is él és bízzunk benne, hogy még élni  is fog, nagyon sokáig.

Június végén vagy július elején 2006-ban történt, a pontos napra már nem emlékszem. Cselényiné Kiss Margit polgármester asszonyt vártam az akkori, indiándíszbe öltözött sátortáborba, mert tudtam, hogy nagy meglepetés készül a gyerekeknek. Azt ígérte, vajastekercset süttet a konyhán és személyesen hozza azt ki nekik. Mikor megláttam a zötykölődő önkormányzati Mitsubishit, még nem tudtam, hogy nem csak nekik lesz meglepetésben részük, de nekem, nekünk is. A megálló autóból a finom sütemény után előkerült a teljes indián díszbe öltözött polgármester asszony is. Egyesek nevettek, mások szörnyülködtek később a történteken, de én úgy gondolom a cselekedetében semmi kivetnivaló nem volt. Csak annyi történt, hogy szeretett volna részt venni valamiben és valami olyat tenni, ami más, mint a mindennapi polgármesterséggel járó taposómalom. Sok év telt el azóta és ő már régen nem polgármester. Ma már csendes, a közélettől visszahúzódó egyszerű életet él családja körében, de egykor életének jelentős részében meghatározó szerepet játszott Mezőnagymihály történetében. Én legfőképpen ezekről az évekről faggattam a napokban. Kíváncsi voltam rá, hogy Ő hogyan emlékszik arra a sok-sok évre, amikor ő volt a falu első embere.

Pár mondatban beszélj nekem a családodról – kértem tőle.

Anyai nagyapám Ficsór Dezső 1904-ben született és 1986-ban halt meg, ő egy elszegényedett, igen szerteágazó nemesi család sarja volt. Anyai nagymamám Sáfár Margit 1905-ben született és nagyon korán, 1965-ben halt meg. Mamám itt született a faluban, a szülei is tősgyökeres nagymihályiak voltak, a papám pedig gyerekkorában került Nagymihályra, ő Vattán született. Az apai nagyapámat Kiss Kálmánnak hívták. Ő 1904-ben született és 1991-ben halt meg. Kisbirtokos paraszti család sarja volt, 30 holdon gazdálkodott itt Mezőnagymihályon. Neki volt először cséplőgépe a faluban, szerette az új dolgokat. 1929-ben vette el nagymamámat Bogárdi Esztert, aki 1906-ban született és 1987-ben hagyott itt minket. Hatalmas házat építettek az ő ősei itt, ahol mi ma is lakunk. Saját kút is tartozott akkoriban a házhoz, ami nagyon ritka dolog volt. Később a II. világháború idején a ház közelében több bomba is robbant, ezért a hátsó fala megdőlt. Emiatt kellett 1978-ban lebontani. Kiss Kálmán nagyapám harcolt a háborúban és volt orosz hadifogságban is. Édesapám Kiss Kálmán 1930-ban született és 1992-ben halt meg, édesanyám Ficsór Margit 1937-ben született és 2009-ben hunyt el. Anyukám háztartásbeli volt, apukám pedig traktoros a gazdaságban. Én 1959-ben születtem. Óvodába nem jártam, mert ott aludni kellett volna és én azt nem szerettem – meséli nevetve. 1965-ben kezdtem el iskolába járni. Nagyon sok tanítóm, tanárom volt. Első osztályban ketten is tanítottak Kondás Sándorné és Kovács Ilona tanítónők. Második osztályban Isky Tibor, harmadikban Kovács Ilona, negyedikben Jakab Lóránt tanítottak. Ötödikben Kondás Sándorné, majd onnantól végig, míg el nem ballagtam Tóth Béla volt az osztályfőnököm. Mikor iskolába kerültem, még Takács Lajos volt az igazgató, majd 1968 szeptemberétől Jakcsi Erzsébet lett az igazgatónő. 1973-ban kezdtem meg tanulmányaimat Mezőkövesden, az akkori I. László Gimnázium és Közgazdasági Szakközép Iskolában, pénzügyi tagozaton. 1977-ben június 20-án érettségiztem és június 23-ától már a mezőnagymihályi tanácson kezdtem el dolgozni, mint adminisztrátor.

1977-től 1990-ig dolgoztál, mint adminisztrátor a községi tanácson. Az előző számunkban készült interjúban Kovács Károly már beszélt ennek az időszaknak egy részéről. Te hogyan emlékszel ezekre az évekre?

77-re véget ért a gyermekkorom és elkezdődött valami egészen más az életemben. Engedd meg nekem, hogy először a magánéletemről beszéljek, de csak röviden. 1978-ban mentem férjhez Cselényi Andráshoz. Így született meg Dóra 1980-ban, akire nagyon büszke vagyok a mai napig. Lányunk két és fél hónapos volt, amikor tragikus körülmények között a férjem eltávozott közülünk. Többet erről nem is kívánok mondani, úgy gondolom, ez nem tartozik az olvasóra, inkább a munkámról beszélnék a továbbiakban. Szóval érettségi után rögtön munkába álltam. A felvételemet Milicz Mária, az akkori VB titkár intézte – ma a jegyzői munkakörnek felel meg a hivatalokban. A legfontosabb kritérium az volt, hogy tudok e gépelni. Tudtam. Így kaptam meg azt az állást, ami akkor már 5 hónapja betöltetlen volt. A fizetésemet 1600 Ft-ban állapították meg, ez nagyon jó kereset volt akkoriban. Évente 4 tanácsülés és 12 végrehajtó bizottsági ülés volt és nekem kellett többek között ezeket a jegyzőkönyveket is legépelnem. Nem vettem részt ugyan ezeken az üléseken, de Kovács Károly az akkori tanácselnök lediktálta nekem az ott történteket. Igen szerteágazó volt a feladatköröm, de nem volt nehéz beletanulni, hiszen akkoriban nem változtak olyan gyorsan a dolgok, mint manapság. A közigazgatásban és máshol is, egy-egy jogszabály sok éven keresztül változatlan volt. Aztán, mint korábban már mondtam 1980-ban megszületett Dóra lányom és én 3 évig gyesen voltam ezután. Mire visszamentem dolgozni, megszűnt az önálló Mezőnagymihályi közigazgatás, hozzácsatoltak minket Mezőkereszteshez 1981. január elsejével. Engem is, mint mindenki mást megkérdeztek akkor, hogy mit szólok ehhez a dologhoz? Én elmondtam, hogy nem értek ezzel egyet, erre azt mondták, hogy nagy szerencsém, hogy gyesen vagyok, mert ha nem így lenne, ezért a véleményemért most kirúgnának. Végül nem rúgtak, sőt mikor visszamentem gyesről, akkor rövid idő elteltével kirendeltség vezetőnek neveztek ki. A tanácstagok elöljáróságot alkottak, az elöljárójuk pedig Lukács Lajos lett. Így született meg 1981. január elsejével a Mezőkeresztes Nagyközségi Közös Tanács VB Kirendeltsége. Látod, még az a bizonyos név, hogy „Mezőnagymihály” is hiányzott belőle. Sajnos erre manapság is volt már példa, tudod mire gondolok. Ez az állapot egészen 1990. szeptember 30-áig tartott, az első demokratikus választásokig, amikor is életemnek egy újabb szakasza kezdődött. Hogy mi mindent köszönhettem az akkor mögöttem maradt 13 év tanácsi munkának? Nagyon sokat. Ekkor tanultam meg azokat az alapokat, amik segítették az életemet az ezután következő években. Rálátást kaptam egy közösséget érintő, irányítási munka valamennyi szegmensére, az adminisztrátori, könyvelési, pénzügyi, közigazgatási szakágakra, és ami a legfontosabb, megtanultam hogyan kell elviselni a sokszor igazságtalan bántásokat is.

Mi volt az a dolog, ami miatt úgy döntöttél, hogy 1990-ben jelölteted magad polgármesternek, és milyen emlékeid vannak az azt követő 16 évnyi polgármesterséged idejéről?

Biztos vagyok benne, hogy szinte minden érintett másképpen emlékszik ezekre az évekre. Amit elmondok azok az én emlékeim, a teljesség igénye nélkül. Hogy miért indultam az első polgármester választáson? Ez igen furcsa történet. Eleinte nem akartam indulni, de aztán történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egy napon bejött hozzám, a hivatalba Puhl Sándor, az akkori MDF alapszervezet tagja és közölte velem, hogy ő engem ajánl polgármesternek, majd elsőként aláírta az ajánló szelvényemet. Ez az aláírás mai napig ott szerepel az én ajánlószelvényem első helyén. A sors furcsa fintora, hogy később éveken át, ő lett az egyik legnagyobb ellenfelem. De a politika már csak ilyen, még ilyen kis szinten is, mint a mienk. Négy cikluson keresztül harcoltam saját meggyőződésem szerint azért, hogy a helyi embereknek jobb legyen. Igyekeztem mindig a tudásom, tapasztalataim legjavát adni Négy cikluson keresztül vitáztam az éppen aktuális képviselő tagokkal, akik közül sokaknak szent meggyőződésük volt, hogy én vagyok az egyes számú közellenség. Érdekes, hogy az mindig csak az első három évben volt így, a negyedikre már mindig zökkenőmentesen tudtunk együtt működni. Kár, hogy azután minden kezdődött elölről.

Szóval rengeteget vitatkoztunk a testületi üléseken, sokszor éjszakába-hajnalba nyúlóan is, mert akkoriban az ülések 16 óra után kezdődtek legtöbbször. Sokan és sokszor vágták a fejemhez ezeken az üléseken, hogy önfejű és makacs vagyok, mert anélkül hoztam időnként döntéseket, hogy megbeszéltem volna a testületi tagokkal. Volt ebben igazság, de úgy gondolom, akkor is nekem volt ebben igazam. Hogy miért is? Én úgy láttam a dolgokat, hogy sokszor mikor döntésnek kellett volna születnie valamiben és már a 24. órán is túl voltunk, a testület még akkor is csak beszélt és beszélt. Ha példával kellene azt bemutatnom mire is gondolok, a következő furcsa példát mondanám. Mondjuk, mutatok egy fekete pulóvert a tagoknak és javaslom nekik, hogy ezt válasszák. Erre, azt mondják, hogy nem-nem, nem lesz jó a fekete. Kérdezem tőlük, hogy akkor milyen legyen? A válaszuk, hogy azt nem tudják, de ne legyen fekete, majd vitatkozni kezdenek azon, milyen legyen, de nem tudják eldönteni. Ilyenkor én sokszor döntöttem úgy, hogy akkor legyen fekete. Mert hát a döntést meg kell hoznia valakinek. Szerencsémre, az akkori közigazgatási hivatal végig elégedett volt a munkámmal. Voltak idők, amikor csak ez adott erőt a munka továbbfolytatásához.

Egyszer a képviselő testület is feloszlatta önmagát, vagyis csak majdnem, de mindjárt elmondom, hogyan is volt ez. Egy napon megjelent nálam három képviselő és kérték, hogy azonnal hívjak össze rendkívüli testületi ülést. Nem indokolták a kérésüket, de eleget tettem neki. Végül az ülésen azzal indokolták kérésüket, hogy azért van szükség rendkívüli ülésre, mert én sok pénzt sikkasztottam az önkormányzattól és dolgozni sem lehet velem.  Így hát, megtartottuk az ülést, ahol meg is szavazták a feloszlást, de még előtte megbíztak egy független könyvvizsgálót az önkormányzat anyagi helyzetének teljes kivizsgálására. Jól meg volt szervezve az akció, mert a könyvvizsgáló szinte rögtön hozzá is fogott a munkájához. Mondanom sem kell, hogy nem talált semmit, viszont ez a „kis” bizalmatlanság, akkor 200 ezer forintjába került a falunak, mert a költségeket természetesen az önkormányzat fizette. Így esett, hogy 2-3 nappal az időközi választások kihirdetése előtt, a testület még sem oszlatta fel önmagát. Hogy mindez mennyire volt akkor törvényes vagy nem, az mára már nem lényeges. Ami fontos, hogy bebizonyosodott mindenki számára, hogy tisztességes szándékkal teszem a dolgom és nem rövidítem meg a közösséget egyetlen forinttal sem.

De térjünk vissza 1990-re. Újra önkormányzati önállóságot nyertünk a választások után. Ekkor jött a közös vagyon megosztása. Én azt javasoltam, hogy fogadjuk el a Mezőkeresztes által javasolt 3 millió forintot, de az akkori testület ennél többet akart. Több éves pereskedés után végül a bíróság 8 millió forintot ítélt meg, mely összeg a tornaterem építéséhez nagyon jól jött később (10 év után kaptuk meg a pénzt).

A kezdeti időkben az önkormányzat finanszírozása még igen jó volt, majd egyre kevesebb forrást biztosított az állam. Rengeteg pályázatot írtam én saját magam, hiszen akkoriban nem foglalkoztattunk külön pályázatírót. Igaz a pályázatok sem voltak ezért ennyire bonyolultak. Az önerő akkoriban 10-től a 30 %-ig terjedt és ezeket a pénzeket mindig sikerült a pályázatok mellé tennünk, úgy, hogy hitelünk nem volt, vagy csak nagyon kivételes esetben, akkor is csak nagyon rövid ideig. Egyszer még az aktuális pénzügyminiszternek, Békesi Lászlónak is írtam levelet, mikor nem volt pénzünk. Ő hívta fel a figyelmünket az „önhikire” és még pénzzel is támogatott minket.  Onnantól kezdve vettük minden évben igénybe az úgynevezett „önhiki”-t.

Hogy mennyi minden változott az évek alatt, míg polgármester voltam? Talán felsorolni sem tudok már mindent. Egy biztos, 1990-ben egy „elmaradott” kis faluban éltünk. Az akkori szilárdburkolatú utak hossza alig haladta meg a 3 kilométert, pedig az útjaink összes hossza több mint 14 kilométer. Ebből a 14 kilométerből legalább 13 lett szilárd burkolatú. Hiányzott a teljes közműhálózat is, melyek az évek alatt lassan kiépültek. Lett szennyvíz és gázhálózat, megszerveztük a szemétszállítást, kiépült a telefonhálózat. Korszerűsödött a villamoshálózat, aminek kapcsán több és jobb lett a közvilágítás, és ami fontos az ezzel járó községi közös költségek sem nőttek. 1997-ben újraaszfaltozták az akkorra nagyon rossz állapotba került főutcát. Védőháló épült a kézilabdapálya mindkét oldalára, ami szintén nem volt olcsó. Több lépcsőben voltak felújítási munkák az iskolában és korszerűsítve lett a fűtés is, mind az iskolában, mind az óvodában és az önkormányzaton egyaránt. 2002-ben átadtuk a tornatermet is, amivel évtizedes adósságot törlesztettünk a helyi gyerekek az iskola, és a sportolni vágyó lakosság felé. Szerencsére a tornaterem ügyét mindenki a magáénak érezte és rengetegen végeztek az építés során társadalmi munkát is. Nekik itt is szeretném megköszönni önzetlenségüket!  Felújításra került az orvosi rendelő és a tanácsadó is. Épült műhely a piactér mögött és sok száz méter járda mindenfelé a faluban. Vettünk traktort, pótkocsit, UAZ-t majd egy Mitsubishit. Mindezek mellett pedig éveken keresztül, több tízmilliós költségvetéssel önállóan működtettük az iskolát és az óvodát. Átvészeltünk több hó helyzetet és árvizet is, melyek sok-sok forintunkba kerültek. Voltak dolgok, amikért sokat kaptam. Szememre vetették, hogy a gáz és a szennyvíz hálózat kiépítésekor tönkretettük az utakat. Igen elismerem, sok hiba történt ezen munkák kivitelezésekor, de ha belegondolunk, egy egyszerű gödör kiásásakor sem tudjuk szintbe visszatölteni a földet, évek kellenek a tömörödéshez. Ráadásul pénzünk is csak annyi volt, amennyi, több munkadíjra már nem futotta.

Hogyan lett vége ennek az időszaknak és mi történt veled utána? Milyen tanulságot vonnál le ezekből az évekből?

Öt alkalommal indultam a választásokon és az utolsót 2006-ban elvesztettem. Ha jól emlékszem 3 szavazatkülönbséggel ugyan, de vesztettem. Biztosan így kellett történnie. Valahol már nem is bánom, hogy így esett. Jó szívvel és mára már nyugodtan gondolok vissza ezekre az évekre, és ha szabad azt mondanom, csak a szépre emlékezem már. A vereségem után Mezőkeresztesen kezdtem el dolgozni, annyi év után először a saját, tanult szakmámban.

A tanulság? Egy biztos, aki közszereplést vállal, annak sokkal többet kell elviselnie, mint másoknak. Ennek kezelését viszont meg kell tanulni, nem kezdhet az ember hisztizni és megharagudni fűre-fára. Törekedni kell jó kapcsolatokat kiépíteni az ellenfeleinkkel is, mert ugye azt a luxust nem engedheti meg senki sem magának, hogy mindenkit ellenségnek tekintsen, mert annak csúnya következményei lehetnek. Az ilyen magatartás könnyen vezethet a bukáshoz. Egyébként is jobb egy őszinte ellenfél, mint egy kígyó, amit a keblünkön melengetünk.

Ezt követően megköszöntem ezt az érdekes beszélgetést Margónak és azt, hogy rendelkezésünkre állt és megosztotta velünk emlékeit, majd hazafelé indultam. Útközben arra gondoltam, vajon hányan és hogyan emlékezhetnek másképpen erre az időszakra és ki hogyan ítéli meg a rendszerváltás utáni évek első polgármesterének tevékenységét. Eszembe jutott az is, hogy az általa levont tanulságok, mennyire általános érvényűek, és ha igen, hányan gondolkodnak vajon manapság hasonló módon?

Így, egyben, csupa nagybetűvel írva. Ott állt gyerekkorom Ibrányában, a Kossuth utcán a nagyházzal szemben. Csak pár lépésre tőle, az udvar közepén. Nekem mindig ott volt, eszmélésem első pillanatától. Ősszel, télen, tavasszal, nyáron. Gyakran ültem az árnyékában, egy fonott karosszékben, kedvenc könyveimet olvasgatva. Jó volt mellette csukott szemmel merengeni a történetek felett, így járva a távoli tájakat, miközben óvott széltől, melegtől. A téli hidegekben, vagy az esős időszakokban a méhében megbújó sparhelt mellé kucorodtam egy kis székre. Itt ringatta gondolataimat a tűz duruzsolása tovább a nagyvilágba.

Belül nagyon egyszerűen volt berendezve, de ez nem számított. Asztal négy hokedlivel, konyhaszekrény, a titkokat rejtő karos faláda, s még egy-két apróság. Vizes vödör az ajtó mellett, fatároló láda a sparhelt alatt. Letakart vesszőkosár a kotlósnak, és a gyermekökölnyi csibéknek. Gyékénykosár, a cicáknak. A falakon szakajtók és egyéb konyhai eszközök. A kisméretű, négyszemű ablakra gyakran rajzolt reggelente jégvirágot Tél apó. Ezekre a jégvirágokra írtam fel magam is az ujjam hegyével az első betűimet, mint Gergő a Kincskereső kisködmönben.

Egy tele faajtó igazi kincseskamrába nyílt a hátsó falon. A nekem égig érő polcrendszeren akkurátusan sorakoztak egymás mellett a befőttesüvegek, tele mindenféle télire eltett gyümölcsökkel, savanyított uborkával, csalamádéval. A plafonra akasztott rudak, karácsony környékén sonkával, kolbásszal, szalonnával teltek meg. Itt kapott helyet egy hordó savanyú káposztával, amit készítésekor én is tapostam tisztára mosott apró lábaimmal. A homályba burkolódzó kamrának volt egy nagy titka is, amiről csak kiskamasz koromban szereztem tudomást. Mindenféle lim-lom között, egy zsákba csavarva, itt rejtegette édesapám a légpuskáját. Annak tartása akkoriban súlyos bűncselekménynek számított. Nem is beszéltünk róla senkinek. A mi titkunk volt.

Titkos zuga is volt. A padlása. A kert felőli oldalról egy fa létrán lehetett a padlásajtóhoz feljutni, ahová minden reggel fel kellett mászni ajtót nyitni. Ahogyan az nyikorogva kinyílt, mindig megborzongtatta a hátamat. Hosszú másodpercekig csak a sötétség látszott az ajtó mögött, de a kórusban felcsattanó turbékolás messze űzte a félelmet. A levegő hirtelen felkavarodott, és a suhogó szárnycsapások galambtollakkal töltötték meg a padlást. Kicsit lejjebb húzódtam és ekkor a fejem feletti nyíláson galambraj indult a megszokott napi útjára. Esetenként, mikor a szaporulat megengedte, édesapám felmászott a létrán és összeszedett néhányat a még röpképtelen fiókák közül. Ők bizony a vasárnapi ebédhez előkészített fazékban végezték galambleves formájában.

Volt még egy helyisége a Nyárikonyhának, bár fizikailag nem épült hozzá szervesen az épülethez. Én mégis úgy tekintek rá, mint egy fontos szeglete annak a világnak. Pár lépésre a tyúkudvaron emelkedett, vagyis inkább mélyült a verem. Egész évben gondosan le volt takarva a lejárata. Ebben tároltuk a család krumpliját, zöldségféléit télire. Sokszor jártam benne. Ennek egyszerű oka volt. Én voltam a legkisebb a családban. Így édesanyám, vagy édesapám egyszerűen megfogta a kezemet és leengedett, majd utánam adta a kosarat, vagy a vödröt, amit aztán egy kampós bottal csak ki kellett emelni, ami után én következtem. Magasra nyújtottam a kezem és már repültem is. Jó játék volt, szerettem. Nem volt az azért olyan mély verem, egy felnőtt ember mellkasáig, ha ért, de nekem, gyereknek, igazi alföldi barlangnak tűnt.

Meleg családi fészek volt ez a Nyárikonyha, aminek melegségét édesanyám teremtette meg. Sohasem fogom elfelejteni, ahogyan gyúródeszkát helyezett az asztalra, majd a lisztfészekbe tojást ütve gyúrni kezdte a tésztát. Gyorsan dolgozott és mire feleszméltem a látványból, már csak úgy csattogott a nyújtófával. Vékony, kör alakú asztalterítővé nyújtotta a tésztát. Sokféle formává változtatta aztán az elkészült leplet. Lett belőle galuskatészta, hosszú tészta, kockatészta, csigatészta, hogy csak a leggyakoribbakat említsem. Ha kértem, pászkát is csinált nekem. Olyankor mosolyogva széles csíkokat szelt, majd azokat a sparhelt forró lapjára helyezte. Lábujjhegyre álltam és lestem, ahogyan a tészta először gőzölögni kezd, majd véletlenszerűen megjelennek rajta a barna színű vulkáni kúpok. Fújjad, mert forró, mondta anyukám mikor a kezembe adta, és én fújtam, haraptam, fújtam és haraptam a roppanó csemegét.

Csak úgy futottak a napok, az évek a Nyárikonyhában, ahol esténként meleg étel gőzölgött az egyszerű asztalon, melyet négyen ültünk körbe. Mi négyen. Édesanyám, édesapám, nővérem és én. Nem kellett sokat beszélni arról, hogy mi egy család vagyunk, mert ezt mindannyian tudtuk. Olyan természetes volt ez, mint a levegő, vagy a sparheltben lobogó tűz. Ma már nem áll. Tizennégy, vagy tizenöt lehettem, mikor elbontották. Muszáj volt, mondták később, de nekem mai napig hiányzik, hiszen ott tanultam meg, mit is jelent az a szó, hogy család.

Egészen fiatal volt, amikor öntudatra ébredt. Attól a pillanattól fogva, minden hangot, a természet minden rezdülését érezte, érzékelte közvetlen környezetében. Hamar rájött, hogy a benne élő furcsa szerzeteknek, a magukat embereknek nevező lényeknek köszönhette az életét. Szerette őket. Lassan mindegyiküknek megtanulta a nevét, megismerte életük minden egyes percét. Velük örült, ha volt rá okuk, de ha úgy esett könnyeztek is falai, mikor bánat érte őket. Igyekezett megtanulni nyelvüket, a hangjukon szólt hozzájuk, de nem értették szavát, mert nem figyeltek rá. Nem tekintették őt maguk közül valónak, pedig ők adták neki az életet és ők ápolták a testét is, ha valahol baja esett.

Némelyikük néha hosszú útra indult és mikor visszatért érdekes történeteket mesélt helyekről, emberekről, más világokról, az otthonmaradottak csillogó szemeinek. Idővel aztán ő maga is rájött, hogyan kísérhetné el ezeket a vándorokat a szerteszét futó ösvényeken. Lenge gyermekeire, a porban létezőkre bízta ezt a feladatot. Ők megtelepedtek az útnak indulók minden porcikáján. Elbújtak rezdüléseikben, a búcsút intő karok könnyeiben, a magukkal vitt tárgyak réseiben. Így utaztak messzi-messzi világokba, bejárva teret, a létezés távoli helyeit is.

Telt, s múlt az idő, emberek jöttek, emberek mentek. Körülötte, ha lassan is, de minden változott. Talán csak a hegyek pipáltak eső után ugyanúgy, mint azon a napon mikor megszületett. Falait lassan feketévé érlelte a nap, s benőtte a folyondár. Tölgyek vertek tanyát az udvarán, majd felcseperedve árnyékba borították azt, helyet adva vadnak s elvadult embernek egyaránt. Idővel már csak szélúrfi s a szerelmes fagyleány kergetőztek egymással résein. Fából készült sáncát s cölöp falait megrágta, elemésztette az erdő, hogy végül egy különösen heves vihar után kőből rakott tornyának falai is, magukba roskadva adják fel a harcot.

De nem adta fel a reményt, hogy egyszer jön még valaki, akivel megoszthatja álmait, emlékeit. Csak feküdt ott évszázadokon át. Pihent, hallgatta a vadak neszezését, a fák lassú, de sosem szűnő énekét. Távoli viharok hangját sodorta olykor-olykor hozzá az idő, rétegről rétegre pakolva egymásra kardok visítását, láncok csörgését, magukat istennek képzelő emberek vízhangként dördülő vergődését, vérző robbanások fájdalmát, kérges kezek örömét, bánatát.  Néha fel-fel bukkant valaki. Megpihent leomlott falain, de hiába bízta rájuk porfiait új történetekért, azok sosem tértek vissza hozzá.

Végül, mikor már majdnem feladta a reményt, egy hűvös tavaszi napon, két ember jelent meg egyszerre a már alig felismerhető romjánál. Egy fiú és egy lány. Keveset szóltak. A lány az életet csodálta maga körül, elmerülve annak minden apró rezdülésében, míg a fiú csendben figyelte őt. Befelé fordult, úgy keresett valamit, valami jelet, egy apró rezdülést, egy sosem volt hullámot a létezés csöndjében. Reményt hallott ki a gondolataiból, megszólította hát, mint oly sokakat korokon át. Tudta ez az utolsó esélye, hogy nyomot hagyjon maga után a világban. Ha most sem kap választ, létezése s történetei örökre a feledés homályába vesznek. Tétovák voltak az első szavai, inkább csak rezdült benne a hangtalan gondolat, amire legnagyobb megdöbbenésére azonnal jött is a válasz.

- Te vagy?

- Én vagyok. Csönd nem kísér tovább.

- Megengeded?

- Meg, csak mesélj!

Az ő mércéjével mérve első találkozásuk óta kevés idő telt el. A fiú és a lány azóta többször is visszatértek hozzá. Meséltek egymásnak múltat s jövőt. Egy alkalommal nem ketten, sokan érkeztek. Az újak nem értették szavát, de a férfin keresztül beszélt hozzájuk is. Nekik adta féltve őrzött emlékein túl, apró kincseit, titkait, hogy megmutassa mi mindent pihen még leomlott falai alatt. Újra fiatalnak s lelkesnek érezte magát. Alig várta, hogy mesélni kezdjen emlékeiről.                                                                                                                                                                      (folyt.köv.)

Ha valaki megkérdezi tőlem, szeretek-e kádban fürdeni, a válaszom biztosan az lesz, hogy: Nem! Zuhanyozni szeretek. Jogosan vetődik fel a kérdés: Miért? Mondhatnám most a manapság divatos választ: Környezettudatosan élek, és a zuhanyzás kevesebb vizet használ, mint a kádban való fürdés. Persze ez igaz, de én mégsem ezért választom a zuhanyzást, még a téli hideg napokon sem. Pedig akkor az átfázott csontok szívesen melegednek egy csurig forróvízzel megtöltött kádban. Ismerem én is ezt az élményt, és nem tagadom, néhanapján valóban jól is esik, de a zuhanyzás az más.

A zuhanyzás emlékeket idéz. Állni lecsukott szemhéjakkal, felemelt arccal, miközben áztatja testemet a víz, régi élményeket hoz a felszínre bennem, minden alkalommal. Olyanokat is, melyeket eltemetett már az emlékezetem és csak úgy hirtelen bukkannak a felszínre, akár forrás vize a hegyoldalakban. S míg peregnek bőrömön a vízcseppek, látom a földből kibújó életet, feledem a szárazság halálos porát. Nem gyötör már a múlt emlékei utáni vágy, az emlékezés szomjúsága. Megérkezik bennem és magával ragad egy valamikori eső illata.

Átélem gyermekkorom nyári záporait, amik elől csak az utolsó pillanatok után kerestem menedéket ereszek, öreg körtefák alatt. Versenyt futottam a közelgő esőfüggönnyel és kacagtam önfeledten, amikor a porban mellettem robbantak az első cseppek. S ha már úgy is vizes lettem, kiálltam az ömlés alá. Kitátottam a szám, úgy nyeltem az égből hulló hűs vizet. Kacagtam és forogtam körbe-körbe, míg egyszerre esett rám az eső és sütött felettem a nap. A világ meg csak morgott, zúgott, s nagyokat nyögött közben, majd hirtelen csend lett. De csak pillanatokra, mert az elmúló zápor után az égi piktor szivárványt festett fölém, amit madarak kórusa köszöntött boldogan.

Emlékszem zuhanyzás közben a csendes nyári esőre is. Napokig csak hullt alá méltósággal, végtelen nyugalomban. Nem háborgatta sem szél, sem nap. Cserébe ő sem bántott senkit, életet adott földnek, állatnak, növénynek, embernek egyaránt. Gyermekként, ilyenkor csak úgy ültem a verandán, egy öreg, vesszőből font karosszékben, s ölemben könyv pihent. Sorai csak képzeletemben futottak tova. Csupán a csukott fedélen nyugvó kezem alatt élt a benne lapuló történet, várva sorsára. S míg elmém kalandozott, az ablakszemeken sort sor követve csurogtak le a révbe ért esőcseppek. A történet pedig folytatódott. Múltak az évek, megszülettek gyermekeim. Máté és Dorottya. Két teljesen eltérő személyiség, közös gyökerekkel, egy fiú és egy leány. Míg kicsik voltak, nyaranta, ha eső mosta Mezőnagymihály utcáit, szájtátva kucorogtak az ablakban, és alig várták, hogy útra kelhessenek. Apró gumicsizmáikban önfeledten tocsogtak a tócsákban, és sikongatva szedték össze a lassú útra induló csigákat.

Ha jobban kinyitom a csapot, az erősebben kitóduló vízsugarak tűként döfködik testemet, felidézve zivatarok fenséges tombolását is. Hány és hány alkalommal keltem nyaranta útra biciklivel, a tőlünk kilométerekre kanyargó Tiszához! Hosszú volt az út, és nem voltak még okostelefonok időjós applikációkkal, így sohasem tudhattuk előre, mikor és éppen hol csap le ránk egy-egy hirtelen, a semmiből előbukkanó zivatar. Jöttüket előre csupán mély, föld alóli morgás jelezte, majd a végtelenbe feltornyosuló fehér felhőoszlopok sötétre váltottak, s már nyakunkon is volt az istennyila. Ilyenkor nem volt mit tenni. Vállaink közé húztuk a fejünket, tekertük a bringát, és reménykedtünk, hogy jég nem keveredik fölénk. A vihar pedig pillanatok alatt lecsapott, akár egy haragvó isten. Verte a körülöttünk erdőként hullámzó almáskertet, alattunk a kopott aszfaltot, a gáton lapuló füvet, az ártéri erdő lombjait és gyermeki testünket egyaránt. Nem válogatott, nem volt kíméletes senkivel és semmivel sem. Ordított, kiabált, egyik istennyilát csapta oda a másik után. Hideg szélkutyái pokoli káoszként terelték a lezúduló vizet, mely olyan erővel érkezett az égből, mint a könyveimben felbukkanó vízesések tombolása. Mi pedig, mint az őrültek, riadt állatként tekertük a bringánkat, vakon a semmibe. Szörnyű volt, vagyis nem, nem volt az. Lehet, akkor, ott igen, de emlékeimben már inkább csodálatos, akár a zuhanyrózsából előtörő tisztaság. Átmosta, kilúgozta a világot velünk együtt.

A zivatarok mesések. Mai napig szeretem őket! Felötlik bennem a zuhany alatt az az emlék, amikor egy rekkenő augusztusi délután a Tiszaparton is megmutatta, mire képes. Hétköznap volt, kevesen voltunk akkor a parton. Kedvünkre labdázhattunk, építhettük agyagvárainkat közvetlenül a víz mellett, vagy csak úgy, céltalanul heverészhettünk a forró homokban, hogy felmelegítsük a Tisza vizében szederjes kékre hűlt ajkainkat, vacogó testünket. Múlt az idő, jól éreztük magunkat. Aztán valami, valahol mordult egyet. Megszoktuk már addigra ezt a hangot, tudtuk, vihart rejt valahol az égalja. Éppen ezért, nem is nagyon törődtünk vele, játszottunk tovább, bár fél szemmel azért mindig az eget kémleltük. Végül kiszúrtuk, nem volt nehéz. Karád felől, a Tisza túloldaláról bukkant fel. Gyorsan emelkedett egyre feljebb és feljebb. Tudtuk, már nem futhatunk el előle. Összeszedtük hát kevéske holminkat, kerékpárjaink alá rögzítettük őket, és csak úgy fürdőnadrágban vártuk, mi lesz. Bíztunk benne, ezt a vihart is túléljük majd, mint olyan sok másikat korábban.

Nyugatról még sütött a nap, amikor a feketére váltott felhőtorony ragadozó nagyvadként lecsapott ránk. Eső helyett jeget küldött először, s mi riadt kiskacsákként menekültünk a vízbe, az egyetlen helyre ahová még mehettünk. A part közeli részen kucorogtunk, s kezünkkel védtük fejünket a borsónyi jégszemcséktől. Felettünk tombolt a vihar. Villám villámot üldözött, s ha egyik utolérte a másikat, ezerfelé szaladva foszlottak semmivé, hogy helyet adjanak az újabb kergetőzőknek. Körülöttünk elmúlt a világ, az addig nyugodtan utazó Tisza is megőrült. Tajtékos hullámok verekedtek, másztak fel egymás hátára az ég felé törekedve esélytelenül. A jég hamar elvonult, esőt hagyott maga után. Hízott, nagyszemű cseppeket, s mi ekkor már, a sötétségben, egymásba kapaszkodva sírtunk és vacogtunk rémületünkben. Mennyi ideig tartott mindez, nem tudom. Fél óra vagy egy, nem is számított. Hirtelen vége lett. Kisütött a nap, aminek sugarai forralni kezdték a part homokja közé rejtőzött esőszemeket, ahonnan páraként emelkedtek egyre feljebb és feljebb, hogy majd valahol másutt újra aláhulljanak. Felszabadultunk mi is, és ázott verebekből hősök lettünk, akik önfeledten, kacagva fetrengtek a parti sárban. Túléltük, meseszép volt. Mára csak emlék, a zuhany alatt.

Ahogyan azok a napok is, amikor bakancsot húztam, hátizsákot vettem a hátamra, és hol egyedül, hol társakkal vágtam neki a hegyek között kanyargó ösvényeknek. Az eső bizony sokszor utolért ilyenkor is. Jött bár hirtelen és csak rövid ideig maradt, vagy tartósan megült a völgyekben, nyergeken, csúcsokon, egy közös azért mindig volt bennük. Zsigerig áztatta el velünk együtt a tájat is. A lombok alatt ugyanis másképpen van ez is, akárcsak a nyári forróság. Először csak figyelmesen bekopog feletted, de még egy ideig nem ér el. Hogy ez meddig tart, az a paplantakaróként fölötted elterülő lomberdőtől és az alá bekéredzkedő cseppfiak mennyiségétől függ. De előbb utóbb elér téged is, abban biztos lehetsz. Átázik a lombozat és a leveleken alácsorog a víz. Nem, nem esik, csorog, folyik rendületlenül. Összehasonlíthatatlanul más ez az eső, mint az, amivel a szabad ég alatt találkozik az emberfia. Megállni semmi értelme. Többnyire úgy sincs hová húzódni. Sokszor kilométereket kell még megtenni, mire egy esőházra, vagy egy megfelelő barlangra bukkanunk.

Az esőkabát is csak ideig-óráig véd. Lassan bekéredzkedik először a ruhád, majd a bőröd alá is, de ez is kevés neki. Körötted a világ sártengerré válik. De te mész rendületlenül. Lép, lép, lép, csúszik. Lép, lép, csúszik, csúszik. Lép, csúszik, csúszik, csúszik. Csúszik, csúszik, csúszik, csúszik. Ez a menetrend. Ha elég sokáig kísér a természet hol szeretett, hol gyűlölt gyermeke, még ennél is rosszabb lesz. Átázik a cipőd belseje is. Vagy kívülről, vagy a lábad szárán lecsorgó víztől. Ettől pedig olyan lesz a talpadon a bőr, mint az újszülött feneke. Ráncos, fehér és puha, mint amikor sokáig állsz a zuhany alatt. Innen pedig már csak pár lépés, és egységes hólyag születik a teljes talpadon. Végül tántorogva, ázott ürgeként, ha menedékre lelsz, csendben leülsz, lesed a világot, és üres aggyal várod, hogy kisüssön a nap vagy vége legyen a vándorlásnak. A mi világunkban ez az egyik legnagyobb kaland, amit mára meghagyott nekünk a civilizáció. Aki egyszer is végig csinál egy ilyen túrát, az tudja igazán, mit is takar az a szó, hogy természet.

Mikor a zuhanyzóban a víz oldalra fröccsen, és nekiütközik a zuhanyfüggönynek, jellegzetes kopogó hangot ad. Különlegeset. Nem pont olyat, mint a sátor ponyvájának ütköző esőcseppek, de majdnem olyat. Ez a hang pedig újabb esőket idéz bennem. A táboros esőkét. A szeszélyesen jéggel tombolót, a csendes áztatót, a nappal záporozót, a szárazon égzengőt, a reggeli zuhogót vagy az éjszaka érkezőt. Ez utóbbi a legkülönlegesebb esőfajta mind közül. Már a körülmények sem mindennaposak. Manapság ritkán tölt el az ember mindenféle kényelmi eszköz nélkül sátorban több éjszakát egymás után. Én sokadmagammal ezt is megteszem, évről-évre. Táborozásunk során a többség aggódva les az égre, ha valahol megzendül, vagy erősen felhősödni kezd. Sokan rögtön a modern eszközeikhez nyúlnak, lesve az adatokat, jön-e eső felénk. Így van idő felkészülni, már amennyire lehet, az érkező égi áldásra.

Az éjszaka érkező viszont nem jelentkezik be ilyen módon. Neki más az élete. Türelmesen kivár, míg a fáradságtól mély, álomtalan álomba hullik fiatal s öreg egyaránt. Akkor aztán előre küldi széllovait, derítsék fel a vidéket, s ha mindennel elégedett a fellegek ura, akkor lassan közelít, s lopva becserkészi az alvót. Először a zúgás érkezik. A széllovak szétszaladt ménesként terelgetik a sátrak fölötti fák lombjait, lökdösik, döfködik az alvók felett a sátorponyvát. Aztán morogni kezd az éjszaka, s mintha egy fésűt húznának át a tájon, kopogva megérkezik az esőfal is. Aki ilyenkor már fent van, csendben fekszik a sötétségben, és füleivel próbálja látni a kinti világot.  De jobban teszi, ha inkább a másik oldalára fordul, s tovább alszik az andalítóan altató esőkopogás hangjára. Mást úgy sem tehet.

A zuhanyzás hangja sok mindenre ráébreszti, emlékezteti az embert. Arra is, hogy sokféle eső van, és az emlék sohasem teljes, de ami végül megérkezik, az mélyen jár bennünk. Emlékszem egy másik esőre is, egy hideg márciusi hajnalira, amit magamban úgy hívok: Az őrület esője. Nem is lehet más a neve annak az esőnek, ami úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, amikor az autópályán sűrűn száguldó autók között egy baleset romjait próbálod felszámolni, és az életért küzdesz a halállal szemben. Aztán ott van a jövő-menő, amelyiknek az érkezését már alig várod, és amikor megjön, percek múlva azt szeretnéd, ha már menne is. Vagy az a másik, a boldog eső, ami akkor jön, amikor az első randevúdon remegő szívvel várod életed szerelmét, és amikor megérkezik, egymáshoz bújva csókolóztok az esőben.

A zuhany emlékeztet a magam esőire, ezért szeretem annyira. Minden új zuhanyzás, egy újabb esőemlék, ami összeköt a múltammal. Olyankor szemem lecsukva állok a vízfüggöny alatt, és tudom, hogy élek. Érzem a bőröm, húsom, csontom ölelését, a vízcseppek futását testemen. Az én esőmét, életem esőjét, emlékfakasztó zivataromét.

Tordas fia Kendének iszonyatosan fájt a feje. Úgy érezte, hogy egy kemence teljes melege ott izzik benne, miközben valaki ütemesen üti belülről a koponyáját. A lüktető fájdalom teljesen elnyomta azt a zsibbadást, amit a bal vállában érzett és azt a nyilallást is, ami folyamatosan döfködte belülről az oldalát. Aztán a fájdalom ködén keresztül lassan meghallotta, ahogyan a nevén szólongatják. Végül már a szavakat is értette.

- Egyék Tordas uram! Kell az erő, lassan indulnunk kellene.

Valaki ezt a mondatot ismételgette, miközben megpróbált betenni valamit a szájába. Erőlködve, nagy kínok között végül sikerült kinyitnia a bal szemét.  Eleinte minden homályos és elmosódott volt, de aztán lassan kezdett kitisztulni a kép. Egy parasztgyerek térdelt előtte, akinek valamilyen étel volt a kezében. Mellette apró leánygyermek ácsorgott, egy szál pendelyben. Aztán végre megérezte a sült hal illatát is és magában megállapította: Hal. Kinyitotta a száját és ösztönösen enni kezdett. Közben a fiút figyelte, aki aprólékos gonddal szedegette ki a szálkát az ételből, úgy etette.

Fiatal markos legény volt, arca csupasz még, csak az orra alatt pelyhedzett valami bajuszkezdemény féle. Erős szálú, varkocsba font barna haja a válláig ért. Felső testét fehér, vászonból varrt ing fedte, rajta racka bőréből készült köce. Alul szőtt, bőre szabott nadrágot hordott. Az erre lógó ingét derékban széles öv fogta össze, amiről két tarsoly is lógott. Ruhájának színe még jobban kiemelte cserzett, barna bőrét. Magabiztos, határozott embernek nézett ki. Tordasnak tetszett, amit látott. Bökény! Jutott hirtelen eszébe a neve és arra is emlékezett már, hogy nem is olyan régen vizet is adott neki. A fiú melletti kislányt is jól megnézte magának. Szurtos képű, apró leányka volt. A derekát verdeső fekete haja összevissza állt és pendelyének színe is alig látszott ki a rárakódott korom és a lepergett sárfoltok helye alól. Éppen egy sült haldarabot majszolt, amikor észrevette, hogy őt nézi, tele szájjal rámosolygott és azt mondta neki:

- Vasbácsi.

Ettől az egy szótól nevethetnékje támadt, de a közben jelentkező, egész testébe hasító fájdalom hamar ajkára forrasztotta még a mosolyt is. 

- Maradjon kend, ne nevessen, már! Úgy össze van törve a teste, mintha hat marék lovas vágtázott volna végig rajta. Virág, te meg hagyd őt, van neki elég baja nélküled is, menj inkább, rakd a dolgainkat a csónakba – aztán így folytatta, miközben folyamatosan apró falatkákat dugdosott a sebesült szájába.

- Tudom, hogy nehezére esik, de ennie kell. Nincs kegyelmed valami jó bőrben. Ha evett és ivott be fogom rakni a csónakba. Attól szinte biztos, hogy megint el fog ájulni. De nem hagyhatom magára, itt két napon belül meghalna. Elviszem apámhoz, aztán kerítünk valami gyógyító félét. A többi már a jóisten dolga lesz.

- Nem is kérdezel semmit sem? Nem vagy kíváncsi hogy kerültem ide? - szólt közbe Tordas fia Kende erőtlen hangon.

- De bizony nagyon is kíváncsi vagyok. Három napja a Dorogmai révnél magam is összeakadtam valami tatárfélékkel. De maga most ne beszéljen, minden csepp erejére szüksége lesz, ha meg akar gyógyulni.

Azzal tovább etette a sebesültet, aki belátta, hogy igaza van ennek a még éppen csak felnőtt gyereknek. Evett hát tovább csendesen.

Mikor Bökény befejezte az etetést, bepakolt a csónakjába, gondosan eloltotta a tüzet, száraz fát rakott a tűzhely mellé, majd odalépett Kendéhez, aki szótlanul, fájdalmait hősiesen tűrve, végig őt figyelte.

- Eljött az idő? – kérdezte suttogva láztól cserepes szájjal.

- Igen, eljött. Indulnunk kell – azzal lehajolt s a karjába emelte a mozdulattól azonnal elájuló katonát. Pár lépés volt csak a csónakig, de a láncingbe bújtatott test súlya miatt azt hitte sohasem ér el odáig. Mikor végre nagy nyögések közepette berakta a ladikba, nagyon megkönnyebbült. Még egyszer ellenőrzött mindent, Virágot pedig leültette a csónak orrába, azzal betolta magukat a sekély vízből a nád közé. Felnézett az égre, ahol a nap már félig felkapaszkodott az ég aljáról a magasba.

- Késő délutánra célhoz érünk Virág, akkor anyám majd a gondjaiba vesz – mondta a kislánynak, akinek ettől újra eszébe jutott az édesanyja.

- Az én anyukám is ott lesz ahol a tiéd?

- Nem, nem lesz ott. De ne sírj - szólt rá a hüppögő kislányra – az enyém téged is nagyon fog szeretni.

Ettől lassan megnyugodott és rövidesen visszanyerte vidám gyermeki lényét. Kíváncsisága nem ismert határokat. Sorra tette fel kérdéseit, ahogyan újabb és újabb ismeretlen dolgokat vélt felfedezni az utazás során. Furcsa utazás volt ez. Elől a mindig kíváncsi Virág, hátul a tolófájával folyamatosan dolgozó Bökény, kettőjük között pedig az ájult, időnként félre beszélő katona a ladik mélyén. Órákon keresztül haladtak így. Csak akkor álltak meg egyszer, mikor egy, a nád fölé emelkedő fa akadt az útjukba. Bökény felmászott rá, betájolta magát, majd rövidesen már haladtak is tovább. Hol a náderedőben, hol kisebb, nagyobb vízfelületeken keresztül haladt az útjuk. Az egyik ilyen szabad vízen mikor áttörték a nádat, egy másik csónakot pillantottak meg. Benne ismerős arcok szedték fel éppen a varsákat.

- Adjon az Isten Csuda, és nektek is lányok! - köszönt oda nekik Bökény, miközben Virág közelebb húzódott hozzá.

- Neked is! - kiabálták vissza Lelle és Csillag. Csuda nem figyelt, éppen a halakat szedte ki a vízből, így Bökény kénytelen volt a másik ladik mellé irányítania a sajátját, ha beszélni akart vele. A lányok ekkor látták meg az eszméletlen Kendét és Virágot is. Azonnal súgni-búgni kezdtek egymás között. Még Csudának is felszaladt a szeme, de igyekezett palástolni meglepetését, mikor rájuk nézett. Csak biccentett és így szólt:

- Apád már nagyon vár. Ki sem evezett a tóra. Úgy számolta, ma fogsz visszaérni. Az Ikrek szigetén telepedtünk meg. Odatalálsz?

- Igen, odatalálok.

Majd anélkül, hogy többet mondott volna, otthagyta a szájukat tátó lányokat Csudával és a kérdéseikkel együtt. Pár pillanattal később pedig már el is tűnt a szemük elől a ladik orra előtt szétnyíló nádfüggöny mögött. Tudta jól, hogy közel jár. Egy idő után már annak a hatalmas tölgynek a koronáját is látta, ami a sziget legmagasabb pontján nőtt. Végül biztos kézzel kormányozta csónakjukat a sziget partjához, ahol többekkel együtt az apja és az anyja is ott várakozott.

Mikor megálltak, karjába emelte Virágot, aki kíváncsian leste a parton állókat és kilépett a szárazra. Csepke ment oda hozzájuk, aki kérdő tekintettel állt meg előttük.

- Ő itt az én édesanyám Virág. Nagyon fog szeretni téged – majd az anyjához fordulva így folytatta – útközben leltem rá. Már senkije sem él, vigyázzon rá anyám.

- Gyere csak édesem, nagyon koszos vagy és biztosan éhes is – mosolygott a gyerekre Csepke. Átvette Bökény karjaiból és a sajátjába ölelte a riadt gyereket és vigasztaló szavakat sugdosva a fülébe, már vitte is magával a kunyhójukhoz.

- Apám! Ezt a katonát az Odvas dombnál találtam a visszafelé vezető úton. Nincs valami jó bőrben. Segítség kellene neki. A híreim majd utána elmondom.

- Rendben van fiam, úgy legyen. Segíts, vigyük fedél alá. Lányok, ti fussatok anyátok után, csináljatok helyet ennek az embernek – szólt oda a körülöttük bámészkodó Birosnak és Kecsének, akik már egymással versenyezve futottak is a szállásuk felé.

Aztán óvatosan kiemelték a még mindig ájult sebesültet és két oldalról ölbe fogva, elindultak vele. A körülöttük dolgozó falusiak, kíváncsi tekintettel lesték a menetet. Mire lassú léptekkel a céljukhoz értek, már elő volt készítve a bejárat melletti levegős helyre a derékalj, amire lefektették a lázálmokkal viaskodó Tordas fia Kendét.

- Lányok, hozzatok sok vizet, meg tiszta kendőket! Ti meg szedjétek le erről a szerencsétlenről ezt a katonai öltözetet Farkas. Le kell mosnunk a testét – adta ki az utasításait Csepke, miközben egy darab lepényt adott a lába mellett ácsorgó kislánynak. Virág máris úgy kapaszkodott a ruhája aljába, mintha az anyja mellett állt volna. El nem engedte  egy pillanatra sem. Míg a férfiak munkához láttak, kiment a kunyhó elé és magához intette a közelben hálót foltozó egyik legényt.

-  Ide figyelj! Tudod merre él a nádban a Boglyas mama?

-  Tudom, hogyne tudnám.

- No, akkor kapd össze magad és indulj el érte! Vigyél magaddal valakit és igyekezzetek! Mondd meg neki, hogy én küldtelek titeket és azt is, hogy van itt egy súlyosan sebesült katona, aki nincs magánál és erősen tüzel a teste. Hozzon mindent, talán még tud rajta segíteni.

A legény nem is válaszolt, nem volt túl bőbeszédű. Csak bólintott, letette a szerszámokat a kezéből és már szaladt is. Ekkor értek vissza a lányok, akik négy csobolyó vizet cipeltek magukkal. Megálltak az anyjuk előtt, aki már mondta is tovább a teendőket.

- Kecse! Te fogd Virágot, fürdesd meg és valakitől szerezz neki egy tiszta pendelyt. Az övét mossátok ki! Utána foglald le, mutass meg neki mindent és hagyd, hagy ismerkedjen a többiekkel! Vigyázz rá, míg nem hívlak! Biros, te meg gyere velem, lemosdatjuk ezt a katonát. És ne pironkodj nekem, annak most nincs itt sem a helye, sem az ideje. Na, dologra lányok – csapta végül össze a kezét és már fordult is vissza a szállásukra, ahol a férje és a fia már éppen végeztek a vetkőztetéssel.

Csepke kiküldte a férfiakat és Birossal az oldalán azonnal munkához látott.  Farkas és Bökény pedig felmentek a Mézelőhöz, ahol megbeszélték egymással a történteket, ami azóta esett meg velük, mióta nem látták egymást.

- Félek nagy a baj apám! Mit tegyünk most, hogy odakint mindenfelé a tatár pusztítja a népeket? – Farkas sokáig nem válaszolt a kérdésre, csak nézett maga elé, a gondolataiba merülve. Végül megtörte a csendet és csak annyit mondott:

- Túlélünk fiam, túlélünk!

                                                                                                                                                 (Folytatása következik)

Pirkadat előtt az öreg Őrfa tetejéről figyelő Opos fia Csató már nagyon küszködött, elege volt az őrségből. A tagjai elgémberedtek a hűvös hajnali levegőtől és a helye sem volt valami kényelmes. Hol itt, hol ott nyomta rendesen a testét némelyik faág. Az éjszaka közepén váltotta le az előtte figyelőt. Azóta már vagy ötvenszer elmondott mindenféle imát, amit csak tudott, mert nagyon félt. Félt a sötéttől, félt a nádtól, a vízi világtól.

Egész életében a faluban tartózkodott. Ha nem kellett, még a szomszédos Keresztesre sem ment át. Jól el volt a saját háza körül, ahol egész nap a bőrökkel szorgoskodott. A többiek szerint is ügyes mesterember hírében állt, aki kiváló minőségű bőrruhákat tudott készíteni. A keze alól kikerülő állatbőrök, finomak és puhák volt. A ruhákat, amiket varrt belőlük, még Öklelő Mihály is szívesen viselte. Volt munkája bőven és azzal is vígan eltartotta feleségét és három cseperedő gyermekét. Két éve épített magának külön házat, akkor végleg elköltözött az apjától, akitől a mesterséget eltanulta.

És most itt volt ez a váratlan költözés, amibe csak nagy hirtelen, félelmében ment bele. Szóval minden olyan idegen volt körülötte, nehezen barátkozott meg a helyzettel. A rövid éjszakai egyedüllét teljesen kikészítette. Furcsa hangokat, motoszkálást, zörgést, sőt egyszer még valami visítást és acsarkodást is hallani vélt. Aztán kékes fények villantak a távolban, azokat sem tudta hová tenni. Hányta is magára a keresztet rendesen. El nem tudta képzelni, hogyan lehet ilyen helyen élni. Remélte, hogy mihamarabb hazamehet majd és újrakezdhet mindent. Éppen ezt tervezgette, amikor valami, vagy valaki erősen ráfogott a bokájára. Már azt hitte itt a vég és fel is kiáltott, amikor egy hang szólt hozzá:

- Csak nyugalom Csató uram, én vagyok az Farkas. Magát aztán hiába szólongatja az ember, meg sem szólal. Tán elaludt Kend?

- Nem-nem! – hebegte, amikor végre felfogta, hogy nincs bajban. Csak elgondolkoztam a dolgokról.

- Na, akkor ne gondolkozzon tovább, menjen, most már pihenjen kicsit kegyelmed – küldte el a fáradt szűcsöt Farkas, aki maga mászott fel annak helyére.

Miután egy ágvillában ülő helyzetbe tornászta magát, figyelmesen szemügyre vette a vidéket. Az idő tisztának ígérkezett. Az előző napokban hullt kevés eső, csak fokozta a kelő nap szította kora reggeli ködöt. De ez csalóka volt. Jó ideje már, hogy az öregisten égi áldása egyre ritkább lett, míg végül, már vagy két hosszú és hideg tél óta alig esett valami csapadék. A vidék kezdett egyre szárazabb lenni és a náderdő vízének szintje is, egy jó tenyérnyit lett alacsonyabb. Az otthoni szántók alig teremtek valamit. De a Farkas által szeretett lápvidék, még tartotta magát. És mire a nap felkelt, a ködöt is elfújták a bolondos szél-fiak, megmutatva a világ valódi arcát. Náderdeivel, fás ligeteivel, szigeteivel, tavaival együtt

- Ez lesz a mi otthonunk. Elrejt és etet is majd minket, míg a vész el nem múlik – mondta ki az új bíró fennhangon a gondolatait.

A napkorong már éppen elrugaszkodott a világ pereméről, mikor megérkezett a váltás Vasas fia Bogárdi személyében. Még csak tizenegy nyarat látott a fiú, így meglepődött ugyan, hogy nem Csatót találja az őrfán, de okos gyerek volt, így szótlanul mászott fel a bíró helyére.

Farkas pedig visszament a közös tűzhelyhez, ahol magához intette az egyik arra szaladgáló gyereket. Vele üzent a családok fejeinek, jöjjenek, mert fontos megbeszélni valójuk van, majd a saját kunyhójához ment, ahol magához vette a hatalma jelképét. Csepke a gyerekekkel együtt már belekezdett a napi munkába és éppen magokat őrölt egy kézi malommal. Pár szót váltott velük, aztán visszament a tanácskozásra kijelölt helyre, ahol leült és némán várakozni kezdett. Elsőnek Beke fia Barta érkezett, majd szépen sorba megjöttek a többiek is. Sebe fia Vasas, Döme fia Opos, Zádor fia Bodor, Hódos fia Köteles, Izsép fia Keserű és Pazari fia Ajándok. Utolsónak Korpás fia Simon ért a tanácsba, amin egyfajta szándékosságot érzett ki Farkas, de nem szólt, csak megjegyezte magának.

- Azért hívtam össze kendeket - kezdett a mondandójába - mert az éjszaka fontos döntésekre jutottam. Nem ülhetünk itt tovább csak úgy, hogy várunk, de nem tudjuk mire. Az élelmünk, amit magunkkal hoztunk, hét-nyolc napon belül el fog fogyni. Gondolnunk kell arra honnan és hogyan szerzünk majd be utánpótlást. A faluba is vissza kell menni, hogy eltemessük a halottainkat és összeszedjük onnan, ami esetleg még használható. Ezeken a dolgokon kívül még javasolnám, hogy küldjünk kutakodni embereket Keresztesre és Csátra is. Próbáljunk meg híreket szerezni a világból.

Itt rövid szünetet tartott. Látta, ahogyan komor arccal egyetértően bólogatnak, ezért így folytatta:

- Én a következőket javasolnám. Két-két tapasztaltabb férfi menjen el és lesse ki, mi történt a környező vidéken. Minden családból egy valaki pedig menjen vissza a faluba. Őket vezesse Simon és rendezzék el az otthoni dolgokat.  Akik a halászathoz értenek valamicskét, azoknak az irányítása alatt a többiek kezdjenek halat, csíkot fogni, csapdákat kihelyezni. Csak a legkisebb gyerekek mentesülhetnek a munka alól, rájuk egy nagyobb gyerek vigyázzon. Barta fia Rédét meg küldjük el a Locsogóra. Nézze meg a dadogós Rádiékat és vigyen hírt nekik rólunk. Tudja meg, mi van velük, hogy áll a jószág. Van valakinek valamilyen javaslata? Mit gondolnak minderről kendek?

Lassan jött meg a családfők hangja, de akkor már egymás szavába vágva kezdtek el javasolni dolgokat. Ki mire alkalmas, kit hová kellene küldeni. Még Simon is elégedetten pöffeszkedett a helyén. Úgy érezte magát, mint valami hadvezér, hiszen ő megy vissza a faluba, rendbe tenni a dolgokat és erre nagyon büszke volt. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy tiltakozzon a feladat ellen. Tudta ezt Farkas is, pont ezért javasolta őt. Pedig nagyon is tisztában volt vele, hogy nem lesz öröme senkinek sem abban, ha visszamegy és azt is tudta, hogy nincs már ott semmi sem, amit el lehetne hozni onnan. Hagy menjen csak Korpás fia Simon, hagy tapasztalja meg ő is mit tett a tatár, úgy talán majd neki is könnyebb dolga lesz vele, ha visszajön.

Még félig sem ért fel az égbolt tetejére a nap, mire mindenki tudta a dolgát. Ettek egy keveset aztán hozzá is fogtak a teendőkhöz. A külvilágba indulók voltak az elsők, akik elhagyták az Ikrek-szigeteit. Négyen voltak, fiatal és erős férfiak. Őket maga Farkas látta el néhány jó tanáccsal.

- Óva intelek titeket, hogy az utakat használjátok. Igyekezzetek rejtve haladni mindenhol. Még a földekre se menjetek ki! Inkább kerüljetek! A túlélőket úgy is mindenhol elbújva találjátok majd. Keresztesre és Csátra is csak éjjel merészkedjetek be! És jól jegyezzétek meg: A tatár nyilak messzebbre lőnek, mint a mieink. Legyetek óvatosak és gyertek vissza mihamarabb!

A fiatalok végül komor arccal búcsúzkodtak a többiektől, aztán kettesével két csónakban útra is keltek. Nem sokkal utánuk indult el Korpás fia Simon is, a rábízott emberekkel. Mikor őket is elnyelte a nádfal, Farkas megkereste az öreg Bartát, mert beszéde volt vele. A sziget legmagasabb pontján nőtt tölgy alatt találta meg végül, amit Mézelőként ismert mindenki, az egyik odvában lakó méhcsalád miatt. Éppen a fa törzsének dőlve szundikált.

- Alszik- e kend? – rázta meg a vállát.

- Fene ennek az öregségnek a fajtáját! – riadt fel a rázásra az öreg hadfi, aztán nagyot nyújtózott és így folytatta:

- Elalszom már, ha kell, ha nem napközben. Éjjel meg kiülök a kunyhóm elé és csak a csillagokat lesem egyfolytában. De hagyjuk ezt, miért keresel bíró uram? Ülj csak ide le mellém – veregette meg maga mellett a földet – és kezdjél bele a mondandódba. Kiváló hely ez, egy jó beszélgetésre. Ahogyan ismerlek, nem az alvási szokásaim miatt kerestél.

- Volna egy kendnek való feladatom – kezdett bele Farkas, miközben leült az öreg mellé. Megbíznám, hogy állandó emberekkel szervezze meg az őrséget. Maga ért hozzá, katonaviselt ember. Főleg fiatal suhancokat, akár lányokat is használjon. Nekik nem lesz más dolguk. Minden éjjel és nappal is őrködniük kellene.

- Istenuccse, ezt jól kifundáltad te gyerek! – csapott nagyot a bíró vállára a volt katona, de olyat, hogy annak sajogni kezdett tőle a karja. - Örülök, hogy ezt a dolgot rám bíztad. Kerítek négy kölyköt magamnak, akiket megtanítok arra, milyen is az igazi őrszolgálat. És építünk egy rejtett figyelő állást is az Őrfára. Ha már ott töltik majd az éjszakákat ezek a gyerekek, legalább rendes helyük legyen.

- Nem kéne ezt az őrséget ide a legmagasabb pontra szervezni? – tett egy óvatos javaslatot Farkas az öregnek, de az nevetve utasította el az ötletét. – Bíró uram, már meg ne bántsam, de nem értesz te ehhez! Mit gondolsz, miért hívják azt a fát Őrfának?  Mert ez itt, aminek az árnyékában hűsölünk, túl nyilvánvaló hely. Hidd el nekem, onnan is pont olyan jól lehet látni mindent, mint innen.

- Jól van, jól van! – emelte fel védekezően két tenyerét maga elé Farkas – Nem vitatkozni akarok én. Maga a szakértő – tette hozzá nevetve, majd felállt és felsegítette Beke fia Bartát is.

- Menjünk hát, tegyük amit kell.

Mire a nap megindult lefelé szokásos égi útján, már csak az apró gyerekeket és az őrség tagjait találta a szigeten. Mindenki sietve indult a dolgára, estig még sok idő volt hátra. Barta ott állt a parton mikor az utolsónak induló ladikot is elnyelte a nád. Akkor így szólt a négy, már cseperedésnek indult kölyökhöz:

- No, tegyük mi is a dolgunkat virágszálaim! Hagyjuk az aprónépet, hagy ugrabugráljanak napestig!

Azzal ő is elvonult kíséretével az Őrfához. Egész délután szorgosan dolgoztak, hol itt, hol ott igazítottak az őrhelyen. Az öreg időnként kievezett, hogy távolabbról is szemügyre vegye mit végeztek addig. Eleinte dúlt - fúlt és mindenféle ügyetlen bandának nevezte a keze alá adott három leányt és egy fiút, de mire megjöttek az első csónakok a halászatból, már ő is elégedetten veregette a gyerekek hátát. Maga is felmászott a lesre a szép takaros létrán, amit a sziget felől támasztottak a fának, hogy ne is látsszon tó felől. Odafentre karosszékszerű ülőalkalmatosságot eszkábáltak össze ágakból, amit a távolból leső avatatlan szem még véletlenül sem ismerhetett fel a lombok között. Mikor mindezzel végeztek szóban is eligazította az őröknek előléptetett gyerekeket.

- Figyeljetek rám madárkáim! Mostantól folyamatosan őrködni fogtok, ahogyan azt a bíró urunk kérte. Először is másik ruhát intézek majd nektek. Ezek a fehér ingek már messziről virítanak, mint a fogatok a szátokban. Festünk nektek éjszakára fekete, nappalra zöld ingecskéket. Aki pedig éjszaka is őrködni fog, az szépen bekeni a képét fekete korommal, mielőtt felmászik a helyére. Ne világítson nekem a feje, mint a telihold. A váltás mindig a fánál van. Ha kis dolgotok lenne, azt intézzétek el odafent. A nagydolgotokat meg, ha nem vagytok őrségben. Ételt viszünk majd a helyetekbe. Én úgy sem nagyon alszom éjjel, így ne is reménykedjetek, hogy szundikáltok majd odafent. Akit alváson kapok, azt magam fenekelem el. De istenuccse, abban nektek nem lesz köszönet! Értve vagyok? – fejezte be mondandóját vigyorogva.

- Értve bizony! – vágták rá a gyerekek egyszerre, miközben igyekeztek komoly képet vágni a hallottakhoz. Igaz ez sehogyan sem sikerült, mert hol az egyikük, hol a másikuk kapta az arca elé a kezét, hogy elrejtse kuncogását.

Mire aztán mindennel végeztek és az első őrszem is ott csücsült már a helyén, a halászni indulók is sorra megérkeztek. Farkas utasítására a zsákmányt a kisebbik sziget legtávolabbi pontján pucolták meg, aztán egy részét vacsorára készítették elő, míg a maradékot szárítófákra aggatták.

Sötétedésre mindenki végzett a napi teendőivel és a vacsorán is túl voltak már, de sehogyan sem akart senki sem lefeküdni. Az emberek, e helyett a közös tűz mellé húzódtak, ahol egy ideig még csendes beszélgetéssel múlatták az időt. Aztán elkoptak lassan, míg végül mindenki aludni tért, csak az őrszem gubbasztott a helyén éberen.

Farkas, ha nehezen is, de csak elaludt. Mikor felébredt a két fiatal még csendesen hortyogott. Óvatosan kibontakozott a fia karjai közül, aztán kilesett a hasadékon. Odakint már világos volt és a reggeli hangokon kívül mást, nem lehetett hallani. Levette a subát a résről, kibújt rajta, majd lement a vízhez és megmosakodott. Mire végzett, Maradék és Réde is ott álltak mellette.

- Mi legyen most édesapám? – tette fel a kérdést a fia.

- Először is elmegyünk a többiekhez, elmondjuk nekik mi történt, aztán meglátjuk.

Összeszedték a dolgaikat és szapora léptekkel megindultak a csónakhoz. Hamar megtalálták és a délelőtt már a vízen, a nádban találta őket. Egy kisebb tiszta helyen leszúrták tolófáikat, megállítva a csónakot és haraptak valamit s már indultak is tovább. Egész úton egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Az öreg tölgyfa, amin az őrszemnek kellett lennie, már messziről látszott, de magát az őrt nem látták. Farkas kíváncsi volt, hogy vajon csak jól elbújt, vagy nincs is a helyén. Aztán mikor a közelébe értek megnyugodott. Hirtelen az egyik falusi gyerek hajolt ki az ágak közül és odakiáltott nekik:

- Jó látni újra Maradék és kendet is Farkas uram! Már jeleztem a falusiaknak, hogy jönnek, messziről kiszúrtam ám magukat.

A nap a legmagasabb pontján járt, amikor végül Réde, egy utolsót taszított a ladikon, ami áttörte a nádfalat. Előttük hirtelen ott termett a sziget, aminek a partján a falusiak álldogáltak némán. Őket várták. A csónak orra nekiszaladt a partnak, megfeneklett a szárazulaton. Farkas, a botját szorongatva kilépett belőle a két fiúval a nyomában. Mindenki némán és mozdulatlanul várt tovább. Egyedül Csepke szaladt oda hozzájuk. Letérdelt Maradék elé és szorosan átölelte. Aztán két tenyerébe fogta az arcát. Mondani szeretett volna neki valamit, de amikor a szemébe nézett meglátta, hogy a gyerek némán sír. Ekkor nyugtalanság fogta el a sírás és a körülötte lévő csend miatt. Felállt hát és magához vonta gyermekét. Úgy gondolta ráér később is megszidni, azért amit tett. Ő is csatlakozott a néma tömeghez.

Farkas lassan fellépdelt az Ikrek-szigetének legmagasabb pontján nőtt fáig a falusiak között, akik ösztönösen utat engedtek neki. Mellette haladt, mint az árnyéka Réde. Sőt egy idő után Maradék kibontakozott az anyja öleléséből és ő is csatlakozott hozzájuk. Mikor felértek, szembefordult az emberekkel, akik továbbra is néma csendben várták a híreket. Mielőtt szólt volna hozzájuk, szétnézett, alaposan megszemlélve mindent.

Öt, takarosan elkészített kunyhó sorakozott az egyik oldalon. A másikon egy nagyobb félhajas, benne a szerszámokkal, cserépből, vesszőből, gyékényből készült kisebb - nagyobb tároló edényekkel és ketrecekkel, bennük az aprójószágokkal. A közösségi teret is kijelölték már, míg távol volt. Közepén agyagból és sárból tapasztott tűzrakó hellyel, körülötte farönkökkel. A vízparton erős karókhoz kötve sorakoztak a csónakok. A hálókat is felaggatták már a szárítófákra, amiken egyelőre halakat még hiába keresett a szeme. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a másik, kisebb szigetet is. A deszkapalló, amit a sárba ütött cölöpökre fektettek, kapaszkodót kapott az egyik oldalára. Túloldalán négy hasonló házikó sorakozott, mint emitt. Rajtuk kívül azon a szigeten még két kisebb tölgyfa foglalta a helyet. Más odaát már nem fért el.

Mikor végül mindent alaposan megnézett, a falusiakat vette szemügyre, akik továbbra is csendben várakoztak a helyükön, közöttük kutyák kódorogtak. Az idős és fiatal férfiak, velük együtt huszonketten voltak. A nők és az aprónép összesen harminckilencen. Kilenc család, egy falu maradéka. Erősek, szívósak, munkához szokottak mindannyian. Tudta nem nyújthatja már sokáig az időt. Nagyot sóhajtott, aztán belekezdett a mondandójába:

- Emberek! A házaink, az értékeink nincsenek többé. A tatár porig égetett mindent. Aki meg ott maradt, azt vagy felkoncolta, vagy elvitte magával. Most ez a falunk és itt van mindenünk, ami megmaradt. Maradék mindent végignézett. Üljetek le! Elmesélem, amit ő mondott nekem, mikor megtaláltuk. 

Legalább egy kurta órán át mesélt és egyre csak mesélt, szemléletesen leírva mindazt, amit a fiától hallott és amit látott. A történet során hol innen, hol onnan hangzott fel egy-egy asszony vagy gyerek sírása, de a többség némán hallgatta végig a borzalmakról szóló híradást. Mikor befejezte a mondandóját egy darabig csendben maradt és nem szóltak a falusiak sem. Némaság telepedett a szigetre. Aztán, ha nehezen is, erőt vett magán és így szólt az emberekhez:

- Apám is meghalt, mint hallottátok. Helyette sürgősen bírót kell választanunk, véglegesen. Kérek mindenkit, menjen a dolgára. A családok vezetőit meg arra, maradjanak itt. Döntenünk kell mihamarabb, hogy engem bíznak meg a vezetéssel, vagy valaki mást. De vezetés kell, mert nagyon sok még a teendőnk.

Az emberek kisebb csoportokba verődve végül elhagyták a helyüket, miközben megbeszélték egymással a hallottakat. A családok vezetői pedig a közös tűzhely köré gyűltek. Korban a legfiatalabb Farkas volt, így neki kellett a szokásoknak megfelelően levezetni az ülést. De mielőtt hozzáfogott elküldte Maradékot, hozza oda neki a nagyapja botját.

- Tényleg megfoghatom édesapám? Tényleg? – hüledezett tágra nyílt szemekkel, aztán mikor intett neki az apja, mint a villám, futott a kunyhóig. Mikor előbújt onnan, már nem sietett. Büszkén kidagasztott mellekkel, akár valami főúr, lépegetett vissza a tanácshoz, ahol igazi áhítattal adta át a botot az édesapjának.  A mogyoróból készült bot szép hosszú, egészen hatlábnyi volt. A vége acéllal volt burkolva, jó egy hüvelyknyi hosszan. Azon a részen ahol mindig fogta a kezével, fényesre volt csiszolódva a használattól. Az aljától a tetejéig furcsa rajzolatok ölelték körbe. Legfelül pedig egy madár volt belefaragva.

Farkas átvette a fiától, aztán őt is elküldte. Belépett a tanácsra gyűlt családfők közé és egy határozott mozdulattal, nagyjából középre leszúrta a hatalom botját. Visszament a helyére, ahol a bot felé fordulva fél térdre ereszkedett. Mozdulatát a többiek is követték. Aztán fennhangon, egyszerre mind a kilencen, mondani kezdtek, egy réges-régi imát, amivel emberöltők óta mindig kezdték, a bíró megválasztását:

Urunk Jézusunk!

Tekints le ránk és adja nekünk hitet!

Szűz Mária, magyarok anyja!

Engedd, hogy tisztán lássuk a dolgokat!

Szentek és szellemek!

Segítsetek, hogy jó döntést hozzunk!

Magasságos Öregisten!

Mutass utat, hogy bölcs és igazságos bírót válasszunk!

Ámen!

Mikor befejezték az imát visszaültek a helyükre. Farkasnak keresztülfutott a fején, hogy vajon mit szólna mindehhez az apja, de aztán elhessegette a gondolatot és a többiek felé fordulva így szólt:

- Kendek a családok vezetői! Ismerik a szokást. E szerint most egy teljes napig kellene, azon tanácskoznunk, ki legyen a következő bíró. Aztán addig szavaznánk újra meg újra, míg olyan személyt nem választanánk meg, akit mindenki elfogad. Én láttam, amit láttam, el is meséltem maguknak mindent. Ez a fenyegetés még nem múlt el. Ne nagyon halogassuk a dolgot. Szükség törvényt bont. Ha jól gondolom, csak magunkra számíthatunk, ki tudja meddig. Javaslom, válasszunk bírót, itt és most! Szerintem fiatal tettre kész emberre van most szükség. Ismernek jól, nem félem a munkát és mindent megteszek másokért is. Válasszanak meg hát engem! Én megőrzöm a családokat, míg ez a vész el nem múlik. Nem fognak bennem csalódni.

Miután befejezte a mondandóját a többieket figyelte. Nem tudta mit várhat tőlük. Az apját, két vitákkal terhes nap után választották csak meg annak idején. Igaz, az akkor ellene fordulók már nincsenek többé, vele együtt haltak meg a faluban. Várt hát, mást nem tehetett.

A családok vezetői sokáig csak maguk elé meredtek, még egymásra sem néztek. Jó fertály órába telt, mire a legöregebb lassan felállt.  Az öreg Barta volt az, aki valamikor magával a megboldogult András királlyal még a szentföldön is járt, a keresztes háborúban. Olyan tiszteletben állt a többi családfő előtt, hogy kevesen mertek neki ellent mondani, még így ötvenkét nyárral a háta mögött sem. A gerince már kezdett meghajolni, de a szorítása még mindig olyan volt, mint egy kuvasz harapása. Ősz haja rendezetlenül verte a vállát, sohasem szerette kordába hajtani:

- Csak hagy járja a szél, - mondogatta - szabad az, nem rabszolga.

Bal lábára sántított is kicsit. Sebesülését még a háborúból hozta haza magával, bár elmondása szerint nem fegyvertől szerezte, hanem egy ló rúgta meg egyszer véletlenül. Szúrós szemmel, keményen nézett végig a körben ülőkön, csupasz, mindennap borotvált, barázdás arcából.

- No, atyafiak! Én amondó lennék, hogy különleges idők, különleges döntéseket szülnek. Igaza van Salamon fiának. Olyan világ jön, amikor nem lehet halogatni a dolgokat. Itt most háború van az országban. Testben és lélekben is erős vezetőre van szükségünk. Ezért én Beke fia Barta, azt javaslom néktek, legyen az új bírónk ez a Farkas gyerek. Még pont elég fiatal ahhoz, hogy bírja a munkát és eszes is. Ennek több alkalommal adta bizonyságát, mióta a világra pottyant.

Így beszélt az öreg Barta. Javaslatához végül mindegyikük csatlakozott. Kifogást csak Korpás fia Simon fogalmazott meg, Mint elmondta, nem tetszik neki, hogy a kölyök már akkor is parancsolgatott, amikor még meg sem volt választva. Ennek ellenére a körülmények miatt ő is Farkasra szavaz, de a körmére fog nézni, mert őt nem lehet csak úgy ugráltatni.

A napkorong alja még legalább egy lépésnyire járt a nád fölött, amikor megválasztották közösségük új bíráját, Salamon fia Farkast tisztségébe. Beke fia Barta kihúzta középről a botot és oda állt vele elé. A többiek körbeállták őket. Az öreg leszúrta kettőjük közé a hatalom jelképét és felülről ráfogott a bot tetején ülő madárra. Szemével mélyen belenézett a Farkaséba, aztán így szólt:

- Esküdj!

Vagy ötven szívdobbanásnyi ideig csendben maradtak, ahogyan azt a rituálé megkívánta. Akkor az új bíró jobb kézzel a markolati részen megfogta a botot, bal kezét pedig a saját szívére tette és elmondta a szöveget.

- Esküszöm, Máriára és annak fiára, Jézusra! Az egy Öreg Istenre, hogy bölcsen és igazságosan vezetem majd a falu népét és hűen szolgálom őket és urunkat is!

Mikor ez megvolt, Beke fia Barta elengedte a botot és átölelte Farkast és jó erősen meglapogatta annak a hátát. Sorra jöttek a többiek is és mind átölelték új vezetőjüket. Utoljára Korpás fia Simon lépett oda hozzá, de ő csak megállt előtte. Ránézett hosszasan, majd szó nélkül otthagyta az ünneplő társaságot.

- Sose bánd fiam! Majd megnyugszik ő is. Nem lesz más választása – nyugtatta az öreg Beke.

Ezután kumiszt kerítettek valahonnan, összehívták az embereket és nekik is kihirdették az új bíró személyét. Azon az estén nyomorúságos helyzetük ellenére is ünnepeltek. Csepke nagyon büszke volt az urára. Fiatal kora ellenére, az öregek őt választották meg a falu első emberének. Miután megölelte és gyermekei is nevetve ugrálták körbe apjukat, elterelte a lányokat és Maradékot is Farkas közeléből. Ő maga pedig félre húzódott a kunyhójuk elé a tömegből. Nem akarta, hogy mások is lássák, a boldogságtól kicsurranó könnyeit.

Sokáig tartott még az ünneplés. Mindkét szigetet csak a közepükön rakott apró tűz fénye világította be. Az emberek ezek köré húzódva énekeltek és táncoltak még akkor is, mikor a Kis Göncöl rúdja már magasan járt az égen. Farkas hol az egyik, hol a másik szigeten bukkant fel közöttük. Igyekezett szót váltani mindenkivel. Végül letelepedett a nagyobbik szigeten a tűz mellé és várta, hogy mindenki elcsendesedjen.

A mulatozás zajai lassan maguktól is elhaltak. A falusiak elszállingóztak, aludni tértek már mind, amikor az új bíró még mindig ott üldögélt középen. Komor arcát a parázsrögök izzó fénye festette vörösre. Csepke a halovány fénykörön kívülről figyelte. A gyerekeiket már rég lefektette és el is aludtak az egész napos munka után. Mikor meggyőződött róla, hogy csak ők ketten vannak ébren, odament Farkas mellé. A férfi felnézett rá és magához vonta, az ölébe ültette imádott feleségét.

- Mi lesz velünk én uram? – kérdezte tőle, miközben kezével annak selymes, barna haját simogatta. Farkas hosszan nézte asszonya arcát, mielőtt válaszolt neki.

- Túléljük kedves! Ha segítesz, túléljük! Aztán így folytatta:- Menj, most pihenj le! Megyek én is nemsokára utánad. Holnap majd folytatjuk, dolgozunk tovább.

Csepke csókot lehelt Farkas szájára, felállt az öléből és lassú léptekkel a kunyhóhoz ment. Bebújt az alacsony ajtón, onnan nézte a férjét, aki egy korsóval vizet merített a nád széléből és leöntötte vele a parazsat. Fehér füst és hamu csapott fel tiltakozásul a magasba, dühös sistergés kíséretében. Aztán már csak annyit látott, hogy az a magas, délceg alak, akit az életénél is jobban szeretett, elindult feléje.