Kicsi falu volt Öklelő Mihály falva. Még neve sem volt és az ura is másfelé lakott. Ha beszéltek róla, mindig csak Mihály urunk falvaként emlegették. Rendes út csak egy irányba, Keresztes faluja felé vezetett belőle. A másik szomszéd Gelej volt, de oda egy kacskaringós csapáson kívül más nem vezetett a vizeken keresztül. Majdnem az egész vidéket egy hatalmas, sűrű nádasoktól tarkított sekély tó uralta, amit Salamon-tavának neveztek. Tele volt járhatatlan lápos vidékekkel, folyóhomokos fövenyekkel, amik örökre elnyelték az oda vetődő utazókat. Persze a falusiak ismerték a rejtett csapásokat. Ők otthonosan mozogtak ebben a vadonban.

A tavat, még az öreg bíró kapta annak idején adományba hűbérurától Öklelő Mihály apjától, húszesztendei katonáskodásért cserébe. Szinte a szélső házak mellett folyt bele ebbe a tóba, a Bükkből a Tisza felé lefutó Kátsi patak, ami útközben kettőbe vágta a Keresztesre vivő utat. A patakon itt jól ácsolt fahíd vezetett keresztül. Az utat végig fák kísérték, de ezek csak az unokái lehettek azoknak a több száz éves tölgyeknek, amik a házak között álltak szétszórva. A fák egy nagyobb tisztást vettek körbe. Itt állt a falu fehérre meszelt falú temploma, mellette az apró temető, a megszentelt földdel, ahová a halottaikat temették a helyiek. Az egészet vesszőből font kerítés határolta.

Távolabb, tizenkilenc ház állt a tölgyek alatt, a hozzájuk tartozó jószágállásokkal, ólakkal és a górékkal együtt. A tóhoz legközelebb a kicsiny csónakkikötőnek kialakított öböl partján állt a bíró háza, mellette a papé. Minden ház tetejét, a templomét is, vastag formára igazított gazkévék fedték. A paticsfalakat kívül-belül fehérre meszelték az emberek minden évben, a Darócról hozott jóféle mésszel. A templomot csak a mérete különböztette meg a többi épülettől, no meg a bejárat fölötti oromzaton elhelyezett fakereszt.

A faluban szétszórtan huszonnyolc, a szomszédba vezető út kezdeténél pedig még négy ősi tölgy állt méltóságteljesen. Olyan öregek voltak már, hogy közülük egy is többet élt, mint a település összes lakója együttvéve. Bőségesen teremték a makkot minden ősszel, az idő vasfoga nem akart fogni rajtuk. Vagy öt esztendeje, olyan ordas hideg tél volt, hogy a nádi farkasok a házakig merészkedtek és a falunak alig maradt tüzelője, de az emberek ekkor sem nyúltak a fákhoz. Inkább összeadták amijük volt és közösen várták ki, hogy eresszen az idő foga. Ezek a fák voltak a falu lelkei.

Salamon fia Farkas, legkisebb gyermeke fiú volt. Először meg sem keresztelték, mert azt sem tudták megmarad-e, olyan sokáig volt beteg, hogy a templomba sem merték elvinni. Aztán lassan pár hét alatt csak erőre kapott. Így mire odakerült, hogy Béla pap megkeresztelje, a Maradék nevet kapta az anyjától. Maradék mostanra nyolc telet látott. Fürge, csupa ín, mokány gyerek lett belőle. Egyaránt jól érezte magát a vízen vagy a nádasban, de a legelőkön a jószág mellett is megállta magát. Kedvenc helye, a falu bejáratánál lévő egyik tölgy, az Őrfa ágai között volt. Vagy tizenöt öl magasban rendes kis fészket épített magának a pödör lombokban. Innen csodálatos kilátás nyílt minden irányba. Szeretett itt lenni. Olyan titkos hely volt ez, amit senki sem ismert. Lentről egyáltalán nem lehetett látni.

Annak a bizonyos napnak a reggelén is a fészekben ücsörgött, amikor meglátta az idegent. Gyalog jött, Keresztes faluja felől. Maradék már akkor kiszúrta magának, amikor az átjött a hídon. Ahogyan egyre közelebb ért hozzá, jó alaposan szemügyre vette. Lábán kopott, rogyasztott szárú, poros csizmát viselt. Ennek a szárába húzta a nadrágját, ami éppen csak kilátszott a szokmány alól, aminek álló merev nyakára valamiféle fejfedő volt rávarrva. Ez teljesen elrejtette az idegen arcát. Derekán széles öv fogta össze a ruháját. Ennek bal oldaláról, hosszúszárú fokos lógott. Jobb oldalát, bal vállán átvetett tarisznya verte. A hátán is lehetett valami, mert onnan meg egy markolatféleség kandikált elő a jobb válla fölött. Kezében vasalt végű, ölnyi botot tartott, ami sok mindenre jó lehetett. Maradék figyelte még egy darabig, de miután meggyőződött arról, hogy egyedül van, úgy döntött megijeszti az idegent. Leereszkedett hát az alsó ágakig és várt türelmesen.

A férfi egyre közelebb ért hozzá. Jöttében halkan dudorászott. Elhaladt alatta, majd megállt, pár lépésre a tölgy törzsétől. Onnan, már jól megnézhette magának a falut. Amit látott megelégedésére szolgálhatott. Nagyot sóhajtott és éppen indult volna tovább, amikor Maradék leereszkedett a háta mögött a talajra és ráköszönt vékony gyerekhangján.

- Jó reggelt atyafi! Hova, hova?

A hangra az idegen megtorpant, majd mint a villám perdült a fiú felé és egy pillanat alatt jobb kezébe kapta fokosát, míg a balba botját szorította. Aztán mikor észlelte kivel áll szemben, nagyot kacagott, leeresztette fegyvereit és így szólt.

- Nocsak, egy vicces kölök. Ki vagy te gyermek? 

- Ezt én is kérdezhetném kendtől, elvégre én vagyok itthon, maga csak egy idegen – vágott vissza Maradék, akinek vágott az esze, mint a borotva.

- Jól van, na. Igazad van. De engedd meg nekem az udvariatlanságomat, elvégre rendesen rám ijesztettél – válaszolta kuncogva a férfi, majd fegyverét elrakta, csuklyáját pedig hátra vetette és így szólt.

- Székely nembéli Kósa lennék. Mint regös járom az utakat és a falutok bíráját keresem. Fontos híreket hoztam.

- Akkor gyere velem – közölte fontoskodva a gyermek és hozzáfűzte – ismerem jól, mert ő az én apókám.

Azzal választ sem várva, már neki is iramodott. Elfutott Kósa mellett, aztán úgy egy dobásnyira megállt és visszanézett. Látta, hogy az idegen tartja vele a lépést, ezért feladta a további csibészkedést. Hirtelen eszébe jutott mit is mondott neki egyszer a nagyapja az illendő viselkedésről. El is szégyellte magát. Most már rendes járással indult a bíró háza felé. Körülöttük a falusiak élték mindennapjaikat. Többnyire csak az asszonyokat lehetett látni, akik a házak körül tették a dolgukat, meg a szaladgáló aprónépet. A férfiak és a nagyobb gyerekek vagy a jószággal voltak a legelőn, vagy a tavon, meg a nádasban végezték teendőiket. Mikor elhaladtak a házak között, aki csak látta őket, abbahagyta, amit csinált és kíváncsian figyelte minden lépésüket. Így érkeztek meg végül Salamonhoz, aki kint ült egy rönkön a háza előtt és éppen egy panaszost hallgatott.

- Bíró uram, ez nem mehet így tovább. A Bogárdi gyerek kutyája, tudja az a vágott farkú kuvasz, már megint megkapta az asszonyt. Én mondom baj lesz ebből. Ha megpocsékolja nekem, én istenuccse agyonütöm a kutyájával együtt – mérgelődött Bulgan fia Bogan.

- Csiba te! Te csak ne ítélkezzél itt nekem! Majd én eldöntöm, mi legyen! Volt már olyan, hogy nem cselekedtem, ha kellett? He? – erre a kifakadásra Bogan aztán nem nagyon tudott mit felelni. Csak lesütötte a fejét és halkan annyit kérdezett.

- Sajnálom, nem akartam én ítélkezni. Mi legyen hát bíró uram?

- No. Az lesz, hogy szólsz a Bogárdi gyereknek, kösse meg a kutyáját, vagy vigye ki a faluból a nádra, a nyájhoz. Később őt is meghallgatom az ügyben meg az asszonyodat is. Na, isten áldjon mehetsz, ne toporogjál itt nekem – adta ki az utasításait Salamon, mert már látta, hogy Maradék közeledik feléjük egy idegennel.

Mikor a gyerek és az idegen odaértek hozzá, felállt a rönkről, ahol ítélkezni szokott. Csendben várt, ahogyan az illett. Az idegen férfi megállt előtte. Ő intett az unokájának, hogy elmehet. Maradék értette a jelzést és ha kedvetlenül is, de újra a falu széle felé vette az irányt és már meg is feledkezett mindenről. Figyelmét egy kölyökmacska kötötte le. Mikor a gyerek elment az idegen férfi aznap másodjára is bemutatkozott.

- Székely nembéli Kósa fia Szerénd vagyok. Egészen Erdőelvéről sodort idáig a világ. Regösként járom az utakat, de most inkább csak a rossz hír hozója vagyok.

Az öreg bírónak egy arcizma sem rándult. Nem szólt, de jól megnézte magának a férfit. Kopott gúnyája és poros csizmája valóban arról árulkodott, hogy egy utazóval van dolga. A hangszer is ott lógott a vállán, ahol annak lennie kellett. Barna hosszú haját homlokán egyenesbe nyírta, míg kétoldalt varkocsba fonva hordta. Fejfedőt a hátravetett csuklyán kívül nem viselt. Arcán nem nőtt szőr. Állán régi forradásos heg éktelenkedett. Tekintete egyenes és nyílt jellemre utalt. Nem volt oka, hogy kételkedjen mondandójában.

- Eörs fia Salamon vagyok. Mihály urunk falvának bírája. Kíváncsivá tettél, de mielőtt meghallgatnálak pihenj meg egy tányér étel mellett. Most mennem kell, napszálltára visszajövök, akkor beszélünk. Addig a vendégem vagy – mondta, majd hangosan felkiáltott.

- Biros!

Libbent a háza ajtajára akasztott szőttes és egy fiatal lány jött ki bentről.

- Az unokám. Majd ő ellát mindennel. Egyél és pihenj. Később jövök, ahogyan ígértem.

- Sajnálom bíró uram, de nincs időnk az udvariaskodásra – szakította félbe Kósa – ha csomagoltatsz nekem egy kis ennivalót, azt megköszönöm, de hallgass meg. Most!

Salamon nem tudta mire vélni a dolgot, de érezte, hogy nagyon fontos lehet a hír, amit az idegen hozott, különben nem beszélne így vele. Belement hát a kérésébe.

- Akkor üljünk le. Biros, hozz egy zsámolyt a vendégnek és csomagolj neki bőségesen ételt, italt – azzal visszaült a helyére. Biros térült fordult és már ott is volt a zsámollyal, majd elvette a férfi tarisznyáját és bement vele a házba. Mikor magukra maradtak Kósa leült és egy kérdést tett fel.

- Mikor jártatok odakint a világban?

- Van már vagy egy hónapja is, hogy Keresztesen és Gelejen jártunk, meg Kövesden. Messzebb meg csak a tél előtt valamikor. Minden hónap első napján eljön az úr adószedője. Az beszedi a dézsmát. Ha valami közlendője van, azt elmondja, de legutóbb semmi rendkívüliről nem beszélt.

- Akkor vagy nagyon okos, vagy nagyon buta ember az adószedőtök. Ki tudja miért hallgatott. Nyakatokon a tatár bíró uram.

- Mi az, hogy nyakunkon a tatár? – kérdezett vissza Salamon meghökkenten. Székely nembéli Kósa fia Szerénd nagyot sóhajtott, majd belekezdett mondandójába.

- Ahogyan sejtettem. Fogalmatok sincs, mi zajlik a falu határán túl. Nos, hol is kezdjem. A tatárok népe keletről tört a világra. Az oroszok és a lengyelek országa, már nincs többé. Halicsnak vége. Betörtek Erdőelvére és már azt is pusztítják. Böjtmás havának 12. napján jöttek át a Vereckei-hágón. Tomaj Dénes nádor ötezer fős serege próbálta útjukat állni. Ott is pusztultak az utolsó emberig. Csak maga a nádor ért el Budára a királyhoz a hírrel. Alig bírta megelőzni a kutyafejűeket. Az üldözői három nap alatt odaértek a Duna partjára. Addigra ami az útjukba került, mindent elpusztítottak. Kövesdet és Nyárádot ne is keressétek, de nincs már se Nyék, se Emőd és sorolhatnám a falvakat napestig. Ezen a vidéken csak Keresztes, Gelej meg ti kerülték el eddig a pusztulást, meg a Bükkaljai falvak. Szóval miután a tatár 17-én elpusztította Vácot is, Béla királyunk és pártoskodó nagyurai, hogy a vér hűljön a nyakukon, végre rászánták magukat, hogy szembeszálljanak a bestiákkal. Meg is indult az innen-onnan összeszedett sereg, de a tatár csak hátrált előlük. Aztán tegnap megállapodtak valahol Muhi közelében. Onnan küldött szét sokadmagammal királyunk, hogy figyelmeztessük a még sértetlen falvakat a bajra. Kiadta, hogy míg a tatár az országban van, bújjon el mindenki ahová csak tud. Ne kockáztasson senki se. Engem külön feladattal is megbízott. El kell vinnem a levelét Csanádra a püspöknek, ha még lesz kinek odaadnom – tette hozzá megtört hangon.

- De hát még nincs veszve minden. Most mondtad, hogy még csata sem volt – mondta felháborodottan Salamon, aki döbbenten hallgatta a regös szavait.

- Az nem volt, de én a táborból jöttem. Láttam, amit láttam. Minden nagyúr csak a maga mellét döngeti, meg mulatozik ész nélkül. Szegény Béla királyunk, hiába akarja rávenni őket, hogy fegyelmezettebben és egységesen lépjenek fel a tatár ellen. Azok csak kiröhögik. Olyanok, mint egy csürhe. Egy dolog fontos csak számukra, hogy minél nagyobb hatalomra meg birtokra tegyenek szert. Ezzel a haddal szembeszállni egy olyan sereggel, ami a fél világot elpusztította már, nos azt hiszem felér egy öngyilkossággal.

Salamon alig tudta felfogni, amit hallott. Döbbenten ült és nem szólt semmit. A regös meg folytatta.

- Egy vezető kellene nekem, aki ezen a nádrengetegen átvezet a Dorogmai révig. Ott csónakba szállnék és mennék lefelé a Tiszán. Az lenne a leggyorsabb utam. No meg a legbiztonságosabb is. Mindenfelé portyázók fosztogatnak. Ha a csatát elveszítjük, az isten irgalmazzon az országnak, mert a tatár nem fog – itt elhallgatott és komor arccal nézett meredten maga elé. A bírónak nehezen jött hang a torkára, de végül csak lerázta magáról a zsibbadtságot, amit a hír okozott benne. Cselekednie kellett, de gyorsan. Nem volt idő a kesergésre.

- Kapsz kísérőt. A legjobbat. Farkas fiam legnagyobb gyereke Bökény fog elkísérni Dorogmáig. Ő úgy ismeri a lápot, mint a tenyerét. De most pihenj egy kicsit mielőtt nekivágtok az útnak. Kell oda az erő. Én meg megyek a dolgomra. A híreidet azt gondolom mindannyiunk nevében meg kell köszönnöm neked. Megfogadjuk a tanácsod, elbújunk, kivárunk, aztán meglátjuk. Rengeteg tennivaló vár ránk.

Azzal elköszönt a regöstől és elsietett, hogy összehívja az embereket. Először a fiát kereste meg, Farkast. Elmondta neki, amit az imént tudott meg, majd megfújatta vele a falu szaru kürtjét, aztán visszament a háza elé. Kezébe vette a bírói hatalmát jelentő botját és leült a kedvenc rönkjére. A regös mostanra eltűnt, valahol lepihenhetett, ahogyan azt ajánlotta neki. Várakozni kezdett, miközben fejében futott a teendők sora.