Tordas fia Kendének iszonyatosan fájt a feje. Úgy érezte, hogy egy kemence teljes melege ott izzik benne, miközben valaki ütemesen üti belülről a koponyáját. A lüktető fájdalom teljesen elnyomta azt a zsibbadást, amit a bal vállában érzett és azt a nyilallást is, ami folyamatosan döfködte belülről az oldalát. Aztán a fájdalom ködén keresztül lassan meghallotta, ahogyan a nevén szólongatják. Végül már a szavakat is értette.

- Egyék Tordas uram! Kell az erő, lassan indulnunk kellene.

Valaki ezt a mondatot ismételgette, miközben megpróbált betenni valamit a szájába. Erőlködve, nagy kínok között végül sikerült kinyitnia a bal szemét.  Eleinte minden homályos és elmosódott volt, de aztán lassan kezdett kitisztulni a kép. Egy parasztgyerek térdelt előtte, akinek valamilyen étel volt a kezében. Mellette apró leánygyermek ácsorgott, egy szál pendelyben. Aztán végre megérezte a sült hal illatát is és magában megállapította: Hal. Kinyitotta a száját és ösztönösen enni kezdett. Közben a fiút figyelte, aki aprólékos gonddal szedegette ki a szálkát az ételből, úgy etette.

Fiatal markos legény volt, arca csupasz még, csak az orra alatt pelyhedzett valami bajuszkezdemény féle. Erős szálú, varkocsba font barna haja a válláig ért. Felső testét fehér, vászonból varrt ing fedte, rajta racka bőréből készült köce. Alul szőtt, bőre szabott nadrágot hordott. Az erre lógó ingét derékban széles öv fogta össze, amiről két tarsoly is lógott. Ruhájának színe még jobban kiemelte cserzett, barna bőrét. Magabiztos, határozott embernek nézett ki. Tordasnak tetszett, amit látott. Bökény! Jutott hirtelen eszébe a neve és arra is emlékezett már, hogy nem is olyan régen vizet is adott neki. A fiú melletti kislányt is jól megnézte magának. Szurtos képű, apró leányka volt. A derekát verdeső fekete haja összevissza állt és pendelyének színe is alig látszott ki a rárakódott korom és a lepergett sárfoltok helye alól. Éppen egy sült haldarabot majszolt, amikor észrevette, hogy őt nézi, tele szájjal rámosolygott és azt mondta neki:

- Vasbácsi.

Ettől az egy szótól nevethetnékje támadt, de a közben jelentkező, egész testébe hasító fájdalom hamar ajkára forrasztotta még a mosolyt is. 

- Maradjon kend, ne nevessen, már! Úgy össze van törve a teste, mintha hat marék lovas vágtázott volna végig rajta. Virág, te meg hagyd őt, van neki elég baja nélküled is, menj inkább, rakd a dolgainkat a csónakba – aztán így folytatta, miközben folyamatosan apró falatkákat dugdosott a sebesült szájába.

- Tudom, hogy nehezére esik, de ennie kell. Nincs kegyelmed valami jó bőrben. Ha evett és ivott be fogom rakni a csónakba. Attól szinte biztos, hogy megint el fog ájulni. De nem hagyhatom magára, itt két napon belül meghalna. Elviszem apámhoz, aztán kerítünk valami gyógyító félét. A többi már a jóisten dolga lesz.

- Nem is kérdezel semmit sem? Nem vagy kíváncsi hogy kerültem ide? - szólt közbe Tordas fia Kende erőtlen hangon.

- De bizony nagyon is kíváncsi vagyok. Három napja a Dorogmai révnél magam is összeakadtam valami tatárfélékkel. De maga most ne beszéljen, minden csepp erejére szüksége lesz, ha meg akar gyógyulni.

Azzal tovább etette a sebesültet, aki belátta, hogy igaza van ennek a még éppen csak felnőtt gyereknek. Evett hát tovább csendesen.

Mikor Bökény befejezte az etetést, bepakolt a csónakjába, gondosan eloltotta a tüzet, száraz fát rakott a tűzhely mellé, majd odalépett Kendéhez, aki szótlanul, fájdalmait hősiesen tűrve, végig őt figyelte.

- Eljött az idő? – kérdezte suttogva láztól cserepes szájjal.

- Igen, eljött. Indulnunk kell – azzal lehajolt s a karjába emelte a mozdulattól azonnal elájuló katonát. Pár lépés volt csak a csónakig, de a láncingbe bújtatott test súlya miatt azt hitte sohasem ér el odáig. Mikor végre nagy nyögések közepette berakta a ladikba, nagyon megkönnyebbült. Még egyszer ellenőrzött mindent, Virágot pedig leültette a csónak orrába, azzal betolta magukat a sekély vízből a nád közé. Felnézett az égre, ahol a nap már félig felkapaszkodott az ég aljáról a magasba.

- Késő délutánra célhoz érünk Virág, akkor anyám majd a gondjaiba vesz – mondta a kislánynak, akinek ettől újra eszébe jutott az édesanyja.

- Az én anyukám is ott lesz ahol a tiéd?

- Nem, nem lesz ott. De ne sírj - szólt rá a hüppögő kislányra – az enyém téged is nagyon fog szeretni.

Ettől lassan megnyugodott és rövidesen visszanyerte vidám gyermeki lényét. Kíváncsisága nem ismert határokat. Sorra tette fel kérdéseit, ahogyan újabb és újabb ismeretlen dolgokat vélt felfedezni az utazás során. Furcsa utazás volt ez. Elől a mindig kíváncsi Virág, hátul a tolófájával folyamatosan dolgozó Bökény, kettőjük között pedig az ájult, időnként félre beszélő katona a ladik mélyén. Órákon keresztül haladtak így. Csak akkor álltak meg egyszer, mikor egy, a nád fölé emelkedő fa akadt az útjukba. Bökény felmászott rá, betájolta magát, majd rövidesen már haladtak is tovább. Hol a náderedőben, hol kisebb, nagyobb vízfelületeken keresztül haladt az útjuk. Az egyik ilyen szabad vízen mikor áttörték a nádat, egy másik csónakot pillantottak meg. Benne ismerős arcok szedték fel éppen a varsákat.

- Adjon az Isten Csuda, és nektek is lányok! - köszönt oda nekik Bökény, miközben Virág közelebb húzódott hozzá.

- Neked is! - kiabálták vissza Lelle és Csillag. Csuda nem figyelt, éppen a halakat szedte ki a vízből, így Bökény kénytelen volt a másik ladik mellé irányítania a sajátját, ha beszélni akart vele. A lányok ekkor látták meg az eszméletlen Kendét és Virágot is. Azonnal súgni-búgni kezdtek egymás között. Még Csudának is felszaladt a szeme, de igyekezett palástolni meglepetését, mikor rájuk nézett. Csak biccentett és így szólt:

- Apád már nagyon vár. Ki sem evezett a tóra. Úgy számolta, ma fogsz visszaérni. Az Ikrek szigetén telepedtünk meg. Odatalálsz?

- Igen, odatalálok.

Majd anélkül, hogy többet mondott volna, otthagyta a szájukat tátó lányokat Csudával és a kérdéseikkel együtt. Pár pillanattal később pedig már el is tűnt a szemük elől a ladik orra előtt szétnyíló nádfüggöny mögött. Tudta jól, hogy közel jár. Egy idő után már annak a hatalmas tölgynek a koronáját is látta, ami a sziget legmagasabb pontján nőtt. Végül biztos kézzel kormányozta csónakjukat a sziget partjához, ahol többekkel együtt az apja és az anyja is ott várakozott.

Mikor megálltak, karjába emelte Virágot, aki kíváncsian leste a parton állókat és kilépett a szárazra. Csepke ment oda hozzájuk, aki kérdő tekintettel állt meg előttük.

- Ő itt az én édesanyám Virág. Nagyon fog szeretni téged – majd az anyjához fordulva így folytatta – útközben leltem rá. Már senkije sem él, vigyázzon rá anyám.

- Gyere csak édesem, nagyon koszos vagy és biztosan éhes is – mosolygott a gyerekre Csepke. Átvette Bökény karjaiból és a sajátjába ölelte a riadt gyereket és vigasztaló szavakat sugdosva a fülébe, már vitte is magával a kunyhójukhoz.

- Apám! Ezt a katonát az Odvas dombnál találtam a visszafelé vezető úton. Nincs valami jó bőrben. Segítség kellene neki. A híreim majd utána elmondom.

- Rendben van fiam, úgy legyen. Segíts, vigyük fedél alá. Lányok, ti fussatok anyátok után, csináljatok helyet ennek az embernek – szólt oda a körülöttük bámészkodó Birosnak és Kecsének, akik már egymással versenyezve futottak is a szállásuk felé.

Aztán óvatosan kiemelték a még mindig ájult sebesültet és két oldalról ölbe fogva, elindultak vele. A körülöttük dolgozó falusiak, kíváncsi tekintettel lesték a menetet. Mire lassú léptekkel a céljukhoz értek, már elő volt készítve a bejárat melletti levegős helyre a derékalj, amire lefektették a lázálmokkal viaskodó Tordas fia Kendét.

- Lányok, hozzatok sok vizet, meg tiszta kendőket! Ti meg szedjétek le erről a szerencsétlenről ezt a katonai öltözetet Farkas. Le kell mosnunk a testét – adta ki az utasításait Csepke, miközben egy darab lepényt adott a lába mellett ácsorgó kislánynak. Virág máris úgy kapaszkodott a ruhája aljába, mintha az anyja mellett állt volna. El nem engedte  egy pillanatra sem. Míg a férfiak munkához láttak, kiment a kunyhó elé és magához intette a közelben hálót foltozó egyik legényt.

-  Ide figyelj! Tudod merre él a nádban a Boglyas mama?

-  Tudom, hogyne tudnám.

- No, akkor kapd össze magad és indulj el érte! Vigyél magaddal valakit és igyekezzetek! Mondd meg neki, hogy én küldtelek titeket és azt is, hogy van itt egy súlyosan sebesült katona, aki nincs magánál és erősen tüzel a teste. Hozzon mindent, talán még tud rajta segíteni.

A legény nem is válaszolt, nem volt túl bőbeszédű. Csak bólintott, letette a szerszámokat a kezéből és már szaladt is. Ekkor értek vissza a lányok, akik négy csobolyó vizet cipeltek magukkal. Megálltak az anyjuk előtt, aki már mondta is tovább a teendőket.

- Kecse! Te fogd Virágot, fürdesd meg és valakitől szerezz neki egy tiszta pendelyt. Az övét mossátok ki! Utána foglald le, mutass meg neki mindent és hagyd, hagy ismerkedjen a többiekkel! Vigyázz rá, míg nem hívlak! Biros, te meg gyere velem, lemosdatjuk ezt a katonát. És ne pironkodj nekem, annak most nincs itt sem a helye, sem az ideje. Na, dologra lányok – csapta végül össze a kezét és már fordult is vissza a szállásukra, ahol a férje és a fia már éppen végeztek a vetkőztetéssel.

Csepke kiküldte a férfiakat és Birossal az oldalán azonnal munkához látott.  Farkas és Bökény pedig felmentek a Mézelőhöz, ahol megbeszélték egymással a történteket, ami azóta esett meg velük, mióta nem látták egymást.

- Félek nagy a baj apám! Mit tegyünk most, hogy odakint mindenfelé a tatár pusztítja a népeket? – Farkas sokáig nem válaszolt a kérdésre, csak nézett maga elé, a gondolataiba merülve. Végül megtörte a csendet és csak annyit mondott:

- Túlélünk fiam, túlélünk!

                                                                                                                                                 (Folytatása következik)