Farkas, ha nehezen is, de csak elaludt. Mikor felébredt a két fiatal még csendesen hortyogott. Óvatosan kibontakozott a fia karjai közül, aztán kilesett a hasadékon. Odakint már világos volt és a reggeli hangokon kívül mást, nem lehetett hallani. Levette a subát a résről, kibújt rajta, majd lement a vízhez és megmosakodott. Mire végzett, Maradék és Réde is ott álltak mellette.

- Mi legyen most édesapám? – tette fel a kérdést a fia.

- Először is elmegyünk a többiekhez, elmondjuk nekik mi történt, aztán meglátjuk.

Összeszedték a dolgaikat és szapora léptekkel megindultak a csónakhoz. Hamar megtalálták és a délelőtt már a vízen, a nádban találta őket. Egy kisebb tiszta helyen leszúrták tolófáikat, megállítva a csónakot és haraptak valamit s már indultak is tovább. Egész úton egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Az öreg tölgyfa, amin az őrszemnek kellett lennie, már messziről látszott, de magát az őrt nem látták. Farkas kíváncsi volt, hogy vajon csak jól elbújt, vagy nincs is a helyén. Aztán mikor a közelébe értek megnyugodott. Hirtelen az egyik falusi gyerek hajolt ki az ágak közül és odakiáltott nekik:

- Jó látni újra Maradék és kendet is Farkas uram! Már jeleztem a falusiaknak, hogy jönnek, messziről kiszúrtam ám magukat.

A nap a legmagasabb pontján járt, amikor végül Réde, egy utolsót taszított a ladikon, ami áttörte a nádfalat. Előttük hirtelen ott termett a sziget, aminek a partján a falusiak álldogáltak némán. Őket várták. A csónak orra nekiszaladt a partnak, megfeneklett a szárazulaton. Farkas, a botját szorongatva kilépett belőle a két fiúval a nyomában. Mindenki némán és mozdulatlanul várt tovább. Egyedül Csepke szaladt oda hozzájuk. Letérdelt Maradék elé és szorosan átölelte. Aztán két tenyerébe fogta az arcát. Mondani szeretett volna neki valamit, de amikor a szemébe nézett meglátta, hogy a gyerek némán sír. Ekkor nyugtalanság fogta el a sírás és a körülötte lévő csend miatt. Felállt hát és magához vonta gyermekét. Úgy gondolta ráér később is megszidni, azért amit tett. Ő is csatlakozott a néma tömeghez.

Farkas lassan fellépdelt az Ikrek-szigetének legmagasabb pontján nőtt fáig a falusiak között, akik ösztönösen utat engedtek neki. Mellette haladt, mint az árnyéka Réde. Sőt egy idő után Maradék kibontakozott az anyja öleléséből és ő is csatlakozott hozzájuk. Mikor felértek, szembefordult az emberekkel, akik továbbra is néma csendben várták a híreket. Mielőtt szólt volna hozzájuk, szétnézett, alaposan megszemlélve mindent.

Öt, takarosan elkészített kunyhó sorakozott az egyik oldalon. A másikon egy nagyobb félhajas, benne a szerszámokkal, cserépből, vesszőből, gyékényből készült kisebb - nagyobb tároló edényekkel és ketrecekkel, bennük az aprójószágokkal. A közösségi teret is kijelölték már, míg távol volt. Közepén agyagból és sárból tapasztott tűzrakó hellyel, körülötte farönkökkel. A vízparton erős karókhoz kötve sorakoztak a csónakok. A hálókat is felaggatták már a szárítófákra, amiken egyelőre halakat még hiába keresett a szeme. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye a másik, kisebb szigetet is. A deszkapalló, amit a sárba ütött cölöpökre fektettek, kapaszkodót kapott az egyik oldalára. Túloldalán négy hasonló házikó sorakozott, mint emitt. Rajtuk kívül azon a szigeten még két kisebb tölgyfa foglalta a helyet. Más odaát már nem fért el.

Mikor végül mindent alaposan megnézett, a falusiakat vette szemügyre, akik továbbra is csendben várakoztak a helyükön, közöttük kutyák kódorogtak. Az idős és fiatal férfiak, velük együtt huszonketten voltak. A nők és az aprónép összesen harminckilencen. Kilenc család, egy falu maradéka. Erősek, szívósak, munkához szokottak mindannyian. Tudta nem nyújthatja már sokáig az időt. Nagyot sóhajtott, aztán belekezdett a mondandójába:

- Emberek! A házaink, az értékeink nincsenek többé. A tatár porig égetett mindent. Aki meg ott maradt, azt vagy felkoncolta, vagy elvitte magával. Most ez a falunk és itt van mindenünk, ami megmaradt. Maradék mindent végignézett. Üljetek le! Elmesélem, amit ő mondott nekem, mikor megtaláltuk. 

Legalább egy kurta órán át mesélt és egyre csak mesélt, szemléletesen leírva mindazt, amit a fiától hallott és amit látott. A történet során hol innen, hol onnan hangzott fel egy-egy asszony vagy gyerek sírása, de a többség némán hallgatta végig a borzalmakról szóló híradást. Mikor befejezte a mondandóját egy darabig csendben maradt és nem szóltak a falusiak sem. Némaság telepedett a szigetre. Aztán, ha nehezen is, erőt vett magán és így szólt az emberekhez:

- Apám is meghalt, mint hallottátok. Helyette sürgősen bírót kell választanunk, véglegesen. Kérek mindenkit, menjen a dolgára. A családok vezetőit meg arra, maradjanak itt. Döntenünk kell mihamarabb, hogy engem bíznak meg a vezetéssel, vagy valaki mást. De vezetés kell, mert nagyon sok még a teendőnk.

Az emberek kisebb csoportokba verődve végül elhagyták a helyüket, miközben megbeszélték egymással a hallottakat. A családok vezetői pedig a közös tűzhely köré gyűltek. Korban a legfiatalabb Farkas volt, így neki kellett a szokásoknak megfelelően levezetni az ülést. De mielőtt hozzáfogott elküldte Maradékot, hozza oda neki a nagyapja botját.

- Tényleg megfoghatom édesapám? Tényleg? – hüledezett tágra nyílt szemekkel, aztán mikor intett neki az apja, mint a villám, futott a kunyhóig. Mikor előbújt onnan, már nem sietett. Büszkén kidagasztott mellekkel, akár valami főúr, lépegetett vissza a tanácshoz, ahol igazi áhítattal adta át a botot az édesapjának.  A mogyoróból készült bot szép hosszú, egészen hatlábnyi volt. A vége acéllal volt burkolva, jó egy hüvelyknyi hosszan. Azon a részen ahol mindig fogta a kezével, fényesre volt csiszolódva a használattól. Az aljától a tetejéig furcsa rajzolatok ölelték körbe. Legfelül pedig egy madár volt belefaragva.

Farkas átvette a fiától, aztán őt is elküldte. Belépett a tanácsra gyűlt családfők közé és egy határozott mozdulattal, nagyjából középre leszúrta a hatalom botját. Visszament a helyére, ahol a bot felé fordulva fél térdre ereszkedett. Mozdulatát a többiek is követték. Aztán fennhangon, egyszerre mind a kilencen, mondani kezdtek, egy réges-régi imát, amivel emberöltők óta mindig kezdték, a bíró megválasztását:

Urunk Jézusunk!

Tekints le ránk és adja nekünk hitet!

Szűz Mária, magyarok anyja!

Engedd, hogy tisztán lássuk a dolgokat!

Szentek és szellemek!

Segítsetek, hogy jó döntést hozzunk!

Magasságos Öregisten!

Mutass utat, hogy bölcs és igazságos bírót válasszunk!

Ámen!

Mikor befejezték az imát visszaültek a helyükre. Farkasnak keresztülfutott a fején, hogy vajon mit szólna mindehhez az apja, de aztán elhessegette a gondolatot és a többiek felé fordulva így szólt:

- Kendek a családok vezetői! Ismerik a szokást. E szerint most egy teljes napig kellene, azon tanácskoznunk, ki legyen a következő bíró. Aztán addig szavaznánk újra meg újra, míg olyan személyt nem választanánk meg, akit mindenki elfogad. Én láttam, amit láttam, el is meséltem maguknak mindent. Ez a fenyegetés még nem múlt el. Ne nagyon halogassuk a dolgot. Szükség törvényt bont. Ha jól gondolom, csak magunkra számíthatunk, ki tudja meddig. Javaslom, válasszunk bírót, itt és most! Szerintem fiatal tettre kész emberre van most szükség. Ismernek jól, nem félem a munkát és mindent megteszek másokért is. Válasszanak meg hát engem! Én megőrzöm a családokat, míg ez a vész el nem múlik. Nem fognak bennem csalódni.

Miután befejezte a mondandóját a többieket figyelte. Nem tudta mit várhat tőlük. Az apját, két vitákkal terhes nap után választották csak meg annak idején. Igaz, az akkor ellene fordulók már nincsenek többé, vele együtt haltak meg a faluban. Várt hát, mást nem tehetett.

A családok vezetői sokáig csak maguk elé meredtek, még egymásra sem néztek. Jó fertály órába telt, mire a legöregebb lassan felállt.  Az öreg Barta volt az, aki valamikor magával a megboldogult András királlyal még a szentföldön is járt, a keresztes háborúban. Olyan tiszteletben állt a többi családfő előtt, hogy kevesen mertek neki ellent mondani, még így ötvenkét nyárral a háta mögött sem. A gerince már kezdett meghajolni, de a szorítása még mindig olyan volt, mint egy kuvasz harapása. Ősz haja rendezetlenül verte a vállát, sohasem szerette kordába hajtani:

- Csak hagy járja a szél, - mondogatta - szabad az, nem rabszolga.

Bal lábára sántított is kicsit. Sebesülését még a háborúból hozta haza magával, bár elmondása szerint nem fegyvertől szerezte, hanem egy ló rúgta meg egyszer véletlenül. Szúrós szemmel, keményen nézett végig a körben ülőkön, csupasz, mindennap borotvált, barázdás arcából.

- No, atyafiak! Én amondó lennék, hogy különleges idők, különleges döntéseket szülnek. Igaza van Salamon fiának. Olyan világ jön, amikor nem lehet halogatni a dolgokat. Itt most háború van az országban. Testben és lélekben is erős vezetőre van szükségünk. Ezért én Beke fia Barta, azt javaslom néktek, legyen az új bírónk ez a Farkas gyerek. Még pont elég fiatal ahhoz, hogy bírja a munkát és eszes is. Ennek több alkalommal adta bizonyságát, mióta a világra pottyant.

Így beszélt az öreg Barta. Javaslatához végül mindegyikük csatlakozott. Kifogást csak Korpás fia Simon fogalmazott meg, Mint elmondta, nem tetszik neki, hogy a kölyök már akkor is parancsolgatott, amikor még meg sem volt választva. Ennek ellenére a körülmények miatt ő is Farkasra szavaz, de a körmére fog nézni, mert őt nem lehet csak úgy ugráltatni.

A napkorong alja még legalább egy lépésnyire járt a nád fölött, amikor megválasztották közösségük új bíráját, Salamon fia Farkast tisztségébe. Beke fia Barta kihúzta középről a botot és oda állt vele elé. A többiek körbeállták őket. Az öreg leszúrta kettőjük közé a hatalom jelképét és felülről ráfogott a bot tetején ülő madárra. Szemével mélyen belenézett a Farkaséba, aztán így szólt:

- Esküdj!

Vagy ötven szívdobbanásnyi ideig csendben maradtak, ahogyan azt a rituálé megkívánta. Akkor az új bíró jobb kézzel a markolati részen megfogta a botot, bal kezét pedig a saját szívére tette és elmondta a szöveget.

- Esküszöm, Máriára és annak fiára, Jézusra! Az egy Öreg Istenre, hogy bölcsen és igazságosan vezetem majd a falu népét és hűen szolgálom őket és urunkat is!

Mikor ez megvolt, Beke fia Barta elengedte a botot és átölelte Farkast és jó erősen meglapogatta annak a hátát. Sorra jöttek a többiek is és mind átölelték új vezetőjüket. Utoljára Korpás fia Simon lépett oda hozzá, de ő csak megállt előtte. Ránézett hosszasan, majd szó nélkül otthagyta az ünneplő társaságot.

- Sose bánd fiam! Majd megnyugszik ő is. Nem lesz más választása – nyugtatta az öreg Beke.

Ezután kumiszt kerítettek valahonnan, összehívták az embereket és nekik is kihirdették az új bíró személyét. Azon az estén nyomorúságos helyzetük ellenére is ünnepeltek. Csepke nagyon büszke volt az urára. Fiatal kora ellenére, az öregek őt választották meg a falu első emberének. Miután megölelte és gyermekei is nevetve ugrálták körbe apjukat, elterelte a lányokat és Maradékot is Farkas közeléből. Ő maga pedig félre húzódott a kunyhójuk elé a tömegből. Nem akarta, hogy mások is lássák, a boldogságtól kicsurranó könnyeit.

Sokáig tartott még az ünneplés. Mindkét szigetet csak a közepükön rakott apró tűz fénye világította be. Az emberek ezek köré húzódva énekeltek és táncoltak még akkor is, mikor a Kis Göncöl rúdja már magasan járt az égen. Farkas hol az egyik, hol a másik szigeten bukkant fel közöttük. Igyekezett szót váltani mindenkivel. Végül letelepedett a nagyobbik szigeten a tűz mellé és várta, hogy mindenki elcsendesedjen.

A mulatozás zajai lassan maguktól is elhaltak. A falusiak elszállingóztak, aludni tértek már mind, amikor az új bíró még mindig ott üldögélt középen. Komor arcát a parázsrögök izzó fénye festette vörösre. Csepke a halovány fénykörön kívülről figyelte. A gyerekeiket már rég lefektette és el is aludtak az egész napos munka után. Mikor meggyőződött róla, hogy csak ők ketten vannak ébren, odament Farkas mellé. A férfi felnézett rá és magához vonta, az ölébe ültette imádott feleségét.

- Mi lesz velünk én uram? – kérdezte tőle, miközben kezével annak selymes, barna haját simogatta. Farkas hosszan nézte asszonya arcát, mielőtt válaszolt neki.

- Túléljük kedves! Ha segítesz, túléljük! Aztán így folytatta:- Menj, most pihenj le! Megyek én is nemsokára utánad. Holnap majd folytatjuk, dolgozunk tovább.

Csepke csókot lehelt Farkas szájára, felállt az öléből és lassú léptekkel a kunyhóhoz ment. Bebújt az alacsony ajtón, onnan nézte a férjét, aki egy korsóval vizet merített a nád széléből és leöntötte vele a parazsat. Fehér füst és hamu csapott fel tiltakozásul a magasba, dühös sistergés kíséretében. Aztán már csak annyit látott, hogy az a magas, délceg alak, akit az életénél is jobban szeretett, elindult feléje.