Amikor az 1988-as Mezőnagymihályra költözésünket követően összeismerkedtünk első barátainkkal, az esténkénti bográcspartikon sokat hallottam a település rendőréről Angyal Kálmán főtörzszászlósról. Kálmán bácsit mindenki ismerte a faluban és az akkori fiatalok „legendákat” meséltek róla. Én csak sok évvel később ismertem meg őt személyesen. Ősz hajával, pirospozsgás arcával, amolyan jó kedélyű nagypapás külsővel, mindig vidáman mesélte anekdotáit. Igazi kormányosként dirigált fakanállal a kezében a bográcsok mellett – halkan jegyzem meg, fantasztikusan főz - de ha kellett, képviselőtestületi tagként komolyan, egy hosszú élet tapasztalatával érvelt, érvel az ovális asztalnál. Időközben minden ellenkezésem ellenére belőlem is rendőrt csinált az élet és én lettem az utódja, Mezőnagymihály körzeti megbízottja. Így a napokban, mint kollégámat kerestem fel a lakásán, hogy kifaggassam élete soráról és tisztázzak vele sok, a személyét körbelengő tévhitet. Az előre megbeszélt időben érkeztem hozzá. Rövid bevezető beszélgetést követően hozzákezdtünk egy igen hosszúra sikerült interjúhoz. Kálmán bácsi emlékezete valóban legenda számba megy, annyi információ és adat tárháza, hogy napokig lehetne hallgatni és rendszerezni történeteit. Álljon most itt egy „rövid” kivonata beszélgetésünknek.
Mikor született Kálmán bácsi és hogyan telt a gyermekkora? – teszem fel első kérdésemet és szapora jegyzetelésbe kezdek.
Szüleim Ároktőn éltek, de az anyai nagyszüleim itt laktak Mezőnagymihályon. Így esett, hogy 1934 májusának második felében édesanyám hazalátogatott szüleihez és én itt Mezőnagymihályon születtem meg 23-án. Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy 9 évesen már tanította nagyapám, hogyan kell egy kocsit megrakni szénával. Nem volt mese, mivel apám katona volt kellett a dolgos kéz, dolgozni kellett. Aztán mikor a front elérte 44-ben a Tiszát, akkor az oroszok napokon keresztül lőtték Ároktőt, így édesanyámmal Mezőnagymihályra menekültünk. Általános iskolába is ide jártam, majd levelezőn mezőgazdasági technikumba kezdtem el tanulni egy Sátoraljaújhelyi iskolában.
Emlékszik valamire a front átvonulásából? – szakítom félbe az emlékezésben, kérdésemmel, hogy irányba tereljem a beszélgetésünket, mert mesélne már másról közben.
Volt a jelenlegi Művelődési ház helyén egy beton kádakat és beton cserepet gyártó vállalkozás. A tulajdonosa zsidó volt de azt elvitték és később sohasem láttuk viszont. Szóval annak az üzemnek a környékén volt egy hatalmas kazal. Mikor az oroszok megszállták a falut, akkor arra a kazalra ráengedtek vagy 100 igen éhes lovat, na az a kazal úgy hullámzott mint a tenger, a lovak valósággal kiették a közepét. Időközben édesapám hazaszökött valahogyan a frontról. Természetesen hozta magával a puskáját is. Én azt a puskát, mint egy kíváncsi gyerek, egyik nap kiloptam a helyéről és célba akartam vele lőni. Na lett is ott lövészet, de nem én lőttem, hanem apám a kezével - meséli nevetve. Még jó, hogy nem sikerült lőnöm, mert a lövéstől az oroszok biztosan megvadultak volna.
Mi történt a háború után? Hogyan alakult az élet a faluban? – félve teszem fel ezt a kérdést, mert tudom, hogy kényes téma az idősek számára a beszolgáltatás és az úgynevezett TSZ-esítés.
Mikor elmentek a faluból az oroszok utána mi nem sok mindent éreztünk a világ változásából eleinte. A paraszt az végzi a dolgát a földeken és csak lassan veszi észre ha nagy változás van körülötte. Dolgozott hát mindenki szorgalmasan. Kb. 1800-an laktak akkoriban Mezőnagymihályon. Olyan 60%-uk jómódban élt, de a többiek sem voltak szegénynek mondhatóak. Persze volt egy-két lecsúszott család akkoriban is, de a helyzetüket azok is inkább az italozó családfőnek köszönhették. Hirtelen változott meg minden. Rettenetes mennyiség volt az, amit be kellett szolgáltatni a Rákosi időkben a parasztoknak. Vittek mindent, tojást, vajat, húst, sokszor még a vetőmagot is. Ha valakinek nem tetszett valami, akkor azt elvitték, mert azt mondták a rendszer ellensége. Így esett, hogy az 1949-ben alakult Mezőnagymihályi Állami Gazdaságba, sokan örömmel adták be a földjeiket, csak hogy megszabaduljanak a beszolgáltatások terhétől. Igaz voltak néhányan, akik nem csatlakoztak, de nekik nehéz soruk volt, később a TSZ-esítés már az ő földjeikre is rá tette a kezét.
Ekkoriban 1953 körül Keresztúri Kálmánné volt a tanácselnök. Ő jóba volt anyámmal így oda vett a tanácsházára afféle kisbírónak. Voltam aztán altiszt és írnok is. Egyszer aztán 1954-ben jött két zöld ávós a faluba. Sokáig beszélgettek Laki Károly párttitkárral a pártirodán, ami a régi Takarékszövetkezeti épületben volt akkoriban, majd hívattak és egy borítékot adtak a kezembe, hogy vigyem el a Tanácsházára. Mit tagadjam, kíváncsi voltam és mivel a boríték nem volt leragasztva elolvastam a benne lévő iratot – meséli nevetve Kálmán bácsi, majd fejcsóválva hozzáteszi – nem örültem annak, amit olvastam. Az állt benne, hogy be kell vonulnom 2 hét múlva három évre zöldávósnak.
De mikor lett rendőr? – szakítom félbe ismét és elmondom neki, hogy sokak szerint ő már 56-ban rendőr volt és ha ekkor bevonul, akkor csak 57-ben fog leszerelni és ...
Álljon meg a menet – szakít most félbe ő engem – sora van annak, majd eljutunk oda is. Szóval 1954-ben bevonultam Kiskunhalasra. A kiképzéseket követően Röszkére kerültem és ott ifjúság vezetőnek választottak. Innen Saródra vezényeltek egy őrsre, ahol egy 18 km-es határszakasz őrzésében vettem részt az osztrák határon. Ott igen jó dolgom volt, mert lóháton jártam a vidéket és a helyi fiatalsággal kellett tartanom a kapcsolatot. Így érkeztünk el 1956 októberébe. Hogy mi folyik körülöttünk a külvilágban arról nem tudtunk semmit. Hanem egyszer csak azt vettük észre, hogy az összes tiszt eltűnt az őrsről és a helyi lakosság pedig arról suttog, hogy Budapesten nagy ribillió van. Én, mint rangidős telefonáltam Csornára a kerülethez, ahol azt mondták, nincs semmi baj, maradjunk a helyünkön, de másnapra a környéken már harcokról terjedtek a hírek így újra telefonáltam Csornára. Na ott akkor már senki sem vette fel a telefont. Képzelheti Imre mennyire tanácstalanok voltunk. Végül úgy döntöttünk, bezárjuk az őrsöt és mindenki megpróbál haza jutni. Így is lett. Sopronon és Győrön keresztül indultam Budapestre. Útközben mindenféléket beszéltek az emberek. Egyesek mondták, hogy harcok vannak Pesten, mások, hogy leverték a forradalmat az oroszok, megint mások azt mondták, hogy az egész országból kivertük az oroszokat és már jönnek sőt, itt vannak az amerikaiak. Szóval nagy volt a zűrzavar, az biztos. Ha jól emlékszem 27-én értem Pestre és igen tanácstalanul lődörögtem egyenruhában az egyik pályaudvaron, már nem is emlékszem melyiken. Egyszer arra jött egy asszony és az nagyon rám ijesztett, mondta, hogy bajban leszek ebben az egyenruhában, de ad ő civil ruhát abba öltözzek át. Úgy is lett. Ezután civilben lődörögtem a városban és közben egyetemista lányokkal is összeismerkedtem. Ők hívtak, menjek velük teherautóval Miskolcra. Örömmel fogadtam el a meghívásukat, hiszen így hamar hazaérhettem. Alig értünk Aszódra, forradalmárok elrekvirálták tőlünk az autót és élelmet pakoltak rá, azt mondták Pestre viszik. Hogy hogyan jutottunk el Kálig, arra már nem emlékszem, de az biztos, hogy mire oda értünk akkora volt a káosz, hogy azt hittem sohasem érek haza. Itt váltam el a lányoktól, akiket sohasem láttam többet. Gyalog, szekérderékban, teherautó-platón jutottam végül haza.
Már alig vártam a pillanatot, hogy idáig érjünk a történetben és kíváncsian tettem fel azt a kérdést, amire azok, akiktől ezt megkérdeztem, mindig azt a választ adták, hogy nálunk nem történt semmi. –Mi történt 1956-ban Mezőnagymihályon? Tudja erre a választ, Kálmán bácsi? – Elgondolkozva néz rám, aztán azt mondja.
Na jól van, elmondom, amire emlékszem és amit másoktól hallottam, de napra pontos emlékeket már ne várjon tőlem senki. Másoktól tudom, hogy október 23-a után valamelyik napon Péter Zoltán tanár felvonulást szervezett az akkori Tanácsháza elé – ez a mai polgármesteri hivatal – ahová sokan elmentek. Itt Ő elszavalta a nemzeti dalt, ami után tudomásom szerint néhányan, akiknek a nevét nem tudom, leverték a vörös csillagot a tanácsházáról és az iskoláról. Soltész Nagy Lajos, Keresztúri József, Dudás István és Lengyel Zsiga pedig megalakították a helyi munkástanácsot – ők később, ha jól emlékszem vagy 2 évig voltak ezért börtönben. Nos ez volt a helyzet, amikor én haza értem. Mikor a munkástanács megtudta, hogy itthon vagyok, akkor berendeltek magukhoz és kérték, hogy minden nap jelentkezzek náluk. Gyorsan peregtek a napok. Hogy a munkástanács miket tevékenykedett arról annyit tudok, csak, hogy élelmet gyűjtöttek és azt próbálták Budapestre eljuttatni. Hogy sikerült e ez nekik, azt nem tudom. Ha jól emlékszem november 1-én egyszer csak dübörögni kezdett a talpunk alatt a föld és terjedt a hír, hogy végtelen sorokba vonulnak orosz páncélosok a falu határában Budapest felé. Nem nagyon kellett ezt bizonygatni senkinek, remegett az egész falu. Mindenki a házába húzódott, de nem történt semmi rendkívüli, a tankok vagy 2 nap után elfogytak és hallottuk a híreket, hogy Budapesten nagy harcok voltak és vesztettünk. Én odahaza voltam néhány napig és hallottam a hírt, amit a rádióban olvastak be, hogy minden katona vonuljon vissza a szolgálati helyére. El is kezdtem készülődni vissza és úgy volt, hogy másnap indulok mikor november 11-én este eljöttek hozzánk a mezőkeresztesi rendőrőrs parancsnoka Matizkó Ferenc rendőr főtörzsőrmester, egy Miklósi nevű honvéd őrmester és egy civil ruhás orosz. Közölték velem, hogy nem kell visszamennem, hanem másnap menjek be az őrsre. Hát bementem. No ott volt meglepetésben részem. Voltunk ott vagy 60-nan, köztük olyanok is akiket korábbról ismertem és mit ne mondjak, néhányuk igen garázda italozó senkiházi volt. Innen Keresztesről bevittek minket Miskolcra és ott felszereltek minket egyenruhával és fegyverekkel. Mezőkövesdre kerültünk vissza és az volt a feladatunk, hogy fenntartsuk a rendet ott és a környező falvakban. Mezőkövesden lett a székhelyünk és engem tizedesnek neveztek ki a határőr múltam miatt.
De ekkor még nem volt rendőr Kálmán bácsi! – szakítom félbe – hogyan került végül rendőri pályára?
Igen kacskaringós útja van annak. A következő képen történt. Ekkor került Mezőkövesdre Közbiztonsági osztályvezetőnek egy Rigó nevű százados. Ennek az embernek igen kemény híre volt. Azt beszélték róla, hogy a forradalom alatt kommunista szabadcsapatot szervezett Tiszavasvári környékén és ott terrorizálta az ottani lakosságot. Rigó egy reggel ellenőrzést tartott a mezőkövesdi kapitányságon és sok embert talált ott, hogy úgy mondja igen részegen. Akkoriban ennek nem sok következménye lett, csak annyi, hogy a teljes állományt kirendelte a vásártérre és ott alakíztatta őket. Mikor kiderült, hogy én ezt sokkal jobban csinálom náluk, akkor azt a feladatot kaptam, hogy minden szerdán alaki foglalkozást kellett tartanom a többieknek. Ez a fajta élet egész ősszel majd télen tartott és nagyon zűrös idők voltak. Rendszeresek voltak a verekedések a munkástanácsok is aktívak voltak még ekkor. Szerencsém volt, mert nekem a „politikai rendcsinálásban” nem kellett részt vennem amolyan szolgálatvezetői feladataim voltak inkább. Így érkeztünk el 1957 március elejére, mikor terjedni kezdtek röpiratok, hogy jön a MUK. – Márciusban Újra Kezdjük - Ettől nagyon idegesek voltak a vezetők. Fel is rendeltek minket Miskolcra már március 10-e körül a Szeles utcai laktanyába. Március 14-én nagy erődemonstráció tartott az akkori vezetés. Vagy 100 teherautó fülkéjének a tetejére szereltek géppuskát és mindet megrakták géppisztolyos emberekkel. Én is ott ültem az egyiken. A teherautók le fel száguldoztak a városban majd visszavittek minket a laktanyákba. Később megtudtam, hogy több teherautónyi embert vittek ki aznap este Diósgyőrbe és az ott a másnapi felvonulásra készülődőket nagyon megverték. Március 15-én aztán végül is semmi sem történt így hazamentünk. Mikor pár nap múlva bementem a mezőkeresztesi rendőrőrsre, nem lehetett ráismerni. A nagy zsongásnak vége lett. Kérdeztem Matizkó Ferencet az őrsparancsnokot, hogy mi ez a nagy csend és ő mondta, hogy vége van, elküldték a szedett-vetett társaságot csak engem tartottak meg. Nagyon meglepődtem és mondtam, hogy én sem maradok, megyek én is leszerelek. Na ebből nagy balhé lett, be kellett mennem az akkori miskolci főkapitány helyetteshez, akit Lovasnak hívtak. Ő közölte velem kerek perec, hogy vagy fogdába megyek vagy dolgozni. Na így kerültem végül rendőri pályára.
Hosszan hallgatunk mindketten az elhangzottak hatása miatt, majd megkérdezem -Valamilyen rendőri iskolát végzett e Kálmán bácsi és milyen élményei vannak a rendőrséggel kapcsolatban?
Jártam én nem is egyre. Levelezőn végeztem egy 2 éves rendőri iskolát, 5 hónapos csapattiszti képzésen is voltam Csopakon és lovasrendőri iskolában is elküldtek. Meg is untam már az egészet és mondtam is, ha nem fejezik be az ide-oda küldözgetést, akkor bizony isten leszerelek. Na így maradt abba a sok iskolázgatás, végre hagytak dolgozni is. Mezőkeresztesen rendőrködtem az őrsön mikor egyszer egy Nagymihályi búcsúban az akkori körzeti megbízott csúnyán berúgott és balhézott is, így engem neveztek ki a helyére. 10 éve voltam már körzeti megbízott mikor a keresztesi őrsöt megszüntették és a helyén létrehoztak egy 7 fős körzeti megbízotti csoportot. Az a megtiszteltetés ért, hogy engem neveztek ki ennek a csoportnak a vezetőjének. Jó csapat volt, nagyon jók voltak az eredményességi mutatóink. Volt, hogy napokon keresztül dolgoztunk éjjel-nappal, ha egy súlyosabb bűncselekmény történt. Elmesélek egy kisebb esetet. Egyszer 4 lovat loptak el Mezőnagymihályon. Friss nyomon indultunk az elkövetők után, a pusztán keresztül. Egészen az Ároktövi útig jutottunk, ahol az aszfalton elvesztettük a nyomokat. Mentünk ott minden felé, de sehol senki sem látott semmit, a révész sem vitt át lovakat a Tiszán. Kihűlt a nyom. Takács István az akkori bűnügyi osztályvezető mondta is, hogy fejezzem be a nyomozást, de én nem engedtem. Igen makacs tudtam lenni, ha akartam, és ekkor bizony akartam! Kivettem hát egy hét szabadságot és civilben mentem lóvásárba Püspökladányba. Bejártam az egész vásárt mikor jött a hír, hogy a lovakat már bevagonírozták és úton vannak Budapest felé. Tovább adtam az információt Ferencvárosba, ahol kipakolták az egész szerelvényt és szám alapján átnézték az összes lovat. Nagyon melléfogtam, nem volt ott egyik sem. Kaptam is érte rendesen, de nem adtam fel. Bejártam a környék összes lóvásárát és így jutottam el Ónodba. Ott az egyik helyi kocsmában összeismerkedtem 4 helyi lakossal, akiknek azt mondtam Szilvásváradról jöttem és eladó lovakat keresek. Ők aztán összehoztak egy helyi férfival, akinek mit ad isten, pont 4 eladó lova volt. Végül egy diófa alatt mutatták meg nekem őket és ugye nem is kell mondanom, hogy ezek voltak a lopott lovak. Sok ilyen történetem van, azokat majd máskor elmesélem.
Még egy, kérdést engedjen meg Kálmán bácsi. Hogyan alakultak a nyugdíjas évei ?
1989-ben vonultam nyugállományba, majd az 1991-es kárpótlást követően visszaigényeltem a családi földeket. Így állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozom a mai napig is. Volt részem betegségekben is, amire azt mondták az orvosok azért van, mert hirtelen megszűnt a stressz, a nyomás amikor nyugdíjba vonultam. Ki tudja? A nagy részén túl vagyok, az a lényeg. Kicsit visszakanyarodnék azért még a szocialista időszakba, ha megengedi Imre. Akkoriban nem volt tilos egy rendőrnek, az hogy képviselőként is dolgozzon a falujáért, így én több cikluson keresztül voltam tanácstag, ezért aztán természetes volt számomra, hogy képviselőtestületi tagnak is jelentkezzek a rendszerváltás után. Úgy gondolom, hogy sokéves tisztességes munkámnak köszönhetem, hogy ezeken a választásokon is bizalmat szavazott nekem a falu lakossága és több ciklusban képviselhettem már őket a képviselőtestületben.
Hosszasan beszélgetünk még mindenféléről, a múltról és a jelenről egyaránt. A beszélgetésünk során pedig egyre jobban meggyőződésemmé válik, hogy egy olyan embert ismertem meg általa, aki egész életében büszkén szolgálta a tágabb és a szűkebb lakókörnyezetét egyaránt. Ezt a munkát az állam a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozata kitüntetéssel ismerte el. Tudom azt, hogy rendőrként mennyi munkát, energiát fektethetett abba, hogy településünk a mai napig élhető és bátran állítom biztonságos falu lehessen, így a cikk végére csak annyi tisztem maradt, hogy minden mezőnagymihályi nevében megköszönjem neki egy élet munkáját! Köszönjük Kálmán bácsi!
