Ha valaki megkérdezi tőlem, szeretek-e kádban fürdeni, a válaszom biztosan az lesz, hogy: Nem! Zuhanyozni szeretek. Jogosan vetődik fel a kérdés: Miért? Mondhatnám most a manapság divatos választ: Környezettudatosan élek, és a zuhanyzás kevesebb vizet használ, mint a kádban való fürdés. Persze ez igaz, de én mégsem ezért választom a zuhanyzást, még a téli hideg napokon sem. Pedig akkor az átfázott csontok szívesen melegednek egy csurig forróvízzel megtöltött kádban. Ismerem én is ezt az élményt, és nem tagadom, néhanapján valóban jól is esik, de a zuhanyzás az más.
A zuhanyzás emlékeket idéz. Állni lecsukott szemhéjakkal, felemelt arccal, miközben áztatja testemet a víz, régi élményeket hoz a felszínre bennem, minden alkalommal. Olyanokat is, melyeket eltemetett már az emlékezetem és csak úgy hirtelen bukkannak a felszínre, akár forrás vize a hegyoldalakban. S míg peregnek bőrömön a vízcseppek, látom a földből kibújó életet, feledem a szárazság halálos porát. Nem gyötör már a múlt emlékei utáni vágy, az emlékezés szomjúsága. Megérkezik bennem és magával ragad egy valamikori eső illata.
Átélem gyermekkorom nyári záporait, amik elől csak az utolsó pillanatok után kerestem menedéket ereszek, öreg körtefák alatt. Versenyt futottam a közelgő esőfüggönnyel és kacagtam önfeledten, amikor a porban mellettem robbantak az első cseppek. S ha már úgy is vizes lettem, kiálltam az ömlés alá. Kitátottam a szám, úgy nyeltem az égből hulló hűs vizet. Kacagtam és forogtam körbe-körbe, míg egyszerre esett rám az eső és sütött felettem a nap. A világ meg csak morgott, zúgott, s nagyokat nyögött közben, majd hirtelen csend lett. De csak pillanatokra, mert az elmúló zápor után az égi piktor szivárványt festett fölém, amit madarak kórusa köszöntött boldogan.
Emlékszem zuhanyzás közben a csendes nyári esőre is. Napokig csak hullt alá méltósággal, végtelen nyugalomban. Nem háborgatta sem szél, sem nap. Cserébe ő sem bántott senkit, életet adott földnek, állatnak, növénynek, embernek egyaránt. Gyermekként, ilyenkor csak úgy ültem a verandán, egy öreg, vesszőből font karosszékben, s ölemben könyv pihent. Sorai csak képzeletemben futottak tova. Csupán a csukott fedélen nyugvó kezem alatt élt a benne lapuló történet, várva sorsára. S míg elmém kalandozott, az ablakszemeken sort sor követve csurogtak le a révbe ért esőcseppek. A történet pedig folytatódott. Múltak az évek, megszülettek gyermekeim. Máté és Dorottya. Két teljesen eltérő személyiség, közös gyökerekkel, egy fiú és egy leány. Míg kicsik voltak, nyaranta, ha eső mosta Mezőnagymihály utcáit, szájtátva kucorogtak az ablakban, és alig várták, hogy útra kelhessenek. Apró gumicsizmáikban önfeledten tocsogtak a tócsákban, és sikongatva szedték össze a lassú útra induló csigákat.
Ha jobban kinyitom a csapot, az erősebben kitóduló vízsugarak tűként döfködik testemet, felidézve zivatarok fenséges tombolását is. Hány és hány alkalommal keltem nyaranta útra biciklivel, a tőlünk kilométerekre kanyargó Tiszához! Hosszú volt az út, és nem voltak még okostelefonok időjós applikációkkal, így sohasem tudhattuk előre, mikor és éppen hol csap le ránk egy-egy hirtelen, a semmiből előbukkanó zivatar. Jöttüket előre csupán mély, föld alóli morgás jelezte, majd a végtelenbe feltornyosuló fehér felhőoszlopok sötétre váltottak, s már nyakunkon is volt az istennyila. Ilyenkor nem volt mit tenni. Vállaink közé húztuk a fejünket, tekertük a bringát, és reménykedtünk, hogy jég nem keveredik fölénk. A vihar pedig pillanatok alatt lecsapott, akár egy haragvó isten. Verte a körülöttünk erdőként hullámzó almáskertet, alattunk a kopott aszfaltot, a gáton lapuló füvet, az ártéri erdő lombjait és gyermeki testünket egyaránt. Nem válogatott, nem volt kíméletes senkivel és semmivel sem. Ordított, kiabált, egyik istennyilát csapta oda a másik után. Hideg szélkutyái pokoli káoszként terelték a lezúduló vizet, mely olyan erővel érkezett az égből, mint a könyveimben felbukkanó vízesések tombolása. Mi pedig, mint az őrültek, riadt állatként tekertük a bringánkat, vakon a semmibe. Szörnyű volt, vagyis nem, nem volt az. Lehet, akkor, ott igen, de emlékeimben már inkább csodálatos, akár a zuhanyrózsából előtörő tisztaság. Átmosta, kilúgozta a világot velünk együtt.
A zivatarok mesések. Mai napig szeretem őket! Felötlik bennem a zuhany alatt az az emlék, amikor egy rekkenő augusztusi délután a Tiszaparton is megmutatta, mire képes. Hétköznap volt, kevesen voltunk akkor a parton. Kedvünkre labdázhattunk, építhettük agyagvárainkat közvetlenül a víz mellett, vagy csak úgy, céltalanul heverészhettünk a forró homokban, hogy felmelegítsük a Tisza vizében szederjes kékre hűlt ajkainkat, vacogó testünket. Múlt az idő, jól éreztük magunkat. Aztán valami, valahol mordult egyet. Megszoktuk már addigra ezt a hangot, tudtuk, vihart rejt valahol az égalja. Éppen ezért, nem is nagyon törődtünk vele, játszottunk tovább, bár fél szemmel azért mindig az eget kémleltük. Végül kiszúrtuk, nem volt nehéz. Karád felől, a Tisza túloldaláról bukkant fel. Gyorsan emelkedett egyre feljebb és feljebb. Tudtuk, már nem futhatunk el előle. Összeszedtük hát kevéske holminkat, kerékpárjaink alá rögzítettük őket, és csak úgy fürdőnadrágban vártuk, mi lesz. Bíztunk benne, ezt a vihart is túléljük majd, mint olyan sok másikat korábban.
Nyugatról még sütött a nap, amikor a feketére váltott felhőtorony ragadozó nagyvadként lecsapott ránk. Eső helyett jeget küldött először, s mi riadt kiskacsákként menekültünk a vízbe, az egyetlen helyre ahová még mehettünk. A part közeli részen kucorogtunk, s kezünkkel védtük fejünket a borsónyi jégszemcséktől. Felettünk tombolt a vihar. Villám villámot üldözött, s ha egyik utolérte a másikat, ezerfelé szaladva foszlottak semmivé, hogy helyet adjanak az újabb kergetőzőknek. Körülöttünk elmúlt a világ, az addig nyugodtan utazó Tisza is megőrült. Tajtékos hullámok verekedtek, másztak fel egymás hátára az ég felé törekedve esélytelenül. A jég hamar elvonult, esőt hagyott maga után. Hízott, nagyszemű cseppeket, s mi ekkor már, a sötétségben, egymásba kapaszkodva sírtunk és vacogtunk rémületünkben. Mennyi ideig tartott mindez, nem tudom. Fél óra vagy egy, nem is számított. Hirtelen vége lett. Kisütött a nap, aminek sugarai forralni kezdték a part homokja közé rejtőzött esőszemeket, ahonnan páraként emelkedtek egyre feljebb és feljebb, hogy majd valahol másutt újra aláhulljanak. Felszabadultunk mi is, és ázott verebekből hősök lettünk, akik önfeledten, kacagva fetrengtek a parti sárban. Túléltük, meseszép volt. Mára csak emlék, a zuhany alatt.
Ahogyan azok a napok is, amikor bakancsot húztam, hátizsákot vettem a hátamra, és hol egyedül, hol társakkal vágtam neki a hegyek között kanyargó ösvényeknek. Az eső bizony sokszor utolért ilyenkor is. Jött bár hirtelen és csak rövid ideig maradt, vagy tartósan megült a völgyekben, nyergeken, csúcsokon, egy közös azért mindig volt bennük. Zsigerig áztatta el velünk együtt a tájat is. A lombok alatt ugyanis másképpen van ez is, akárcsak a nyári forróság. Először csak figyelmesen bekopog feletted, de még egy ideig nem ér el. Hogy ez meddig tart, az a paplantakaróként fölötted elterülő lomberdőtől és az alá bekéredzkedő cseppfiak mennyiségétől függ. De előbb utóbb elér téged is, abban biztos lehetsz. Átázik a lombozat és a leveleken alácsorog a víz. Nem, nem esik, csorog, folyik rendületlenül. Összehasonlíthatatlanul más ez az eső, mint az, amivel a szabad ég alatt találkozik az emberfia. Megállni semmi értelme. Többnyire úgy sincs hová húzódni. Sokszor kilométereket kell még megtenni, mire egy esőházra, vagy egy megfelelő barlangra bukkanunk.
Az esőkabát is csak ideig-óráig véd. Lassan bekéredzkedik először a ruhád, majd a bőröd alá is, de ez is kevés neki. Körötted a világ sártengerré válik. De te mész rendületlenül. Lép, lép, lép, csúszik. Lép, lép, csúszik, csúszik. Lép, csúszik, csúszik, csúszik. Csúszik, csúszik, csúszik, csúszik. Ez a menetrend. Ha elég sokáig kísér a természet hol szeretett, hol gyűlölt gyermeke, még ennél is rosszabb lesz. Átázik a cipőd belseje is. Vagy kívülről, vagy a lábad szárán lecsorgó víztől. Ettől pedig olyan lesz a talpadon a bőr, mint az újszülött feneke. Ráncos, fehér és puha, mint amikor sokáig állsz a zuhany alatt. Innen pedig már csak pár lépés, és egységes hólyag születik a teljes talpadon. Végül tántorogva, ázott ürgeként, ha menedékre lelsz, csendben leülsz, lesed a világot, és üres aggyal várod, hogy kisüssön a nap vagy vége legyen a vándorlásnak. A mi világunkban ez az egyik legnagyobb kaland, amit mára meghagyott nekünk a civilizáció. Aki egyszer is végig csinál egy ilyen túrát, az tudja igazán, mit is takar az a szó, hogy természet.
Mikor a zuhanyzóban a víz oldalra fröccsen, és nekiütközik a zuhanyfüggönynek, jellegzetes kopogó hangot ad. Különlegeset. Nem pont olyat, mint a sátor ponyvájának ütköző esőcseppek, de majdnem olyat. Ez a hang pedig újabb esőket idéz bennem. A táboros esőkét. A szeszélyesen jéggel tombolót, a csendes áztatót, a nappal záporozót, a szárazon égzengőt, a reggeli zuhogót vagy az éjszaka érkezőt. Ez utóbbi a legkülönlegesebb esőfajta mind közül. Már a körülmények sem mindennaposak. Manapság ritkán tölt el az ember mindenféle kényelmi eszköz nélkül sátorban több éjszakát egymás után. Én sokadmagammal ezt is megteszem, évről-évre. Táborozásunk során a többség aggódva les az égre, ha valahol megzendül, vagy erősen felhősödni kezd. Sokan rögtön a modern eszközeikhez nyúlnak, lesve az adatokat, jön-e eső felénk. Így van idő felkészülni, már amennyire lehet, az érkező égi áldásra.
Az éjszaka érkező viszont nem jelentkezik be ilyen módon. Neki más az élete. Türelmesen kivár, míg a fáradságtól mély, álomtalan álomba hullik fiatal s öreg egyaránt. Akkor aztán előre küldi széllovait, derítsék fel a vidéket, s ha mindennel elégedett a fellegek ura, akkor lassan közelít, s lopva becserkészi az alvót. Először a zúgás érkezik. A széllovak szétszaladt ménesként terelgetik a sátrak fölötti fák lombjait, lökdösik, döfködik az alvók felett a sátorponyvát. Aztán morogni kezd az éjszaka, s mintha egy fésűt húznának át a tájon, kopogva megérkezik az esőfal is. Aki ilyenkor már fent van, csendben fekszik a sötétségben, és füleivel próbálja látni a kinti világot. De jobban teszi, ha inkább a másik oldalára fordul, s tovább alszik az andalítóan altató esőkopogás hangjára. Mást úgy sem tehet.
A zuhanyzás hangja sok mindenre ráébreszti, emlékezteti az embert. Arra is, hogy sokféle eső van, és az emlék sohasem teljes, de ami végül megérkezik, az mélyen jár bennünk. Emlékszem egy másik esőre is, egy hideg márciusi hajnalira, amit magamban úgy hívok: Az őrület esője. Nem is lehet más a neve annak az esőnek, ami úgy ömlik, mintha dézsából öntenék, amikor az autópályán sűrűn száguldó autók között egy baleset romjait próbálod felszámolni, és az életért küzdesz a halállal szemben. Aztán ott van a jövő-menő, amelyiknek az érkezését már alig várod, és amikor megjön, percek múlva azt szeretnéd, ha már menne is. Vagy az a másik, a boldog eső, ami akkor jön, amikor az első randevúdon remegő szívvel várod életed szerelmét, és amikor megérkezik, egymáshoz bújva csókolóztok az esőben.
A zuhany emlékeztet a magam esőire, ezért szeretem annyira. Minden új zuhanyzás, egy újabb esőemlék, ami összeköt a múltammal. Olyankor szemem lecsukva állok a vízfüggöny alatt, és tudom, hogy élek. Érzem a bőröm, húsom, csontom ölelését, a vízcseppek futását testemen. Az én esőmét, életem esőjét, emlékfakasztó zivataromét.
