Húsz éve is meg van már talán, hogy először találkoztam Kovács Károllyal. Jó kedélyű, beszédes embernek ismertem meg, aki szívesen beszélget bármilyen témában, és csillogó szemmel meséli családi anekdotáit. Az évek csak teltek és közös barátaink fehér asztala mellett attól kezdve sokszor vitatkoztunk, beszélgettünk éjszakákba nyúlóan egymással. Ha valaki nem tudná róla, tősgyökeres nagymihályi család sarja, akinek dédszülei, nagyszülei, szülei mind településünkön éltek és 1985-ös Mezőkeresztesre költözéséig ő maga is itt élt falunkban születésétől fogva. Családja mindig fontos szerepet töltött be a község életében. Nagyapja Kovács Károly volt településünk utolsó bírója, aki hosszú éveken keresztül töltötte be, ezt az igen nehéz hivatalt, egészen annak megszűnéséig, 1950-ig. Ő maga pedig 1975 és 1981 között volt a Községi Tanács Elnöke, vagyis a falu első embere. Régóta kíváncsi voltam arra, hogy hogyan került végül egy ilyen család sarja Mezőkeresztesre. Kérdezgettem is tőle gyakran, de mindig csak azt mondogatta. „Gyere el hozzánk egyszer, akkor majd elmesélem.” Így esett, hogy kíváncsiságomnak köszönhetően végül elmentem hozzá és most Önök is olvashatják a vele történt beszélgetésemet.

 - Mesélj nekem nagyapádról, apádról először, hogy megismerjük a családod, és hogy rajtuk keresztül kicsit bepillanthassunk a régi emberek életébe- kértem tőle.

Nagyapám szintén Kovács Károly volt – mondja nevetve és hozzáteszi – de apám is és Viktor fiam második neve is Károly, így volt idő, amikor egyszerre négy Kovács Károly is élt egy családon belül Mezőnagymihályon. Szóval nagyapám még a Monarchia idején 1889-ben született és 1984-ben a szocializmus idején halt meg. Sok mindent megélt, látott a világból és mégis az egyik legnyugodtabb ember volt, akit ismertem. Ha már nagyon felbosszantotta valami, akkor csak annyit mondott, hogy „A krisztusát”. Ennél nagyobb szitkozódást sohasem hallottam tőle. Egész életében, haláláig pipázott. Elmesélek valamit, ami mutatja mennyire másképpen álltak akkoriban a dohányzáshoz. Kilenc éves volt, amikor az anyjával Mezőkeresztesre indultak vásárba. Már az utcán jártak, amikor az apja utánuk kiáltott. „Aztán el ne felejts pipát venni annak a gyereknek te asszony, itt van már az ideje, hogy pipázzon.” Református hitben nősült és Pásztor Piroskát vette feleségül. Négy gyermekük született, két fiú és két lány. Apám Kovács Károly 1914-ben látta meg a napvilágot és nem sokkal később ki is tört a háború. Ekkor vonult be nagyapám és végig is harcolta huszárként az első világháborút. Szolgálataiért vitézi címet kapott, de a Nagy háború után továbbra is földművesként élte az életét. A két háború között végig gazdálkodott. Közben valamikor bíróvá választották, de a pontos évet nem tudom sajnos, hogy mikor, akkoriban Prókátor Dezső volt a jegyző. Az biztos, hogy egészen 1950-ig töltötte be ezt a tisztet a faluban, akkor szűnt meg ez az intézmény, amit aztán a tanácsi rendszer váltott fel. Rákosi idejében kuláknak nyilvánították az öreget, és nyolc hónapra munkatáborba vitték Miskolcra. Miután haza került, még sokáig minden vasárnap délelőtt 11 órakor jelentkeznie kellett Mezőkeresztesen a rendőrségen. Azért akkor, hogy ne tudjon misére járni, de ez sem törte meg, egész hátralévő életében mélyen vallásos maradt. Csak ránézett a napra és pontosan tudta mindig hány óra van, nem kellett neki óra. A szeme is olyan volt, mint a sasé, még kilencven éves kora fölött is szemüveg nélkül olvasta az apró betűs bibliát. Háromszor látta orvos, egyszer mikor a Kenyérváró tanyán átment rajta a villám, egyszer bőrrák miatt, utoljára pedig mikor meghalt. Hát ő volt az én nagyapám – mondja, és egészen elhalkul, csendben marad. Látszik rajta, hogy mélyen érintették ezek az emlékek. Majd lassan erőt vesz magán, és egyre nagyobb büszkeséggel veszi fel a mesélés fonalát és bele fog édesapja életének történetébe.

Mint már említettem, apám 1914-ben született és igen későn 1949-ben nősült meg, de ne szaladjunk ennyire előre. A két háború közti életéről nem sokat tudok. 1936-ban, 22 éves volt, amikor az akkor szokásos 3-éves katonai szolgálatra bevonult a II. Hadik Huszárezredbe Nyíregyházára. Harminckilencben hazatért ugyan, de 1940-ben újra bevonult és innentől 1944 őszéig részt vett a harcokban. Ott volt, az Erdélyi és Bácskai bevonulásban, ahogyan ő mondta, a visszafoglalásukban. Aztán a Dálnoki Miklós Béla által vezetett, gyorshadtest katonájaként végigharcolta a keleti frontot. Kétszer tüntették ki, először a kis vaskeresztet kapta meg, majd a Pripjaty mocsarak körüli harcokban tanúsított hősiessége miatt a nagy vaskereszttel is kitüntették. Aztán 1944 késő ősze Kecskemét környékén éri az addigra teljesen szétzilálódott alakulatát. Itt páran elhatározták, hogy eleget harcoltak már, hazamennek. Egy éjszakán keresztül csúsztak, másztak egy csatornában. Reggel mikor kivilágosodott egy orosz katonai tábor közepén voltak, ahol megadták magukat. Innen Jászberénybe, egy fogolygyűjtő táborba szállították őket, ahol az Ideiglenes kormány megalakulásakor felajánlották nekik, hogy lépjenek be annak hadseregébe és harcoljanak a németek ellen. A másik lehetőség az volt számukra, hogy hadifogolytáborba mennek Szibériába. Ketten voltak Nagymihályiak akkor ott. Ő és Cselényi Bertalan. Persze, hogy inkább a katonai szolgálatot választották. Kaptak egy kiképzést, majd felszerelést és 1945. április végén indultak vonatokkal Németország felé. Bécsig jutottak, amikor vége lett a háborúnak. Leszerelték őket, kaptak iratokat és mehettek haza. Ezért nem háborgatták aztán a háború után, sőt egyszer majdnem kitüntetést is kapott ezért a rövid szolgálatért. De az csak jóval később történt – mondja mosolyogva, majd nagyot legyint és hozzáteszi – ha eljön az ideje, elmesélem. Háború után, 1949-ben nősült meg végül apám. Gulyás Zsuzsannát vette feleségül. Ő volt az én édesanyám, aki 1927-ben született és 1973-ban nagyon korán meghalt, – itt elcsuklik a hangja, és nagyokat nyelve küzdi le könnyeit, majd még hozzáteszi – de erről nem akarok beszélni. – Én tiszteletben tartva érzéseit, gyorsan terelni kezdem a szót és az 50-es évekről kérdezem.

Rettenetesen nehéz évek voltak azok. A családunkat kulák listára tették, és mindenünket elvitték, amit csak lehetett. Az akkori tanácselnök Keresztúri Józsefné, igencsak élen járt a Kommunista Párt, Rákosi által előírt feladatok végrehajtásában. Nem is nagyon szerették a községben, aminek aztán 56 őszén majdnem rossz vége is lett ránézve. Ezekben a nehéz időkben születtem meg én 1952-ben, majd az öcsém Imre, 1954-ben. 1956 után lett még csak igazán nehéz az élet. Azt hittük rosszabb már nem jöhet Rákosi után, de jött. Elkezdődtek az erőszakos tsz-esítések. Idegen, nem falubeli emberek járták a még önálló gazdákat és minden módszert bevetettek a beszervezésükre. Fenyegettek, vertek ha kellett, volt akit télen bundába ültettek a kályha mellé két napra is mire szegény beadta a derekát. Végül apám és nagyapám is kötélnek álltak. Mit tehettek volna, ott voltunk mi, két kisgyerek, akiket nagyon féltettek. Emlékszem, hogy ekkor láttam apámat először és utoljára berúgva. Az úgy volt, hogy végül beadta mindenét a Tsz-be, azzal a kikötéssel, hogy a két lovát meghagyják neki. Ezeket nagyon szerette, maga nevelte, tanította őket. Aztán jött a parancs, hogy azokat is be kell adni. Apám ekkor egy szót sem szólt, csak felöltözött, felnyergelte az egyik lovat, felült a hátára és szótlanul ellovagolt. Este ért haza gyalog. Részeg volt, sírt és maga után húzta a nyerget. Szegény anyám enni akart adni neki, de még az ételt is kiborította. Sírt, káromkodott folyamatosan. Lassan aztán megértettük mit tett. Elvitte a lovakat Mezőkövesdre a vágóhídra és levágatta őket, de akkor sem adta azokat a tsz-nek. Hát ilyen ember volt az én apám. Teljesen más volt, mint nagyapám. Káromkodott sokat és állandóan az oroszokat szidta még akkor is, ha csak egy filmben bukkantak fel a tv-ben, de ugyanakkor nagyon becsületes és tisztességes volt. Most elmondom, hogy esett meg vele az a kitüntetéses dolog, amit már említettem. 1975-ben a „felszabadulásunk” 30. évfordulója előtt delegáció érkezett a faluba és őt, meg Cselényi Bertalant keresték. Mint kiderült, a Szocialista Hazáért Érdemrenddel akarták őket kitüntetni. Kellett volna valaki, akit az ünnep alkalmából kitüntethettek volna, mint olyan embert, aki harcolt a németek ellen. Nagyon magas kitüntetés volt az. Olyan, hogy aki azt megkapta, annak pl. a gyerekét bármelyik egyetemre felvételi nélkül felvették és sok kedvezmény járt még vele. Nem emlékszem már rá, hogy Cselényi Bertalan elfogadta-e, de apám azt biztosan tudom, hogy nem. Kijelentette, hogy csak nem gondolják, hogy azoktól fog kitüntetést elfogadni, akik ellen az egész fiatalsága során fegyverrel harcolt. Így végül nem tüntették ki, de érdekes módon ekkor ebből a visszautasításból már a családban senkinek sem származott hátránya.

- Mesélj kicsit a magad életéről is Károly - kérem tőle végül, mert már láttam, hogy így is igen hosszúra nyúlik majd ez az írás.

Általános iskolába Mezőnagymihályra jártam. Helyileg még az igaz „Kisiskolába”, ami a mostani orvosi rendelő helyén állt. Az valamikor református iskola volt. Olyan nagyszerű tanítóim, tanáraim voltak, mint Jakcsi Lajos, aki a betűvetés, olvasás, matematika útján indított el minket. Nagyon jó szívvel emlékszem vissza Gánóczi László testnevelő tanárunkra. Neki köszönhettem, hogy középiskolába nem úgy néztem a tornaszerekre, mint borjú az újkapura. Valamikor 1963 körül aztán Takács Lajos lett az igazgató, őt is nagyon szerettem és a feleségét is. Feltétlenül szeretném megemlíteni Búzás Olga tanárnőt, aki fantasztikus színjátszó csoportot hozott létre az iskolában.  Más világ volt az akkor, mint a mai. Apám mindig azt mondta. „Idefigyelj fiam! Jegyezd meg, hogy a tanítónak, papnak, orvosnak mindig igaza van!” Ha valami rossz fát tettem a tűzre az iskolában, inkább hallgattam, mert ha kiderült otthon, nem igen úsztam meg egy-két nyaklevesnél kevesebből. Akkoriban a főutca makadám köves volt, nem volt rajta aszfalt. A mellékutcák, pedig ha olyan volt az idő, sártengerré váltak. A Mezőkövesd-Mezőcsát közötti buszok sem jártak be a faluba, hanem a falu szélén, az elkerülő úton álltak meg. A mostani Cigány-gyepnél volt egy kis szatócsbolt, oda mi gyerekek hordtuk be a kenyeret a Pap-hídtól, amiért cserébe egy nagy tömbből darabolt nekünk krumplicukrot a boltos. 1966-ban kerültem középiskolába Miskolcra autóforgalmi szakközépiskolába. Nagy szegénység volt akkoriban. Volt, hogy apám 3 hónapig sem kapott fizetést a Tsz-től. Emlékszem egyszer mikor indultam vissza a kollégiumba, anyám elsírta magát. Nem értettem mi a baj, mire nagy nehezen elmondta, hogy csak annyi pénz van otthon, hogy a busz árát odaadja nekem. Dolgozott akkoriban mindenki orrvérzésig, de sokra nem haladtak az egyszerű emberek. Iskola után Mezőkövesden a Volánnál kezdtem dolgozni 1970-ben. Aztán két évet voltam katona és még rá is húztam, mert kiképzőt csináltak belőlem, aminek nem nagyon örültem. 1975-öt írtak, amikor gyökeresen megváltozott az életem. A munkahelyemen kerestek fel a járás vezetői és felajánlották, hogy legyek a falu tanácselnöke. Akkoriban ez hasonló poszt volt, mint most a polgármesteri. A falunak voltak választott tanácstagjai, ha jól emlékszem húszan voltak. Ők voltak a tanácstagok, akik három főt delegáltak a végrehajtó bizottságba, akik összesen öten voltak. Az állam által kinevezett vb titkár és a tanácselnök. A korábbi elnök, Négyesi Tóth Márton elhunyt, és aki utána volt Szabó Miklós, csak ideiglenesen vállalta pár hónapra. Erre a tanácselnöki posztra kértek fel engem.  Sokáig nem tudtam miért én voltam a kiválasztott, aztán megtudtam, hogy Filep Jánosnak a Hazafias Népfront mezőnagymihályi elnökének köszönhettem mindezt, aki nagyon engem akart erre a posztra. Hogy miért, azt sohasem tudtam meg, valószínűleg személyes okai lehettek, de ennek már semmi jelentősége sincs. Három nap gondolkodási időt kaptam, ezalatt átbeszéltem apámmal és nagyapámmal a dolgot, hogy mit szólnak hozzá. Nagyapám, örült neki, mondván így folytatódik a családi hagyomány. Apám nem nagyon mondott semmit, rám bízta a döntést. Végül elvállaltam és a tanácsi rendszer átszervezéséig, 1981-ig töltöttem be ezt a tisztséget. Eleinte azt sem tudtam mit csináljak, de sokan segítettek. Milicz Mária volt a vb titkár, Deák Pálné a hivatalsegéd és Kiss Zoltánné a vízügyes ügyintéző. Sokan dolgoztak abban a 6 évben még a hivatalban, közülük Cselényiné Kiss Margitot emelném még ki, aki adminisztrátor volt akkoriban.

1976-ban nősültem meg. A helyi védőnőt, Horváth Klárát vettem feleségül, akivel mai napig boldog házasságban élünk. Van két gyerekünk. Viktor, aki 1977-ben és Dániel, aki 1984-ben született.

- Kicsit kíváncsi lennék az akkori közigazgatási életre is – szakítottam félbe - hogyan és milyen dolgok történtek akkoriban?

Önálló döntésekre nem nagyon volt lehetőségünk, a járásról és a megyéről irányítottak minket kézi vezérléssel, mindenért lobbizni kellett, sohasem lehetett tudni mire kapunk végül pénzt. Havonta kellett jelentéseket küldeni a járási pártbizottságra mindenre kiterjedően. Milyen az ellátás, mit gondolnak a politikáról az emberek és még számtalan bolondságról. Nagyon utáltam ezt a feladatot ezért szegény Cselényiné Kiss Margóra testáltam, aki ügyesen írta le esetenként nagyon jól a semmit – kacag nagyot Károly. Havonta 2-3 alkalommal jártuk a tanyákat, próbáltuk rendezni az embereket érintő dolgokat. Az én időmbe aszfaltozták másodjára a főutcát, mert már rettenetes állapotban volt. Ekkor került sor, az össze-vissza kanyargó Ady utca kiegyenesítésére és betonozására is. Felépült a tanácsadó és az új postahivatal két szolgálati lakással együtt. Újra indult Bukta István lelkes munkájának köszönhetően az akkora évek óta nem működő focicsapat is. A Művelődési házban pezsgő kulturális élet folyt Tóth Béla és felesége Borika szervezésében. Mivel MEDOSZ művelődési ház volt, így az akkoriban csúcs időszakát élő Állami Gazdaság látta el pénzzel, csak kérni kellett tőlük és adtak szinte bármennyit bármire, ami a kultúrával kapcsolatba hozható volt. Saját pénzügyi forrásunk alig volt valami, pályázatok még nem léteztek. A helyi adók hoztak egy kis aprópénzt, de ugyan kit adóztattunk volna, nem sok pénze volt az embereknek. Amire nagyon büszke vagyok, az-az, hogy az akkor beinduló új típusú nyugdíjrendszer kapcsán nagyon sok földművelésből élő embernek sikerült a szükséges éveket leigazolnunk a nyugdíjához. 1976-ban, vagy 77-ben a faluban járt az Állami Gazdaság kapcsán Losonczi Pál az Elnöki Tanács Elnöke is, de maga a település ebből nem sokat kapacitált. Így, ilyen munkákat követően jött el 1981, amikor is közölték velem, hogy átszervezik a település közigazgatását és Nagymihályon megszűnik a tanács, mert a falut Mezőkereszteshez csatolják. Ez ellen semmit sem lehetett tenni, de mivel nem akartam az az ember lenni, akinek a nevéhez a falu önállóságának elvesztése fűződik, inkább lemondtam posztomról. Nem nagyon akarták ezt megengedni. Azt akarták maradjak egyfajta hivatalvezető, de nem álltam kötélnek. Így ért véget 6 év után a tanácselnökségem. Végül nem bántam meg, a magánéletem szempontjából jobb is volt így. Egy darabig még Mezőnagymihályon éltünk, majd időközben elkezdtünk építkezni Mezőkeresztesen, mivel odakötött az új munkám. 1985-ben költöztünk át végül.  Ez volt az én családom története, amit most elmeséltem neked. Biztosan maradtak még ki dolgok, de úgy gondolom minden fontosat elmondtam már, amit elmondhattam – fejezi be végül és én megköszönve a beszélgetést, az időközben hazaérkező összes családtagjától búcsút véve hazaindultam.  Útközben azon gondolkoztam, hogy milyen furcsa is a világ. Mennyi a település életében fontos szerepet játszó család halt ki, vagy költözött más településre, de maga a közösség ma is él és bízzunk benne, hogy még élni  is fog, nagyon sokáig.