Egészen fiatal volt, amikor öntudatra ébredt. Attól a pillanattól fogva, minden hangot, a természet minden rezdülését érezte, érzékelte közvetlen környezetében. Hamar rájött, hogy a benne élő furcsa szerzeteknek, a magukat embereknek nevező lényeknek köszönhette az életét. Szerette őket. Lassan mindegyiküknek megtanulta a nevét, megismerte életük minden egyes percét. Velük örült, ha volt rá okuk, de ha úgy esett könnyeztek is falai, mikor bánat érte őket. Igyekezett megtanulni nyelvüket, a hangjukon szólt hozzájuk, de nem értették szavát, mert nem figyeltek rá. Nem tekintették őt maguk közül valónak, pedig ők adták neki az életet és ők ápolták a testét is, ha valahol baja esett.

Némelyikük néha hosszú útra indult és mikor visszatért érdekes történeteket mesélt helyekről, emberekről, más világokról, az otthonmaradottak csillogó szemeinek. Idővel aztán ő maga is rájött, hogyan kísérhetné el ezeket a vándorokat a szerteszét futó ösvényeken. Lenge gyermekeire, a porban létezőkre bízta ezt a feladatot. Ők megtelepedtek az útnak indulók minden porcikáján. Elbújtak rezdüléseikben, a búcsút intő karok könnyeiben, a magukkal vitt tárgyak réseiben. Így utaztak messzi-messzi világokba, bejárva teret, a létezés távoli helyeit is.

Telt, s múlt az idő, emberek jöttek, emberek mentek. Körülötte, ha lassan is, de minden változott. Talán csak a hegyek pipáltak eső után ugyanúgy, mint azon a napon mikor megszületett. Falait lassan feketévé érlelte a nap, s benőtte a folyondár. Tölgyek vertek tanyát az udvarán, majd felcseperedve árnyékba borították azt, helyet adva vadnak s elvadult embernek egyaránt. Idővel már csak szélúrfi s a szerelmes fagyleány kergetőztek egymással résein. Fából készült sáncát s cölöp falait megrágta, elemésztette az erdő, hogy végül egy különösen heves vihar után kőből rakott tornyának falai is, magukba roskadva adják fel a harcot.

De nem adta fel a reményt, hogy egyszer jön még valaki, akivel megoszthatja álmait, emlékeit. Csak feküdt ott évszázadokon át. Pihent, hallgatta a vadak neszezését, a fák lassú, de sosem szűnő énekét. Távoli viharok hangját sodorta olykor-olykor hozzá az idő, rétegről rétegre pakolva egymásra kardok visítását, láncok csörgését, magukat istennek képzelő emberek vízhangként dördülő vergődését, vérző robbanások fájdalmát, kérges kezek örömét, bánatát.  Néha fel-fel bukkant valaki. Megpihent leomlott falain, de hiába bízta rájuk porfiait új történetekért, azok sosem tértek vissza hozzá.

Végül, mikor már majdnem feladta a reményt, egy hűvös tavaszi napon, két ember jelent meg egyszerre a már alig felismerhető romjánál. Egy fiú és egy lány. Keveset szóltak. A lány az életet csodálta maga körül, elmerülve annak minden apró rezdülésében, míg a fiú csendben figyelte őt. Befelé fordult, úgy keresett valamit, valami jelet, egy apró rezdülést, egy sosem volt hullámot a létezés csöndjében. Reményt hallott ki a gondolataiból, megszólította hát, mint oly sokakat korokon át. Tudta ez az utolsó esélye, hogy nyomot hagyjon maga után a világban. Ha most sem kap választ, létezése s történetei örökre a feledés homályába vesznek. Tétovák voltak az első szavai, inkább csak rezdült benne a hangtalan gondolat, amire legnagyobb megdöbbenésére azonnal jött is a válasz.

- Te vagy?

- Én vagyok. Csönd nem kísér tovább.

- Megengeded?

- Meg, csak mesélj!

Az ő mércéjével mérve első találkozásuk óta kevés idő telt el. A fiú és a lány azóta többször is visszatértek hozzá. Meséltek egymásnak múltat s jövőt. Egy alkalommal nem ketten, sokan érkeztek. Az újak nem értették szavát, de a férfin keresztül beszélt hozzájuk is. Nekik adta féltve őrzött emlékein túl, apró kincseit, titkait, hogy megmutassa mi mindent pihen még leomlott falai alatt. Újra fiatalnak s lelkesnek érezte magát. Alig várta, hogy mesélni kezdjen emlékeiről.                                                                                                                                                                      (folyt.köv.)